Mikor a megfelelő csillagok feljöttek, január l7-én,
pénteken, a sábesz beálltakor vendéglátóival a Siratófalhoz biztosan elment.
Odafele a magrebi zsidók, a legnyomorultabbak mocskán
gázoltak át, kiket a muzulmánoktól megkülönböztetni nehéz; mesélték kísérői:
nemrég még a törökök az odajárulást tiltották, az arra kószáló zsidókat
megverték, az askenázikat most sem nézik jó szemmel, idén azonban a Hakham Basi
az odajárulás jogát évi háromezer fontért megvette; három éve a Siratófal
előtti negyvenkét láb hosszú, tizenöt láb széles területet kikövezték, s most a
harc a többi rész kikövezéséért folyik, de biztosan megadja az Úr azt is;
mentek arrafele mások is piros fezben, vagy fekete kaftánban, vagy fehér
lepelben, meg szőrmés sapkában, meg sábeszdekliben, de a nők mind fehérben;
mentek vének és mentek gyerekek; s még útközben meghallották a kiáltást:
„ascender!”, a sábesz beálltát jelenté meg így a müezzinszerű gabbai a Nagy
Zsinagóga tetejéről, aki nélkül a Nap nem tudott volna lebukni; odaértek; egy
mecset sandított a Siratófalra oldalról, lábuk alatt mocsok volt és szemét, és
nehéz volt ott is a bűz.
Hatalmas ódon kövekből volt az a Siratófal összerakva,
huszonhárom kősor, alul kilenc a nagy, négyzetes kövekből; előttük álltak
fehérben vagy feketében, födött fejüket a falhoz dörgölve a férfiak, s hátrébb
az asszonyok fehérben, kik közelébb nem léphettek, mert csak nők voltak; és
vállig ért az első kősor, és onnét fel, fel a magasba a többi; és a repedések
közt abból a falból is gyomok nőttek, sőt fácskák, mint a sivatagban; és
fejmagasságban a kőfal igen sima volt.
S levették akkor a cipőiket ők is, mert az Mokem Kodes
volt, Szent Hely, a falhoz csak mezítláb járulhattak, és oldalt sorakoztak a a
saruk, a papucsok mind, és hűségesen, izgatottan, alig hűlőn, pertliiket
csóválván, maguk is könnyezvén talán, a lábakat visszavárták.
Ott volt a Siratófal a zsidóknak tilos szent mohamedán templom, a Szikladóm
alatt, ami a Salamon templomának helyén épült, és benne van a csodás szikla,
ahol is, ezt a Talmud is így tudja, egykoron Ábrahám és Melchizedek áldozott;
Izsákot ott akarta feláldozni Ábrahám, és ott állt Jákob lajtorjája; ez a
világ közepe; ott tartják a frigyládát is, oda rejté Jeremiás egy sziklarepedésbe,
és azóta is ott van, ezt onnét tudni, hogy sehol máshol nincs; arra a repedésre
van felírva a Sém, az Úr neve, amit kimondani tilos; a keresztények szerint Jézus a frigyládát megtalálta ott, s emiatt vihette végbe
csodás gyógyításait; a mohamedánok azt mondják, azon szikla alatti barlangban
van a lelkek kútja, a holtak ott heti kétszer összegyűlnek s tanácskoznak, és az
utolsó ítélet napján a harsona, így hívják ők a sófárt, abban a barlangban fog
megszólalni, és Isten azon a sziklán trónol majd, ezért is mondta Mohamed
próféta, hogy az ott mondott ima minden más imánál ezerszer többet ér, ő maga
is ott imádkozott, onnét ment fel a mennybe Borak nevű csodaparipáján, ma is látszik
a sziklán a kerek nyílás, amit a fejével ütött; fájdalmában meg is szólalt a
szikla, azt mondta: Szálem Alejkum, mert nyelve van a sziklának, látszik is a
kiékelődés, s hogy így történt, bizonyság a próféta lábnyoma, a szikla alatt
jól látható, mellette a jáspislemez, abba Mohamed tizenkilenc aranyszeget ütött,
ezekből időnként eltűnik egy-egy, már csak három van benne, a negyedik kilóg, s
mire az utolsó szeg is eltűnik, vége lesz a világnak; ésa Szikladóm előtti
kupolás épületben volt Dávid ítélőszéke, ki Daud néven a mohamedánoknak is szentjük,
ez a trón láthatatlan lánccal van a mennyhez fűzve; a zsidók úgy tartják, hogy
Salamon egy láncot erősített hozzá, amit minden vádlott köteles volt
megérinteni, és ha esküszegő érintette, egy láncszem levált.
Sorba állva várakoztak,
hogy a falhoz jussanak.
Volt a falnál előimádkozó, kántálta a hagyományos szöveget; „A romba
dőlt palotáért; a szétdúlt falakért; letűnt uralmunkért; nagy férfiainkért, kik
itten fekszenek; királyainkért, kiket megaláztak; papjainkért, akik
eltévelyedtek; kincseinkért, amik elégtek”, s minden ilyen közleményre kórusban
feleltek a falnál állók: „Ülünk magánosan és sírunk”. S mert vallás
előimádkozók egymással való versengése nélkül nincs, odébb másik jó hangú egyén
állt, az is előimádkozott, Sionnak Megváltóját közeledni kérve, s hogy összegyűlnének
Jeruzsálem fiai, kérte, és jöjjön el a királyság Sionba mielőbb, kérte, s
lakozzék végre békesség és boldogság Sionban, kívánta, és Jessze ága viruljon
Jeruzsálemban, akarta; és akik hozzá közel álltak, utánamondták ezeket a falnál.
