A liberter kommunizmus szervezõdési platformja (1926)

 

"Az orosz anarchisták évtizedek óta szenvednek a szervezetlenség betegségétõl. Ez a betegség képtelenné teszi õket arra, hogy konkrétan gondolkozzanak és a forradalom pillanatában történelmi passzivitásra kárhoztatta õket. A szervezetlenség a felelõtlenség ikertestvére, és ezek együtt elszegényesedett gondolatokhoz és felületes gyakorlathoz vezetnek.
Így amikor a tömegmozgalom a Mahnovscsina formájában a felszínre tört a nép mélységeibõl, az anarchisták teljesen felkészületlenek, gerinctelenek és gyengék voltak.
Véleményünk szerint ez csak idõleges. Magyarázatul szolgálhat rá a kikristályosodás és a szervezõdés hiánya az orosz anarchisták körében. Törekedniük kell arra, hogy megszervezzék magukat, hogy kapcsolatot létesítsenek mindazok között, akik az anarchizmusra törekszenek és valóban elkötelezettek a munkásosztály iránt. Így felszámolódnak az anarchizmus zavaró és önkényes elemei.
Az anarchizmus nem miszticizmus; nem a szépségrõl való értekezés; nem kétségbeesett kiáltás. Nagyságát, mindenek elõtt az elnyomott emberiség ügyéhez való elkötelezettsége adja. Magában hordozza az igazságot, a heroizmust és a tömegek törekvéseit, és ma ez az egyetlen társadalmi doktrína, amelyre a tömegek támaszkodhatnak a harcaik során. Ennek a bizalomnak az igazolására nem elégséges az, hogy a anarchizmus egy nagyszerû elképzelés és az, hogy az anarchisták ennek az eszmének a platóni szószólói. Az anarchistáknak folyamatosan és közvetlenül részt kell venniük a tömegek forradalmi mozgalmában. Csak ekkor fogja a mozgalom teljességgel magába szívni az anarchista elképzelések teljességét. De a semmibõl semmi sem lesz. Minden eredmény állandó erõfeszítésbõl és önfeláldozásból születik. Az anarchizmusnak rá kell találnia a tett és az akarat egységére, hogy pontosan meg tudja határozni történelmi szerepét. Az anarchizmusnak a tömegek közé kell mennie és egybe kell forrnia velük."

