It was many and many a year ago,
    In a kingdom by the sea,
That a maiden there lived whom you may know
    By the name of ANNABEL LEE;
And this maiden she lived with no other thought
    Than to love and be loved by me.

I was a child and she was a child,
    In this kingdom by the sea;
But we loved with a love that was more than love-
    I and my Annabel Lee;
With a love that the winged seraphs of heaven
    Coveted her and me.

And this was the reason that, long ago,
    In this kingdom by the sea,
A wind blew out of a cloud, chilling
    My beautiful Annabel Lee;
So that her highborn kinsman came
    And bore her away from me,
To shut her up in a sepulchre
     In this kingdom by the sea.

The angels, not half so happy in heaven,
    Went envying her and me-
Yes!- that was the reason (as all men know,
    In this kingdom by the sea)
That the wind came out of the cloud by night,
    Chilling and killing my Annabel Lee.

But our love it was stronger by far than the love
    Of those who were older than we-
    Of many far wiser than we-
And neither the angels in heaven above,
    Nor the demons down under the sea,
Can ever dissever my soul from the soul
    Of the beautiful Annabel Lee.

For the moon never beams without bringing me dreams
    Of the beautiful Annabel Lee;
And the stars never rise but I feel the bright eyes
    Of the beautiful Annabel Lee;
And so, all the night-tide, I lie down by the side
Of my darling- my darling- my life and my bride,
    In the sepulchre there by the sea,

Történt vala sok, de sok éve már,
Hogy Lee Annácska nevén
Egy lányka élt, tudjátok mind,
Lenn ott a part terén;
Csak egy vala gondja s csak ennek is élt:
Szeressen õ s szeressem én.

Gyermek vala még s gyermek magam is
Lenn ott a part terén;
S több volt szerelemnél, mint szeretõk
Egymást Annácska s én.
Az égi szeráphok is irigyelék,
A hogy szeretett, s szeretém.

S ez volt oka, ez -- ah régi dolog --
Lenn ott a part terén,
Hogy gyilkos szél fagya jött s megtört
Kis Annácskám szegény;
S karomból elragadák rokoni
Az égbõl érte jövén,
Hogy néma sírba tegyék le õt
Amott a part terén.

A sok angyal -- fél oly boldog alig, --
Irígyünk vala mind, tudom én;
S igen, ez az oka, (ki ne tudná ezt
Lenn ott a part terén),
Hogy éjtszaka szállt felhõ vihara
S megtört Annácska szegény.

Mert nem szeretett még úgy sohasem
Se bölcs, s ifju, se vén,
Mint egymást Anna meg én;
S bár ellene álljon az ég s a pokol,
Annácska mégis enyém;
Lelkem lelkétõl nem szakad el
Sohasem a sírnak ölén.

Mert hold ha mosolyg, álomba' megint
Szép Annácskám az enyém;
Csillag ha ragyog, szemed mosolyog,
Annácskám, róla felém.
Veled élem igy által az éjt oda lenn,
Oh kedvesem, életem, oh jegyesem,
Veled ott lenn, sírod ölén,
A tenger partja terén. 

1849.

Az ég borongó és komor vala,
Hervadtan zörgött a levél --
Zörgött a száraz falevél;
Éj volt, magányos október hava
S oh gyászosabb, mint bármely év.
Ott történt Auber zord tavánál ép,
ködnyomta Weir sötét terén --
Ott Auber süppedõ lápjánál ép,
Ghoul-lakta Weir vad erdején.

Lelkem itt bolygott egyszer énvelem
Titáni ciprusfák alatt --
Lelkem, Psyche, a fák alatt.
Vulkánzó volt e napokon szivem,
Mint rohanó vad salak-ár,
Mint meg nem szûnõ láva-ár,
Mely kénes árban zúg le Yaneken
S a végsõ sarki õvre tör --
Mely nyögve ront le a Yanek-hegyen,
S az észak-sarki tájra tör.

