Mikor a megfelelő csillagok feljöttek, január l7-én, pénteken, a sábesz beálltakor vendéglátóival a Siratófalhoz biztosan elment.

Odafele a magrebi zsidók, a legnyomorultabbak mocskán gázoltak át, kiket a muzulmánoktól megkülönböztetni nehéz; mesélték kísérői: nemrég még a törökök az odajárulást tiltották, az arra kószáló zsidókat megverték, az askenázikat most sem nézik jó szemmel, idén azonban a Hakham Basi az odajárulás jogát évi háromezer fontért megvette; három éve a Siratófal előtti negyvenkét láb hosszú, tizenöt láb széles területet kikövezték, s most a harc a többi rész kikövezésé­ért folyik, de biztosan megadja az Úr azt is; mentek arrafele mások is piros fezben, vagy fekete kaftánban, vagy fehér lepelben, meg szőrmés sapkában, meg sábeszdekliben, de a nők mind fehérben; mentek vének és mentek gyerekek; s még útközben meghallották a kiáltást: „ascender!”, a sábesz beálltát jelenté meg így a müezzinszerű gabbai a Nagy Zsinagóga tetejéről, aki nélkül a Nap nem tudott volna lebukni; odaértek; egy mecset sandított a Siratófalra oldalról, lábuk alatt mocsok volt és szemét, és nehéz volt ott is a bűz.

Hatalmas ódon kövekből volt az a Siratófal összerakva, huszonhárom kősor, alul kilenc a nagy, négyzetes kövekből; előttük álltak fehérben vagy feketében, födött fejüket a falhoz dörgölve a férfiak, s hátrébb az asszonyok fehérben, kik közelébb nem léphettek, mert csak nők voltak; és vállig ért az első kősor, és onnét fel, fel a magasba a többi; és a repedések közt abból a falból is gyomok nőttek, sőt fácskák, mint a sivatagban; és fejmagasságban a kőfal igen sima volt.

S levették akkor a cipőiket ők is, mert az Mokem Kodes volt, Szent Hely, a falhoz csak mezítláb járulhattak, és oldalt sorakoztak a a saruk, a papucsok mind, és hűségesen, izgatottan, alig hűlőn, pertliiket csóválván, maguk is könnyezvén talán, a lábakat visszavárták.

Ott volt a Siratófal a zsidóknak tilos szent mohamedán templom, a Szikladóm alatt, ami a Salamon templomának helyén épült, és benne van a csodás szikla, ahol is, ezt a Talmud is így tudja, egykoron Ábrahám és Melchizedek áldozott; Izsákot ott akarta feláldozni Ábra­hám, és ott állt Jákob lajtorjája; ez a világ közepe; ott tartják a frigyládát is, oda rejté Jeremiás egy sziklarepedésbe, és azóta is ott van, ezt onnét tudni, hogy sehol máshol nincs; arra a repedésre van felírva a Sém, az Úr neve, amit kimondani tilos; a keresztények szerint Jézus a frigyládát megtalálta ott, s emiatt vihette végbe csodás gyógyítása­it; a mohamedánok azt mondják, azon szikla alatti barlangban van a lelkek kútja, a holtak ott heti kétszer összegyűlnek s tanácskoznak, és az utolsó ítélet napján a harsona, így hívják ők a sófárt, abban a bar­langban fog megszólalni, és Isten azon a sziklán trónol majd, ezért is mondta Mohamed próféta, hogy az ott mondott ima minden más imánál ezerszer többet ér, ő maga is ott imádkozott, onnét ment fel a mennybe Borak nevű csodaparipáján, ma is látszik a sziklán a kerek nyílás, amit a fejével ütött; fájdalmában meg is szólalt a szikla, azt mondta: Szálem Alejkum, mert nyelve van a sziklának, látszik is a ki­ékelődés, s hogy így történt, bizonyság a próféta lábnyoma, a szikla alatt jól látható, mellette a jáspislemez, abba Mohamed tizenkilenc aranyszeget ütött, ezekből időnként eltűnik egy-egy, már csak három van benne, a negyedik kilóg, s mire az utolsó szeg is eltűnik, vége lesz a világnak; ésa Szikladóm előtti kupolás épületben volt Dávid ítélőszéke, ki Daud néven a mohamedánoknak is szentjük, ez a trón láthatatlan lánccal van a mennyhez fűzve; a zsidók úgy tartják, hogy Sala­mon egy láncot erősített hozzá, amit minden vádlott köteles volt megérinteni, és ha esküszegő érintette, egy láncszem levált.

Sorba állva várakoztak, hogy a falhoz jussanak.

Volt a falnál előimádkozó, kántálta a hagyományos szöveget; „A romba dőlt palotáért; a szétdúlt falakért; letűnt uralmunkért; nagy férfiainkért, kik itten fekszenek; királyainkért, kiket megaláz­tak; papjainkért, akik eltévelyedtek; kincseinkért, amik elégtek”, s minden ilyen közleményre kórusban feleltek a falnál állók: „Ülünk magánosan és sírunk”. S mert vallás előimádkozók egymással való versengése nélkül nincs, odébb másik jó hangú egyén állt, az is elő­imádkozott, Sionnak Megváltóját közeledni kérve, s hogy összegyűlnének Jeruzsálem fiai, kérte, és jöjjön el a királyság Sionba mielőbb, kérte, s lakozzék végre békesség és boldogság Sionban, kívánta, és Jessze ága viruljon Jeruzsálemban, akarta; és akik hozzá közel álltak, utánamondták ezeket a falnál. Régi imák voltak ezek, Ram várt, nem úgy érezte magát, mint aki mélyen meg van hatva, kívül volt ezen a dolgon, szégyenében lehajtotta a fejét, úgy várt.