Pjotr Arsinov

BEVEZETÉS

Nagyon nagy jelentõségû, hogy minden erõfeszítés, a liberter nézetek ereje és elvitathatatlanul pozitív jellemzõi, a társadalmi forradalomban képviselt anarchista álláspontok õszintesége és tisztessége, és végül a liberter kommunizmusért vívott küzdelem során tanúsított minden hõsiesség és áldozat ellenére, az anarchista mozgalom továbbra is gyenge maradt, és a munkásosztály harcának történelme során nem volt jelentõs tényezõ, nagyon gyakran csupán epizód jellegû, kis eseményekben szerepelt.
A liberter nézetek pozitív és legjelentõsebb lényege valamint az anarchista mozgalom nyomorúságos állapota közötti ellentmondásnak több oka és magyarázata is van: ezek közül a legfontosabb, a legfõbb ok, a szervezõdési alapelvek hiánya és ezek gyakorlati megvalósításának elmaradása az anarchista mozgalom keretein belül.
Az anarchista mozgalom minden országban több helyi csoporttal képviselteti magát, amely csoportok ellentmondásos nézeteket vallanak és ellentmondásos tevékenységet folytatnak, nincsenek sem a jövõre szóló perspektíváik, sem pedig folyamatosságuk a militáns munkában, egymás után tûnnek el, és egyáltalán nem hagynak semmiféle nyomot maguk mögött.
Egészében véve, a forradalmi anarchizmus ezen állapotát leginkább a "krónikus és általános szervezetlenség" jellemzi.
Sárgalázként támadta meg a szervezetlenség nyavalyája az anarchista mozgalom testét, hogy sok éven keresztül kínozza.
Kétségtelen, hogy a szervezetlenség az elmélet néhány tökéletlenségébõl származik: mégpedig abból, hogy hibásan értelmezték az egyén szerepét az anarchizmusban; ezt az elméletet túlságosan gyakran összetévesztik a felelõsség teljes hiányával. Az "egyén" önkifejezésének szerelmesei, csupán a személyes élvezetek nézõpontjából, makacsul ragaszkodnak az anarchista mozgalom kaotikus állapotához, és mindezt az anarchizmus megváltoztathatatlan elveivel és tanítómestereivel támasztják alá.
De ezek elvek és a tanítómesterek pontosan az ellenkezõjét állítják.
A szétszórtság pusztító: a szorosan összefüggõ egység az élet és a fejlõdés jele. A társadalmi harcok ezen törvénye egyaránt vonatkozik az osztályokra és a szervezetekre.
Az anarchizmus nem egy gyönyörû utópia, sem pedig egy elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi mozgalma. Ezért minden erejét egy szervezetben kell egyesítenie, folyamatosan agitálnia, ahogy ezt az osztályharc valósága és stratégiája megköveteli.
"Meg vagyunk róla gyõzõdve," - mondja Kropotkin - "hogy egy anarchista szervezet alakítása Oroszországban távolról sem hátrányos a közös forradalmi feladat szempontjából, éppen ellenkezõleg, a legnagyobb mértékben kívánatos és hasznos lenne." (Elõszó Bakunyin "A párizsi kommün" c. mûvéhez.)
Maga Bakunyin sem ellenezte soha egy általános anarchista szervezõdés létrehozásának gondolatát. Ellenkezõleg, a szervezõdés létrehozása érdekében tett erõfeszítései valamint az I. Internacionáléban végzett aktivitása feljogosít minket arra, hogy egy ilyen szervezõdés létrehozásának elsõ aktív harcosát lássuk benne.
Általában szólva, gyakorlatilag az összes aktív anarchista militáns harcolt a szétszórt tevékenység ellen, és mindig céljaiban és eszközeiben egységbe forrott anarchista mozgalmat szeretett volna.
Az 1917-es orosz forradalom folyamán volt érezhetõ a leginkább és a legégetõbben a szervezet hiánya. Ez alatt a forradalom alatt mutatta a liberter mozgalom a legnagyobb fokú szektásságot és összevisszaságot. Az általános szervezet hiánya sok aktív anarchista militánst a bolsevikok soraiba sodort. Szintén a szervezet hiánya az oka ma is sok militáns passzívitásának, gyakran elég jelentõs erejük kihasználatlanságának.
Rettenetesen nagy szükségünk van egy szervezetre, amely összefogja az anarchista mozgalom résztvevõinek nagy részét, és meghonosít az anarchizmusban egy általános és taktikai politikai irányvonalat, amely útmutatóként szolgál az egész mozgalom számára.
Itt az ideje, hogy az anarchizmus kimásszon a szervezetlenség posványából, véget kell vetni a legfontosabb taktikai és elméleti kérdések körüli végeérhetetlen tétovázásoknak, el kell mozdulni egy tisztán felismerhetõ cél irányába, és szervezett közösségi gyakorlatot kell megvalósítani.
Azonban nem elégséges csupán egy ilyen szervezõdés megalakításának szükségességét kimutatni: létrehozásának módszereit is fel kell tárni.
Elutasítjuk azt a elméletileg és gyakorlatilag is ostoba ötletet, hogy a szervezetet a "szintézis" receptje alapján létre lehetne hozni, ami az anarchizmus különbözõ tendenciáit képviselõk újraegyesítését jelentené. Egy ilyen szervezet, mivel különbözõ elméleti és gyakorlati elemeket egyesítene, csak egyének mechanikus gyülekezete lenne, ahol minden egyén különbözõ nézeteket vall az anarchista mozgalom minden kérdésérõl, és ez a gyülekezet elkerülhetetlenül felbomolna, amint szembekerül a valósággal.
Az anarcho-szindikalista módszer nem oldja meg az anarchista szervezõdés problémáját, mivel ott nem képvisel elsõbbséget ez a probléma, és csak az érdekli õket, hogy behatoljanak az ipari proletariátus köreibe és ott megerõsödjenek.
Pedig ott nem lehet sok mindent elérni, még akkor sem ha szilárdan megvetik a lábukat, hacsak nem létezik egy általános anarchista szervezet.
Az egyetlen módszer az általános szervezet problémájának megoldására véleményünk szerint az, hogy össze kell gyûjteni az aktív anarchistákat a célból, hogy pontosan meghatározzuk álláspontjainkat, az elméleti, taktikai és szervezeti stb. álláspontokat, azaz létrehozzuk egy egységes program többé-kevésbé tökéletes alapját.
Az utóbbi évek társadalmi küzdelmeinek tapasztalatai az anarchisták számára egyik legfontosabb feladatként egy ilyen program kidolgozását jelölték ki. Ennek a feladatnak a megoldására szenteli az orosz számûzöttek csoportja energiájának jelentõs részét.
Az alább közzétett Szervezõdési Platform egy ilyen program fõbb pontjait mutatja be. Ennek az írásnak azt a célt kell szolgálnia, hogy megtegye az elsõ lépést, a liberter erõk egyetlen, aktív forradalmi küzdelemre képes szervezetbe való összegyûjtésére, amely szervezet az Anarchisták Általános Szövetsége.
Nem kételkedünk abban, hogy léteznek hiányosságok ebben a platformban, miképpen minden új, jelentõs gyakorlati lépésnek vannak hiányosságai. Lehetséges, hogy néhány fontos álláspont kimaradt, vagy néhány álláspontot nem megfelelõen fogalmaztunk meg, és másokat túl részletesen és önismétlõen tárgyaltunk. Mindez nincs kizárva, de nem ezek az életbevágó fontosságú kérdések. Az a fontos, hogy lefektessük egy általános szervezet alapjait, és ezt a célt valósítottuk meg a szükséges mértékben ebben az írásban.
Az már az egész kollektíva, az Anarchisták Általános Szövetségének a feladata, hogy kibõvítse, elmélyítse, és az egész anarchista mozgalom világos és határozott programjává tegye.
Más szinten is vannak kétségeink. Elõrelátjuk az önimádó individualista és a kaotikus anarchizmus híveinek támadásait, akik habzó szájjal azzal fognak vádolni minket, hogy tönkretesszük az anarchista alapelveket. Azonban mi nagyon jól tudjuk, hogy az individualista és kaotikus elemek az anarchista alapelveken nem mást értenek, mint politikai érdektelenséget, hanyagságot és minden felelõsség hiányát, mely nézetek majdnem gyógyíthatatlan szakításokat okoztak a mozgalomban, és amelyek ellen mi minden energiánkkal és szenvedélyünkkel harcolunk. Ezért nyugodtan figyelmen kívül hagyjuk a tõlük érkezõ kritikákat.
Más militánsokra alapozzuk a reményeinket, azokra akik hûek maradtak az anarchizmushoz, azokra akik végigélték és szenvedték az anarchista mozgalom tragédiáit, és fájó szívvel keresik a megoldást.
Továbbá, nagy reményeket fûzünk a fiatal anarchistákhoz, akik az orosz forradalom emlõin nevelkedtek, és kezdettõl fogva építõjellegû problémákkal foglalkoztak. Õk bizonyosan követelni fogják a pozitív és szervezeti anarchista elvek megvalósítását.
Felhívunk minden, a világ négy égtája felé szétszóródott orosz anarchista szervezetet, továbbá az elszigetelt militánsokat, hogy egyesüljenek a közös szervezõdési platform alapján.
Legyen ez a dokumentum a forradalmi gerinc, az orosz anarchista mozgalom militánsainak gyûjtõpontja! Képezze az Anarchisták Általános Szövetségének alapját!