Régi imák voltak ezek, Ram várt, nem úgy érezte magát, mint aki mélyen meg van
hatva, kívül volt ezen a dolgon, szégyenében lehajtotta a fejét, úgy várt.
A falhoz jutottak végre ők is, kántált a néppel együtt
Ram, nem érzett semmit. S mikor a következők jöttek, indult ő is a cipőkhöz,
vendéglátói felhúzták a magukét, de Ram csak állt mezítláb; a vendéglátók
elmentek, Ram ott maradt, nem mintha tudta volna, mire vár.
Oldalt ácsorgott, éppen a minarettal szemben. Talán
szeretett volna valamit megérezni végre, ám üres volt a lelke, levegővel töltve
a csontjai. Nézte a zokogókat, unatkozott. Jöttek, jöttek a mindenféle öltözetűek,
a helybéliek, a zarándokok meg közönséges utazók is, kik plajbásszal a kezükben
a pompás keleti látványt mappákba húzogatták, a rajzokat majd Európában
eladják; viszolygott ettől az egésztől Ram, de maradt, talán csak az eltűnést
gyakorolta, ami tömegben teljesebb, mint akármely magányos zugban.
S akkor valamit meghallott. Zokogást? nem, mert
zokogtak ott számosan. Mégis meghallott valamit, s mielőtt tudta volna, mi volt
az, beléborzongtt. Jobbra nézett, pár
öregasszony állt ott és siratott, onnét jött a hang? nem biztos; de miféle hang?
A zokogás és sírás függönyén át egyszerre azt hallotta
meg Ram, hogy JAHVAH. S egyszerre meghallotta ugyanezt a múltból: ezt mondták a
nyomorékok Sztambulban, egy kolerában haldokló a gőzhajón, beszélni képtelen
apja a halálos ágyán; ezt hallottam én is egy öntudatlan,összeégett fiatal
nőtől a berlini kórházban, mikor ezt a fejezetet először leírtam; ezt mondták a
panaszkodó zsidók a vilnai piacon: ajhvajh; ugyanezt, csak a paródiáját; és
minden nyelveken ezt mondták fájdalmukban a népek, ezt a négy hangot: gyötrődő
szájpadláshoz szorulás, a J; oldó sóhaj, a H; alsó ajkak görcsös tapadása, a
V; légzésgörcs oldása, a H; és nincs is más hang zokogáskor, nem is lehet más
hangokkal jajgatni; csak ez a négy hang van, a JHVH; ez pedig a Sém, a Név,
Isten valódi neve, amit kimondani tilos, a Jahveh, a Jehovah.
Ram fülelt, de most már ezt
hallotta mindenünnen. Hallgatta s látta a hihetetlent: a Siratófal tövében a
nép az Úr nevét igenis kimondja, az évezredes tiltás ellenére.
Nem azt zokogták, hogy Él, nem azt, hogy Adonai, nem
azt, hogy Elohim; ezek az Úrnak kimondható nevei; azt zokogták, hogy Jahveh,
amit kimondani tilos.
Körülnézett Ram, de senki
semmit nem vett észre, belé voltak a siratásba feledkezve, akik pedig nem, a
rajzolgatók, azok süketek voltak.
Az Úr tehát, eszerint, a
Fájdalomnak Istene!
Ő az, kihez az ember fájdalmában híva szól.
Ő az, ki ezt a
fájdalmat okozza.
Ő az, kiről azt hisszük, a fájdalmat megszüntetheti.
Egyetlen Isten Ő; nincs is hát a világban más, csak
fájdalom és panaszolkodás; csak az embernek kiszolgáltatottsága és
kétségbeesése és zokogása és jajgatása és
fájdalma van, és nem egyéb a világ.
S akkor meglátta Ram a régi-régi prófétákat: a
haldoklók ágyánál ültek íróvesszővel a kezükben, hogy a másvilágra átlépő első
szavát feljegyezzék.
Ültek a próféták és az ő fülelő segédeik, és a
haldoklók jajgatását feljegyezték, mert hitték, hogy a távozó már Urával
beszélget, Őt a valódi, titkos nevén szólítva, és gondolták, hogy ittlétbeli
utolsó szavunk az ottlétbeli első.
És lejegyezték a hangokat, és összegezték sok
nemzedéken át, s látták, a négy hangból álló szó azonos.
És tanácskoztak a próféták, mihez kezdjenek ezzel a
tudással, mely nem az övék, mert ők még nem haldokoltak, bár amennyit az Úrról
biztosat élő tudhat, tudták; és megállapodtak, hogy ezt a tudást tiltásba
csomagolják; átadják, de el is rejtve bölcsen.
Mert sok nemzedékeken át töprengve úgy találák a régi
bölcsek, hogy az élet nem lehet jajgatás; nem mondhatja ki élő, amit csak halottnak
szabad.
Mindezt egyetlen pillanatban látta maga előtt Ram, és
azoknak a régi prófétáknak a kipárolgása is az orrába szaladt. És akkor szemét
döntötték a könnyek, odarohant a falhoz, fejét a kőbe verte, és a tiltott
hangokat üvöltötte, és zokogott, és apját, kitől Jeruzsálemban a legjobban
félt, végre elsiratta.
(Spiró György: A jövevény. Regény.
Árkádia - Szépirodalmi Könyvkiadó,
1990.
440 - 443. oldal)