Beszédünk komoly és komor vala,
De eszménk mind bénult, sivár --
Emlékünk mind hûtlen, sivár;
Mert nem tudók, hogy október hava,
És hogy az évnek éje jár,
Ah minden éjnek éje jár!
Nem sejtõk, hogy ez Auber zord tava --
Bár egyszer bolygánk nála már --
Nem, hogy ez Auber ingó mocsara,
Sem, hogy a Ghoul-járt Weir e táj.

ÉS most, a mint öregbedék az éj,
S hajnalt jelent csillagsereg --
A mint õk hajnalt hírlenek:
Ködfátyolos fénysáv zománcza kél
Ösvényünk végén születõ,
A melybõl egy csodálatos karéj
Kettõs szarvval emelkedõ,
Astarte gyémántos félholdja kél
Két szarváról ismerhetõ.

S szólék: «E csillag érzõbb mint Dián',
Átkelvén sóhaj-étheren,
Mulat sohaj-lakott teren:
Õt látta, hogy egy égõ seb mián
Nem szállja enyh könnytelt szemem'
S átjött az oroszlán csillagzatán,
Hogy égbe útjelzõnk legyen,
Hol örök feledés leszen --
Jött, nem félvén az oroszlán daczát,
Hogy ránk mosolyjon fényesen,
Az oroszlán barlangján szálla át
S szeretettõl ég fényesen.»

De Psyche szólt, ujját emelve fel:
«E csillagtól félek kivált --
E sápadt fény rémít kivált!
Oh menekûlj! oh menjünk gyorsan el!
Oh fuss! oh fussunk hát!» -- kiált.
Reszketve szól, mig búsan hagyja el,
Hadd szántsák a port szárnyai --
Hadd szántsák csüggedt szárnyai.

Szólék: «Rossz álom ez csak, gyermekem.
Járjunk e rezge fénybe' még --
Fürödjünk kristájába még!
Rejtélyes ssugara ez éjfelen
Szépség- s remény-mosolyban ég!
Megbízhatunk hát tiszta fényiban,
Mert útat nem téveszte még;
Megbízhatunk oly fényben teljesen,
Mely nem vihet, csak a jó ösvényen,
Hisz ím az éjben mily mosolygva ég.»

Megnyugvék Psyche s én megcsókolám.
Elûzni kisértém búját --
Legyõzém kétségét, buját;
S végig menvén a magas fák során:
Utunk' szegé egy síribolt --
Regés hírû zárt síribolt.
S szólék: «Mi van fölírva, drága lyány,
E dús regéjü sírbolt ajtaján?»
«Holt kedvesed -- mond -- Ulalume,
Õ nyugszik itt, szép Ulalume.»

Ekkor szivem komor lõn és kiholt,
Mint hervad, zörgõ falevél --
Mint száraz, zörgõ falevél.
S kiálték: «Ah, hisz' ez októberbe volt
Egy éve ép, ez éjjelen,
Hogy itt, hogy itt bolygék magán,
És szörnyü terhem' vonszolám. --
Ah, minden éj közt ép ezen
Mely démonom hozott ide?
Látom már: ez Auber sötét tava,
Ködnyomta Weirnek zord tere. --
Látom: ez Auber ingó mocsara,
S Ghoul-lakta Weir vad erdeje.»

1847.

         Once upon a midnight dreary, while I pondered, weak and weary,
     Over many a quaint and curious volume of forgotten lore--
         While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,
     As of some one gently rapping, rapping at my chamber door.
     "'Tis some visiter," I muttered, "tapping at my chamber door--
                 Only this and nothing more." 

         Ah, distinctly I remember it was in the bleak December;
     And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.
         Eagerly I wished the morrow;--vainly I had sought to borrow
     From my books surcease of sorrow--sorrow for the lost Lenore--
   For the rare and radiant maiden whom the angels name Lenore--
               Nameless here for evermore. 