Éljen a Világ Munkásainak Társadalmi Forradalma!

Gyelo Truda Csoport
Párizs, 1926 június 20

ÁLTALÁNOS RÉSZ

1. Osztályharc - szerepe és jelentése

Nincs egységes emberiség
Csak osztályok vannak
Szolgák és Rabtartók

Napjaink burzsoá kapitalista társadalma - összes elõdeihez hasonlóan - nem "egységes emberiségbõl" áll. Két alapvetõen különbözõ táborra oszlik, amelyek társadalmi különbsége helyzetükbõl és funkcióikból ered; a proletariátusból (a szó tágabb értelmében), és a burzsoáziából.
A proletariátus osztályrésze immár századok óta, hogy hordozza a fizikai munka súlyos igáját, a munkáét, amely a javakat termeli, de nem neki, hanem annak a kiváltságos osztálynak, amelyik a magántulajdont, a hatalmat, a kulturális termékeket (tudományt, mûvelõdést, mûvészetet) birtokolja: a burzsoáziának. A munkástömegek társadalmi rabszolgasága és kizsákmányoltatása az az alap, amelyen a modern társadalom nyugszik, amely nélkül képtelen létezni.
Ez hozza létre az osztályharcot, amely egyrészrõl nyílt, erõszakos módon lép fel, másrészrõl egy lassú, érzékelhetetlen fejlõdés látszataként, amely a szükségletek és követelések, valamint a munkásigazság elképzelésének visszatükrözõdése.
Az emberi társadalom teljes története a dolgozó tömegeknek jogaikért, szabadságukért, a jobb életért vívott harcának folyamataként jelenik meg. Mindig ez volt az elsõdleges faktora az emberi társadalmaknak, amely meghatározta formájukat és struktúrájukat.
Az összes állam politikai és társadalmi uralma mindenekelõtt az osztályharc terméke. Bármely társadalom alapvetõ felépítése megmutatja, hogy milyen szinten áll, és hol található az osztályharc. A legkisebb változás az osztályok harcának folyamatában, az osztályok közötti relatív erõviszonyokban folyamatos változásokat eredményez az adott társadalom összetételében és struktúrájában.
Ez az általános, átfogó megjelenése és jelentése az osztályharcnak az osztálytársadalmak életében.

2. Az erõszakos társadalmi forradalom szükségessége

A tömegek erõszakos rabságba hajtása és kizsákmányolása a modern társadalom alapja. Mûködésének minden megjelenése: a közgazdaság, a politika, a társadalmi viszonyok, osztályerõszakon nyugszanak, amelynek kiszolgáló szervei: a hatóságok, a rendõrség, a hadsereg, a bíróságok. Minden ebben a társadalomban, minden egyes vállalkozás, akárcsak maga az egész Állam nem más, mint a kapitalizmus bástyája, ahonnan állandóan szemmel tarthatják a munkásokat, és ahonnan bármikor készek bevetni erõiket a munkások bármilyen mozgalma ellen, amely veszélyezteti ennek a társadalomnak az alapjait, vagy akár csak megzavarja a nyugalmát.
Ugyanakkor ennek a társadalomnak a rendszere szándékosan a tudatlanság és a szellemi megrekedtség állapotában tartja a dolgozó tömegeket; erõvel akadályozza meg morális és intellektuális szintjük emelkedését, hogy minél egyszerûbben tehessen velük, amit akar.
A modern társadalom haladása: a tõke technikai fejlõdése és politikai rendszerének tökéletesedése megerõsíti az uralkodó osztályokat, és egyre nehezebbé teszi az ellenük való harcot, ezáltal késlelteti a munkaerõ felszabadításának döntõ pillanatát.
A modern társadalom elemzése ahhoz a végkövetkeztetéshez vezet minket, hogy a kapitalista társadalomnak a szabad dolgozók társadalmává való alakításához vezetõ egyetlen lehetséges út az erõszakos társadalmi forradalmon át vezet.