A falhoz jutottak végre ők is, kántált a néppel együtt Ram, nem ér­zett semmit. S mikor a következők jöttek, indult ő is a cipőkhöz, ven­déglátói felhúzták a magukét, de Ram csak állt mezítláb; a vendéglátók elmentek, Ram ott maradt, nem mintha tudta volna, mire vár.

Oldalt ácsorgott, éppen a minarettal szemben. Talán szeretett volna valamit megérezni végre, ám üres volt a lelke, levegővel töltve a csontjai. Nézte a zokogókat, unatkozott. Jöttek, jöttek a mindenféle öltözetűek, a helybéliek, a zarándokok meg közönséges utazók is, kik plajbásszal a kezükben a pompás keleti látványt mappákba húzogat­ták, a rajzokat majd Európában eladják; viszolygott ettől az egésztől Ram, de maradt, talán csak az eltűnést gyakorolta, ami tömegben tel­jesebb, mint akármely magányos zugban.

S akkor valamit meghallott. Zokogást? nem, mert zokogtak ott számosan. Mégis meghallott valamit, s mielőtt tudta volna, mi volt  az, beléborzongtt. Jobbra nézett, pár öregasszony állt ott és siratott, onnét jött a hang? nem biztos; de miféle hang?

A zokogás és sírás függönyén át egyszerre azt hallotta meg Ram, hogy JAHVAH. S egyszerre meghallotta ugyanezt a múltból: ezt mondták a nyomorékok Sztambulban, egy kolerában haldokló a gőz­hajón, beszélni képtelen apja a halálos ágyán; ezt hallottam én is egy öntudatlan,összeégett fiatal nőtől a berlini kórházban, mikor ezt a fejezetet először leírtam; ezt mondták a panaszkodó zsidók a vilnai piacon: ajhvajh; ugyanezt, csak a paródiáját; és minden nyelveken ezt mondták fájdalmukban a népek, ezt a négy hangot: gyötrődő szájpadláshoz szorulás, a J; oldó sóhaj, a H; alsó ajkak görcsös tapa­dása, a V; légzésgörcs oldása, a H; és nincs is más hang zokogáskor, nem is lehet más hangokkal jajgatni; csak ez a négy hang van, a JHVH; ez pedig a Sém, a Név, Isten valódi neve, amit kimondani ti­los, a Jahveh, a Jehovah.  

Ram fülelt, de most már ezt hallotta mindenünnen. Hallgatta s lát­ta a hihetetlent: a Siratófal tövében a nép az Úr nevét igenis kimond­ja, az évezredes tiltás ellenére.

Nem azt zokogták, hogy Él, nem azt, hogy Adonai, nem azt, hogy Elohim; ezek az Úrnak kimondható nevei; azt zokogták, hogy Jah­veh, amit kimondani tilos.

Körülnézett Ram, de senki semmit nem vett észre, belé voltak a si­ratásba feledkezve, akik pedig nem, a rajzolgatók, azok süketek voltak.

Az Úr tehát, eszerint, a Fájdalomnak Istene!

Ő az, kihez az ember fájdalmában híva szól.

Ő az, ki ezt a fájdalmat okozza.     

Ő az, kiről azt hisszük, a fájdalmat megszüntetheti.

Egyetlen Isten Ő; nincs is hát a világban más, csak fájdalom és panaszolkodás; csak az embernek kiszolgáltatottsága és kétségbeesése  és zokogása és jajgatása és fájdalma van, és nem egyéb a világ.

S akkor meglátta Ram a régi-régi prófétákat: a haldoklók ágyánál ültek íróvesszővel a kezükben, hogy a másvilágra átlépő első szavát feljegyezzék.

Ültek a próféták és az ő fülelő segédeik, és a haldoklók jajgatását feljegyezték, mert hitték, hogy a távozó már Urával beszélget, Őt a valódi, titkos nevén szólítva, és gondolták, hogy ittlétbeli utolsó sza­vunk az ottlétbeli első.

És lejegyezték a hangokat, és összegezték sok nemzedéken át, s látták, a négy hangból álló szó azonos.       

És tanácskoztak a próféták, mihez kezdjenek ezzel a tudással, mely nem az övék, mert ők még nem haldokoltak, bár amennyit az Úrról biztosat élő tudhat, tudták; és megállapodtak, hogy ezt a tudást til­tásba csomagolják; átadják, de el is rejtve bölcsen.

Mert sok nemzedékeken át töprengve úgy találák a régi bölcsek, hogy az élet nem lehet jajgatás; nem mondhatja ki élő, amit csak halottnak szabad.

Mindezt egyetlen pillanatban látta maga előtt Ram, és azoknak a régi prófétáknak a kipárolgása is az orrába szaladt. És akkor szemét döntötték a könnyek, odarohant a falhoz, fejét a kőbe verte, és a tiltott hangokat üvöltötte, és zokogott, és apját, kitől Jeruzsálemban a legjobban félt, végre elsiratta.

 

(Spiró György: A jövevény. Regény.

Árkádia - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990.

440 - 443. oldal)