       And the silken, sad, uncertain rustling of each purple curtain
   Thrilled me--filled me with fantastic terrors never felt before;
       So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating
       "'Tis some visiter entreating entrance at my chamber door--
   Some late visiter entreating entrance at my chamber door;--
               This it is and nothing more." 

       Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer,
   "Sir," said I, "or Madam, truly your forgiveness I implore;
       But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,
       And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,
   That I scarce was sure I heard you"--here I opened wide the door;--
               Darkness there and nothing more. 

       Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing,
   Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before;
       But the silence was unbroken, and the stillness gave no token,
       And the only word there spoken was the whispered word, "Lenore?"
   This I whispered, and an echo murmured back the word, "Lenore!"--
               Merely this and nothing more. 

       Back into the chamber turning, all my soul within me burning,
   Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.
       "Surely," said I, "surely that is something at my window lattice;
       Let me see, then, what thereat is, and this mystery explore--
   Let my heart be still a moment and this mystery explore;--
               'Tis the wind and nothing more!" 

       Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,
   In there stepped a stately Raven of the saintly days of yore;
       Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he;
       But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door--
   Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door--
               Perched, and sat, and nothing more. 

   Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,
   By the grave and stern decorum of the countenance it wore,
   "Though thy crest be shorn and shaven, thou," I said, "art sure no craven,
   Ghastly grim and ancient Raven wandering from the Nightly shore--
   Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!"
               Quoth the Raven "Nevermore." 

       Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,
   Though its answer little meaning--little relevancy bore;
       For we cannot help agreeing that no living human being
       Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door--
   Bird or beast upon the sculptured bust above his chamber door,
               With such name as "Nevermore." 

       But the Raven, sitting lonely on the placid bust, spoke only
   That one word, as if his soul in that one word he did outpour.
       Nothing farther then he uttered--not a feather then he fluttered--
       Till I scarcely more than muttered "Other friends have flown before--
   On the morrow he will leave me, as my Hopes have flown before."
               Then the bird said "Nevermore." 

       Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,
   "Doubtless," said I, "what it utters is its only stock and store
       Caught from some unhappy master whom unmerciful Disaster
       Followed fast and followed faster till his songs one burden bore--
   Till the dirges of his Hope that melancholy burden bore
               Of 'Never--nevermore'." 

       But the Raven still beguiling all my fancy into smiling,
   Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird, and bust and door;
       Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking
       Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore--
   What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore
               Meant in croaking "Nevermore." 

       This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing
   To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom's core;
       This and more I sat divining, with my head at ease reclining
       On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er,
   But whose velvet-violet lining with the lamp-light gloating o'er,
            She shall press, ah, nevermore! 

       Then, methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer
   Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.
       "Wretch," I cried, "thy God hath lent thee--by these angels he hath sent thee
       Respite--respite and nepenthe from thy memories of Lenore;
   Quaff, oh quaff this kind nepenthe and forget this lost Lenore!"
               Quoth the Raven "Nevermore." 

       "Prophet!" said I, "thing of evil!--prophet still, if bird or devil!--
   Whether Tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore,
       Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted--
       On this home by Horror haunted--tell me truly, I implore--
   Is there--is there balm in Gilead?--tell me--tell me, I implore!"
               Quoth the Raven "Nevermore." 

       "Prophet!" said I, "thing of evil!--prophet still, if bird or devil!
   By that Heaven that bends above us--by that God we both adore--
       Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,
       It shall clasp a sainted maiden whom the angels name Lenore--
   Clasp a rare and radiant maiden whom the angels name Lenore."
               Quoth the Raven "Nevermore." 

       "Be that word our sign of parting, bird or fiend!" I shrieked, upstarting--
   "Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore!
       Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!
       Leave my loneliness unbroken!--quit the bust above my door!
      Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!"
               Quoth the Raven "Nevermore." 