3. Anarchizmus és liberter kommunizmus

A munkások elnyomásának termékeként létrejövõ osztályharc, és az elnyomottak igénye a szabadságra adott életet az anarchizmus elképzelésének: az elképzelésnek, amelynek alapja az osztályok létén és az Államon nyugvó társadalmi rendszer teljes tagadása, és annak felváltása a munkások szabad, állam mentes önigazgató társadalmával.
Így az anarchizmus nem egy gondolkodó vagy pedig egy filozófus absztrakt észrevételeibõl származik, hanem a munkásoknak a kapitalizmus ellen folytatott közvetlen harcából, a munkások akaratából és szükségleteibõl, a szabadság és egyenlõség utáni vágyaikból, azokból a vágyakból, amelyek részben kifejezõdtek a dolgozó tömegek létének és harcának leghõsiesebb részeiben.
A kiemelkedõ anarchista gondolkodók, Bakunyin, Kropotkin és a többiek nem felfedezték az anarchizmust, hanem, meglátva azt a tömegekben, gondolataik és tudásuk erejével egyszerûen csak segítettek meghatározni és elterjeszteni.
Az anarchizmus nem személyes erõfeszítések eredménye, és nem is egyéni kutatások tárgya.
Hasonlóképpen, az anarchizmus nem humanista vágyak terméke. Nem létezik egységes emberiség. Bármilyen kísérlet, amely az anarchizmust a jelenlegi humanizmus megjelenésének próbálja meg beállítani, vagy egy általános humanista jellemzõkkel kívánja felruházni, történeti és társadalmi szempontból is hazugság, amely vitathatatlanul a fennálló helyzet és a további kizsákmányolás igazolásához vezet.
Az anarchizmus általános humanitása csak abban az értelemben igaz, hogy a tömegek elképzelései minden ember életében javulást hoznak majd, és ez véget vet a jelenlegi vagy jövõbeni humanizmusnak, mely elválaszthatatlan a kizsákmányolt munka lététõl. Ha a munkástömegek gyõzedelmeskednek, az egész emberi nem újjászületik; ha nem, akkor az erõszak, kizsákmányolás, rabszolgaság és elnyomás ugyanúgy uralja majd tovább a világot, mint annak elõtte.
Az anarchizmus létrejötte, virágzása és megvalósulása a dolgozó tömegek életében és harcában gyökerezik, ahhoz kötõdik.
Az anarchizmus a jelenlegi burzsoá társadalmat olyan társadalommal kívánja felváltani, amely biztosítja a munkásoknak munkájuk termékét, szabadságukat, függetlenségüket, társadalmi és politikai egyenlõségüket. Ez a társadalom lesz a liberter kommunizmus, amelyben mind a társadalmi szolidaritás, mind a szabad egyén megtalálja teljes kifejlõdését, és tökéletes harmóniában fejlõdhet.
A liberter kommunizmus szerint a társadalmi érték egyetlen forrása a - fizikai vagy szellemi - munka, és értelemszerûen csak a munka jogosult a társadalom és a gazdaság irányítására. Ezért a liberter kommunizmus sem nem védelmezi, sem nem teszi lehetõvé bármiféle nem-dolgozó osztályok létezését.
Mindaddig, amíg ezek az osztályok egy idõben léteznek a liberter kommunizmussal, addig az utóbbi semmiféle kötelezettséget sem fog ismerni az elõbbivel szemben. Ez csak abban az esetben változhat meg, ha a nem-dolgozó osztályok is termelõvé válnak, és hajlandóak lesznek a kommunista társadalomban élni ugyanolyan feltételek között, mint akárki más, a társadalom szabad tagjaiként, ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel, mint bármely termelõ elem.
A liberter kommunizmus véget kíván vetni mindenféle kizsákmányolásnak és erõszaknak, irányuljanak azok akár egyes emberek, akár tömegek ellen. Ezt elérendõ olyan társadalmi és gazdasági bázist fog létrehozni, amely a közösség minden részét egyesíti, minden egyénnek egyenlõ helyet és maximális jólétet biztosítva. Ennek alapja minden termelõeszköz közös tulajdona (az ipar, szállítás, nyersanyagok stb. területén), és a munkásosztály egyenlõségén és önigazgatásán alapuló gazdasági szervezetek kiépítése.
Ennek az önigazgató munkástársadalomnak a keretei között a liberter kommunizmus egyenlõ jogot és értéket ad minden egyénnek ( nem az egyéniségnek "általában", nem is a "misztikus ego-nak", vagy az egyén koncepciójának, hanem minden valódi, élõ egyénnek).

4. A demokrácia tagadása

A demokrácia a burzsoá kapitalista társadalom egy formája.
A demokrácia alapja a modern társadalom két antagonisztikus osztályának, a munkásosztálynak és a kapitalista osztálynak a fenntartása, és azok együttmûködése a kapitalista magántulajdon talaján. Ennek az együttmûködésnek a kifejezõdése a parlament és a nemzetet képviselõ kormányzat.
Formálisan a demokrácia kinyilvánítja a szólás- és sajtószabadságot, a szervezõdés szabadságát és a törvény elõtti egyenlõséget mindenki számára.
A valóságban mindezek a szabadságjogok igen viszonylagosak: addig érvényesek, amíg meg nem sértik az uralkodó osztály, vagyis a burzsoázia érdekeit.
A demokrácia érintetlenül megõrzi a kapitalista magántulajdont. Megadja a burzsoáziának az ország teljes gazdasága feletti ellenõrzés lehetõségét csakúgy, mint a teljes sajtóét, oktatásét, tudományét, mûvészetét - és így a burzsoázia lényegében az ország abszolút gazdájává válik. A gazdaság területén élvezett teljes monopóliuma a burzsoáziát egyben a politikai életben is határtalan hatalomhoz juttatja. Valójában a demokráciák parlamentjei és képviseleti kormányzatai nem mások, mint a burzsoázia végrehajtó szervei.
Következésképpen a demokrácia nem más, mint egy a burzsoá diktatúra formái közül, amely a politikai szabadság és misztikus demokratikus garanciák megtévesztõ álarca mögé búvik.

5. Az állam és az autoritás elutasítása

A burzsoázia ideológusai úgy határozzák meg az Államot, mint azt a szervezet, amely szabályozza az emberek közötti komplex politikai, polgári és társadalmi kapcsolatokat a modern társadalomban, amelynek rendjét és törvényeit védelmezi. Ezzel a meghatározással az anarchisták is tökéletesen egyetértenek, csupán kiegészítik azzal, hogy ennek a rendnek és törvényességnek az alapja az emberek elsöprõ többségének rabszolgasorba döntése egy elenyészõ kisebbség érdekében, és az állam valójában ezt a célt szolgálja.
Az Állam a burzsoázia folyamatos szervezett erõszakja a munkások ellen; és ezen erõszak végrehajtó szerveinek rendszere.
A balos szocialisták, és részben a bolsevikok, szintén a kapitalizmus szolgáiként határozzák meg a burzsoá Államot és Hatalmat. De ugyanakkor fenntartják, hogy ez az Állam és Hatalom a szocialista pártok kezében hatásos fegyver lehet a proletariátus felszabadításáért vívott küzdelemben. Így ezek a pártok egy szocialista Hatalomért és egy proletár Államért harcolnak. Egyesek (a szociáldemokraták) békés, parlamentáris eszközökkel kívánják a hatalmat meghódítani, míg mások forradalmi úton (a bolsevikok, a baloldali szocialista forradalmárok).
Az anarchizmus mind az Államot, mind az Hatalmat alapjában elvetendõnek, a munka felszabadítására nézve végzetesnek tartja.
Az Hatalom mindig a tömegek kizsákmányolásának és rabszolgasorba döntésének függvénye. Ebbõl a kizsákmányolásból született, ennek érdekében hozták létre. Erõszak és kizsákmányolás nélkül létének értelmét veszítené el.
Az Állam és a Hatalom elveszi a kezdeményezést a tömegektõl, megöli az alkotás és a szabad tevékenység szellemét, az alávetettség szolgai pszichológiáját neveli bele az emberekbe, a vágyakozásét, a szociális létrán való magasba jutás reményét, a vezetõkben való vak bizalmat, és az hatalomban való osztozás illúzióját.
Így a munka felszabadítása csakis a dolgozó tömegeknek és osztályszervezeteiknek a kapitalista rendszer ellen folytatott közvetlen forradalmi harcával lehetséges.
A hatalom békés meghódítása a szociáldemokrata pártok által a jelenlegi rend körülményei között egyetlen lépéssel sem mozdítja elõre a munka felszabadítását, abból az egyszerû okból, hogy a valódi hatalom, következésképpen a valódi irányítás a burzsoáziáé marad, amely továbbra is ellenõrzi az adott ország gazdaságát és politikáját. A szocialista hatalom reformokra redukálódik: ugyanannak a rendszernek a foltozgatására. (Példák: Ramsay McDonald, a német, svéd, belga szociáldemokrata pártok, amelyek hatalomra kerültek egy kapitalista társadalomban.)
Másrészrõl a hatalom meghódítása egy társadalmi felfordulás segítségével egy "proletárállam" megszervezése céljából semmi esetre sem szolgálhatja a munka valódi felszabadításának ügyét. Az Állam, amelyet közvetlenül és tudatosan a forradalom eltiprására hoztak létre, minden esetben saját kényszerpályán mozog, amelyet szükségletei jelölnek ki számára; önmaga válik a céllá, specifikus, kivételezett kasztokat termel ki, és így újratermeli a kapitalista Hatalom és Állam alapjait: a tömegek jól ismert, terrorista kizsákmányolását. (Példa: a bolsevik "munkás-paraszt állam".)