       And the Raven, never flitting, still is sitting, still is sitting
      On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;
       And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming,
       And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor;
      And my soul from out that shadow that lies floating on the floor

 Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva,
                                             fájón,
 S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékbõl vén bazár,
 Lankadt fõm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
 Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
 "Vendég lesz az", így tünõdtem, "azért roppan künn
                                             a zár,
          Az lesz, más ki lenne már?"
 
 

 Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
 Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
 És én vártam: hátha virrad s a sok vén betûvel írt lap
 Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
 Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
          S földi néven senki már.
 
 
 
 

 S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü
                                               zengés
 Fájó, vájó sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, --
 Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:
 "Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár.
 Késõ vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
          Az lesz, más ki lenne már?"
 
 
 
 

 Vissztérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
 S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnõm, megbocsájtja, ugyebár?
 Ámde tény, hogy már ledobbant álmos fõm és Ön meg
                                           roppant
 Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
 Nem is hittem a fülemnek." -- S ajtót tártam, nyílt
                                              a zár:
          Éj volt künn, más semmi már.
 
 

 S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra
                                            retten,
 Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
 Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott
                                   megszegetlen,
 Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" -- halk,
                                                 sovár
 Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
          Ez hangzott s más semmi már.
 

 S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
 Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
 S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos
                                                ablak,
 No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
 Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok
                                                lejár.
          Szél lesz az, más semmi már!"
 
 

 Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
 Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
 S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen
                                              hordott
 Csõrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye
                                                  vár,
 Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye
                                               vár --
          Ült, nem is moccanva már.
 
 

 S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében,
 Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár --
 S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem
                                     vagy te beste,
 Zord holló vagy, õs nemes te, éji part küld, vad határ,
 Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad
                                                  ár?"
          S szólt a Holló: "Soha már."
 
 
 

 Ámultam, hogy ferde csõrén ilyen tártan, ilyen põrén
 Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
 Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
 Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
 Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
          Kinek neve: "Soha már."
 
 
 
 

 S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
 Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
 Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
 S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi
                                                száll,
 Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll",
          S szólt a Holló: "Soha már!"
 

 Megriadtam: csendziláló replikája mily találó --
 "Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és
                                                igetár;
 Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
 Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
 Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva
                                                 már,
          Ezt, hogy: "Soha -- soha már!"
 
 
 
 
 

 S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás
                                              székem
 Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
 És a lágy bársonyra dõlten tarka eszmét sorra szõttem,
 Elmerengtem, eltünõdtem; mily borongó nyitra jár,
 Átkos, õs, vad furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
          Mért károgja: "Soha már"?
 
 
 
 

 Ekként ültem, szõve-fejtve bús eszméket s szót se
                                            ejtve,
 Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
 S fejtve titkot, szõve vágyat, fejem halkan
                               hátrabágyadt,
 Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
 S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár
          § nem nyomja -- soha már!
 
 
 

 Ekkor, úgy rémlett, a légnek sûrûjén látatlan égnek
 Füstölõk s a szõnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
 "Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád,
                                           égi vendég
 Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
 Idd, óh idd a hûs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
          S szólt a Holló: "Soha már!"
 
 
 

 "Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy,
                                 madár vagy átok!
 Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
 Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
 Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár
 Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg --
                          lelkem esdve vár..."
          S szólt a Holló: "Soha már!"
 
 
 

 "Látnok!", búgtam, "szörnyü látnok! ördög légy,
                                madár vagy átok!
 Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre
                                                  száll,
 Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben
                                 vár-e jó rám,
 Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
 Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
          S szólt a Holló: "Soha már!"
 

 "Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj,
                             madár, vagy ördög,
 Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
 Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se
                                           hagyjon,
 Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút
                                               madár!
 Tépd ki csõröd a szivembõl! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
           S szólt a Holló: "Soha már!"
 

 S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre
                                                fent ül,
 Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem ûzi tél, se nyár!
 Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
 Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
 S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
           Fel nem röppen -- soha már!