6. A tömegek és az anarchisták szerepe a társadalmi harcban és a társadalmi forradalomban

A társadalmi forradalom alapvetõ erõi a városi munkásosztály, a paraszttömegek és a dolgozó értelmiségiek egy része.
NB!: Habár - a városi- és agrárproletariátushoz hasonlóan - a dolgozó értelmiség is kizsákmányolt és elnyomott osztály, az elõbbiekhez viszonyítva mégis meglehetõsen megosztott, köszönhetõen azon gazdasági privilégiumoknak, amelyeket a burzsoázia bizonyos részük számára biztosít. Ezért a társadalmi forradalom kezdeteinél csupán az értelmiség legkevésbé jól élõ része lép fel aktívan.
A tömegeknek a társadalmi forradalomban és a szocializmus felépítésében játszott szerepérõl alkotott anarchista koncepció és az etatista pártok elképzelései között igen tipikus különbségek vannak: Míg a bolsevikok, és a velük rokon irányzatok úgy vélekednek, hogy a tömegeknek csupán pusztító forradalmi ösztöneik vannak, és képtelenek a kreatív és építõ jellegû tevékenységre - ezen alapul az a hitük, hogy az utóbbi tevékenységet a párt Központi Bizottságának az állami kormányt alkotó tagjainak a kezében kell koncentrálni - addig az anarchisták szerint a dolgozó tömegekben gigászi alkotóerõ feszül, és az anarchisták azon munkálkodnak, hogy az ezen erõk kifejezõdése elõtt tornyosuló akadályokat lerombolják.
Az anarchisták szerint az Állam a legfõbb akadály, mivel a tömegek jogait bitorolva elveszi tõlük a társadalmi és gazdasági élet összes funkcióját. Az Államnak pusztulnia kell, és nem "majd valamikor" a jövõben, hanem azonnal. A munkásoknak gyõzelmük elsõ pillanatában le kell rombolniuk, és nem szabad semmilyen formában újjáépíteniük. A termelési és fogyasztási munkásszervezetek federalisztikus és önigazgató rendszerével kell felváltani. Ez a rendszer bármiféle autoriter szervezetet kizár, legyen az akár egy párt diktatúrája, akár más hasonló.
Az 1917-es oroszországi forradalom szemléletesen megmutatta a társadalmi felszabadulás folyamatának ilyen irányultságát azzal, hogy létrehozta a munkás- és parasztszovjetek, az üzemi bizottságok rendszerét. Sajnálatos hibája az volt, hogy nem likvidálta, a megfelelõ pillanatban, az államhatalmat: elsõként az ideiglenes kormányét, majd azt követõen a bolsevikokét. A bolsevikok, a munkások és parasztok irántuk való bizalmára alapozva, újraszervezték a burzsoá államot a körülményekhez igazítva azt, és elpusztították a tömegek kreatív aktivitását, támogatva és fenntartva az államot. Megfojtották a szovjetek és üzemi bizottságok szabad rendszerét, amelyek az elsõ lépést jelentették egy államnélküli társadalom felépítése felé.
Az anarchisták akcióikat két részre osztják: a forradalom elõtti, illetve utáni tennivalókra. Mindkét esetben csak akkor tudják szervezett erõként betölteni hivatásukat, ha tisztában vannak harcuk céljaival, és az azokhoz vezetõ úttal.
Az Anarchisták Általános Szövetségének alapvetõ feladata a forradalmi periódusban a munkásoknak és parasztoknak a társadalmi forradalomra való felkészítése.
A formális (burzsoá) demokrácia, az hatalom és az Állam tagadásával, a munka teljes felszabadításának követelésével az anarchizmus az osztályharc szigorú elveinek tökéletes megvalósítását hangsúlyozza. Osztálytudatra ébreszti a tömegeket, és kifejleszti bennük az osztály forradalmi kérlelhetetlenségét.
Az anarcho-kommunista elképzelések proletár osztály kérlelhetetlensége, demokráciaellenessége, államellenessége az az irány, amely felé a tömegek liberter tanítását irányítani kell, de önmagában ez még nem elég. Amire még szükség van, az az anarchista tömegszervezet. Ennek eléréséhez két irányban szükséges dolgozni: a forradalmi munkás- és paraszterõk kiválasztásával és megszervezésével egy liberter-kommunista elméleti alapon (egy specifikus liberter-kommunista szervezet); másrészt a forradalmi munkások és parasztok újraszervezésén a termelés és fogyasztás gazdasági bázisán (a termelés köré szervezõdött forradalmi munkások és parasztok; szabad munkás- és parasztkollektívák). A munkások és parasztok osztálya, amely a forradalmi anarchista álláspontokkal átitatva a termelés és fogyasztás bázisán szervezõdik meg, a társadalmi forradalom elsõ jelentõs lépése. Minél inkább tudatos és szervezett anarchisták ezek a szervezetek, annál inkább képesek kifejezni hajlíthatatlan és alkotó akaratukat mikor üt a forradalom órája.
Ami az oroszországi munkásosztályt illeti: a már nyolc éve tartó bolsevik diktatúra, amely elfojtja a tömegek természetes vágyát a szabad tevékenységre, mindennél jobban bemutatja mindenféle hatalom valódi természetét. Az orosz munkásosztály óriási lehetõségeket rejt magában egy anarchista tömegmozgalom létrehozására. Szervezett anarchista militánsoknak kell azonnal odautazni, hogy reagálhassanak ezekre a lehetõségekre, és minden erejüket arra fordítani, hogy a munkásosztály ne forduljon a reformizmus (mensevizmus) felé.
Ugyanilyen sürgõs feladat, hogy az anarchisták megjelenjenek a szegényparasztok között, akik az államhatalomtól sújtva keresik a kiutat, és szintén jelentõs forradalmi potenciált rejtenek magukban.
Az anarchisták szerepe a forradalmi periódusban semmi esetre sem szorítkozhat egyedül csak a liberter elképzelések fõ vonalainak a propagálására.
Az élet nem csak egy ilyen vagy olyan elképzelés propagandájának arénája, hanem, éppen ugyanannyira a harc arénája is, a stratégiáé, és a fenti elképzelések akarásáé, hogy részt kapjanak a társadalom és a gazdaság irányításából.
Az anarchizmus bármely más koncepciónál alkalmasabb arra, hogy a forradalom vezetõ elve legyen, hiszen csak ezen elképzelés bázisán képes a forradalmi mozgalom a munka teljes felszabadítására.
Az anarchista elképzelések vezetõ szerepe a forradalomban azt sugallja, hogy az eseményeknek az anarchista eszmék irányában kell orientálódniuk. Mindazonáltal ez az elméleti vezetõ erõ nem keverendõ össze az etatista pártok politikai vezetésével, amely végül az Államhatalomhoz vezet.
Az anarchizmus nem akar sem politikai hatalmat, sem diktatúrát. Fõ feladata, hogy segítsen a tömegeknek megtalálni a társadalmi forradalomhoz és a szocializmus felépítéséhez vezetõ helyes utat. De nem elegendõ, ha a tömegek csak elindulnak ezen az úton. Éppilyen fontos fenntartani a forradalom irányát és céljait: a tõke elnyomását a szabad munkások által. Mint az 1917-es oroszországi tapasztalatok mutatják, ez korántsem egyszerû, mindenekelõtt a nagy rakás különféle párt miatt, amelyek a mozgalmat ellenforradalmi célok irányába próbálják elterelni.
Habár a tömegek a társadalmi forrongásban maguktól anarchista irányultságúak, ezek a tendenciák mégis szétszórtak, szervezetlenek maradtak, és így nem termelték ki a liberter elképzelések vezetõ erejét, amely rögzítve az anarchista irányt és célokat, és elvezethetett volna a társadalmi forradalomhoz. Ezt a vezetõ erõt csak olyan kollektíva alkothatja, amelyet a tömegek erre a célra termelnek ki magukból. A szervezett anarchisták éppen ilyen kollektívát alkotnak.
Egy forradalmi idõszakban figyelemreméltóak ennek a kollektívának az elméleti és gyakorlati értékei.
Ki kell fejeznie kezdeményezéseit, és minden szinten részt kell vennie a társadalmi forradalom aktusában: a forradalom irányultságának és általános jellegének kialakításában; a forradalom pozitív feladataiban, az új termelésben, fogyasztásban, az agrárkérdésben stb.
Ezekben a kérdésekben, és még sok másban is, a tömegek egyértelmû és világos válaszokat várnak az anarchistáktól. És attól a pillanattól, hogy az anarchisták deklarálják a forradalomról és a társadalom felépítésérõl szóló elképzeléseiket, kötelezik magukat, hogy az összes felmerülõ kérdésre világos válasszal rendelkezzenek, hogy ezeknek a problémáknak a megoldását beillesszék a liberter kommunizmus általános koncepciójába, és minden erejüket ezen koncepció megvalósítására fordítsák.
Csak ezen a módon érhetõ el, hogy az Anarchisták Általános Szövetsége és az anarchista mozgalom betöltse funkcióját, mint a társadalmi forradalom teoretikus vezetõ ereje.

7. Az átmeneti idõszak

Az "átmeneti idõszak" kifejezés alatt a szocialista pártok az emberek életének egy olyan meghatározott szakaszát értik, amelynek jellemzõ elemei a következõk: szakítás a dolgok régi rendjével, és az új társadalmi és gazdasági rendszer bevezetése - egy olyan rendszeré, amely mindazonáltal még nem képviseli a munka teljes felszabadítását.
Ilyen értelemben a szocialista politikai pártok összes minimálprogramja( ), például a szocialista opportunisták demokratikus programja, vagy a kommunisták programja a "proletárdiktatúráról" ennek az átmeneti idõszaknak a jellemzõi.
Az alapvetõ jellemvonása ezeknek, hogy lehetetlennek tartják a munkáselképzelések azonnali teljes realizálását: a munkások függetlenségét, szabadságát, egyenlõségét - és következésképpen megõrzik a kapitalista rendszer intézményeinek jó részét: az állami kényszert, a javak és termelõeszközök magántulajdonát, a bürokráciát, és számos egyebet az adott pártprogramjuknak megfelelõen.
Az anarchisták mindig is ellenségesen viszonyultak az ilyen programokhoz, felismerve, hogy az átmeneti rendszerek lényege a kizsákmányolásnak és a tömegek erõszakos elnyomásának fenntartása, és így elkerülhetetlenül új rabszolgasághoz vezetnek.
Politikai minimálprogramok kialakítása helyett az anarchisták mindig is az azonnali társadalmi forradalom elvét pártolták, amely a tõkésosztályt megfosztja társadalmi és gazdasági elõjogaitól, a munkások kezébe adja a javakat, termelõeszközöket, és a gazdasági és társadalmi élet minden funkcióját.
Mostanáig az anarchisták ezt a véleményt képviselték.
Az átmeneti idõszak elképzelése, amely szerint a társadalmi forradalomnak nem a kommunista társadalomhoz, hanem a régi rendszer X elemének megtartásához kell vezetnie, velejéig ellenforradalmi. Ez a fenti elemek megerõsödésével és fejlõdésével fenyeget, amelyek aztán mindent visszájára fordíthatnak.
Szemléletesen példázza ezt a bolsevikok "proletárdiktatúrája" Oroszországban.
Szerintük ez csak egy átmeneti lépés a teljes kommunizmus felé. A valóságban ez a lépés nem más, mint az osztálytársadalom restaurációja, amelynek az alján - akárcsak addig - a munkások és parasztok helyezkednek el.
A kommunista társadalom már az elsõ naptól kezdve lehetõséget biztosít minden egyén számára, hogy igényeit korlátlanul kielégíthesse, és tartalmazza annak a társadalmi bázisnak a meghódítását, amely ténylegesen megteremti ezeket a lehetõségeket. Miként a bõség problémája, ez sem elméleti jellegû kérdés, hanem tisztán technikai probléma.
Az az alapvetõ elem, amelybõl az új társadalom megszületik, és amelyen alapul, az a munkások szabadságának, függetlenségének és a köztük lévõ kapcsolatok egyenlõségének megváltoztathatatlan doktrínája. Ez az alapvetõ követelés, amelyért a tömegek felemelik a társadalmi forradalom zászlaját.
Függetlenül attól, hogy a munkásokat leverik, és a forradalom elbukik - amely esetben újra kell kezdenünk a harc szervezését a kapitalista rendszer ellen -; vagy gyõzünk, és létrehozzuk a föld, a termelés és a társadalmi funkciók önigazgató irányítását, a munkások megteszik az elsõ lépéseket egy szabad társadalom felépítéséhez.
Ez az, ami jellemzi a kommunista társadalom építésének kezdetét, amely, ha egyszer elkezdõdött, akkor már töretlenül fejlõdik tovább, erõsödik és tökéletesedik.
Ilyen módon a termelés és a társadalmi funkciók meghódítása a munkások által az a pont, amely éles határvonalat húz az etatista és az antietatista korszakok közé.
Ha az anarchizmus a harcoló tömegek szószólója kíván lenni, a társadalmi forradalom egész korszakának zászlaja, akkor nem idomíthatja programjának pontjai közé a régi rendszer egyetlen elemét sem, az átmeneti idõszak prófétáinak opportunista elképzeléseit, és nem is rejtheti el saját alapvetõ nézeteit, hanem éppen ellenkezõleg: a lehetõ legnagyobb mértékben képviselnie kell ezeket az elképzeléseket.

8. Anarchizmus és szindikalizmus

Véleményünk szerint a szembeállítás a liberter kommunizmus és a szindikalizmus között mesterséges kreálmány, és híján van minden alapnak és értelemnek.
Az anarchizmus és a szindikalizmus két különbözõ szintet jelöl. Míg a kommunizmus a szabad munkások társadalma, az anarchista harc célja - addig a szindikalizmus a forradalmi harc elsajátításának egy pillanata, a forradalmi osztályharcnak csak egy formája. A termelés alapján egyesítve a munkásokat, a forradalmi szindikalizmusnak, mint minden, szakmák alapján szervezõdõ csoportnak, nincs meghatározó teóriája, a világról alkotott olyan átfogó koncepciója, amely megválaszolná az összes bonyolult társadalmi és politikai kérdést, amelyet mai realitásunk felad. Mindig különbözõ politikai csoportok véleményét fejezi ki, nevezetesen a soraiban harcolókét.
A mi viszonyulásunk a forradalmi szindikalizmushoz annak viselkedésébõl következik. Anélkül, hogy itt bõvebben elemeznénk a forradalmi szindikalizmus szerepét a forradalom után, hogy az új termelés szervezõivé válnak, vagy elhagyják ezt a terepet a munkásszovjetek és az üzemi bizottságok kedvéért - úgy ítéljük, hogy az anarchistáknak részt kell vállalniuk a forradalmi szindikalizmusban, mint a forradalmi munkásmozgalom egy formájában.
Mindazonáltal a kérdés nem is az, hogy az anarchistáknak szerepet kell-e vállalniuk a forradalmi szindikalizmus harcában, hanem az, hogy milyen szerep legyen az, és meddig terjedjen ez a szerepvállalás.
Az eddigi periódust, amikor az anarchisták egyénileg, propagandistaként csatlakoztak a szindikalista mozgalomhoz úgy látjuk, mint szakemberek kapcsolatépítését egy professzionális munkásmozgalommal.
Az anarcho-szindikalizmus, amely erõteljesen próbálkozik a liberter elképzelések bevitelével a szindikalista mozgalom baloldalán és az anarchista típusú szakszervezetek létrehozásával, elõrelépést jelent, de eddig még nem lépett túl a közvetlen tapasztalás módszerén, mivel az anarcho-szindikalizmus számára a szakszervezetek "anarchizálása" nem szükségképpen kapcsolódik össze a többi anarchista szervezõdéssel. Csakis ezen az alapon, ilyen kapcsolódással lehet "anarchizálni" a szakszervezeteket és megakadályozni, hogy elmenjenek opportunista és reformista irányba.
Mivel a szindikalizmust csak a munkások professzionális testületének tartjuk, amely híján van bármilyen koherens társadalmi és politikai elképzelésnek, és így önmagában képtelen a társadalmi kérdés megoldására, ezért úgy véljük, hogy az anarchisták szerepe ebben a mozgalomban többek között a liberter elképzelés fejlesztése, és ennek szindikalista nézõpontból való megközelítése, hogy a szindikalizmust a társadalmi forradalom hatásos fegyverévé tehessük. Nem szabad elfelejteni, hogy ha a szakszervezeti mozgalom nem kap erõs támogatást az anarchista ideológia oldaláról, akkor rövid idõn belül, akár tetszik, akár nem, egy etatista politikai párt befolyása alá kerül.( )
Az anarchisták a forradalmi munkások mozgalmában csak akkor tudják elvégezni a feladatukat, ha tevékenységük összefonódik a szakszervezeteken kívül álló anarchista szervezetek tevékenységével. Más szóval: szervezett erõként kell belépnünk a forradalmi szindikalista mozgalomba, és felelõs munkát kell ott végezni, a munkát az általános anarchista szervezõdés irányában.
Nem csak az anarchista szakszervezetek megalakítására kell törekednünk, hanem erõsítenünk kell elméleti befolyásunkat minden szakszervezetben, és annak minden formájában (IWW, az orosz szakszervezetek). Ezt a célt csakis rendesen megszervezett anarchista kollektívák érhetik el; kis, minden szervezeti kapcsolatot és teoretikai egyetértést nélkülözõ csoportok azonban nem.
Anarchista csoportok a gyárakban, üzemekben, minden munkahelyen, amelyek az anarchista szakszervezeteket elõkészítik, vezetik a harcot a forradalmi szakszervezetekben a liberter elképzelések befolyásáért; olyan csoportok, amelyek akcióit az Anarchisták Általános Szövetsége irányítja: ez az anarchizmus viszonya a szakszervezetekhez.

KONSTRUKTÍV RÉSZ

A munka világának alapvetõ célja a harcban egy olyan szabad és egyenlõségen alapuló kommunista társadalom létrehozása a forradalom eszközeivel, amelynek alapelve: "Mindenki képességei szerint, és mindenkinek szükségletei szerint".
Azonban ez a társadalom nem jöhet létre magától, hanem csakis a társadalmi lázadás ereje által. Megvalósulása a társadalmi forradalom hosszabb folyamatának eredménye lesz, amely folyamat meghatározza és kijelöli a gyõztes munkáserõk útját.
A mi feladatunk, hogy már a mostani pillanattól kezdve kijelöljük ezt az utat, és megfogalmazzuk azokat a konkrét és elõrevivõ problémákat, amelyek ebben a folyamatban a munkásokat foglalkoztatni fogják; az ezeken való továbbjutás pedig megfelelõ megoldásukat követeli.
Teljesen magától értetõdik, hogy az új társadalom felépítése csak a munkásoknak a burzsoá-kapitalista társadalmon és annak képviselõin aratott gyõzelme után válik lehetõvé. Lehetetlen elkezdeni az új gazdaság és társadalom kialakítását, amíg a kizsákmányolást védelmezõ államhatalmat nem pusztítottuk el, amíg a forradalom alanyát képezõ munkások és parasztok a kapitalista gazdaság szolgálói.
Következésképpen a forradalom legelsõ feladata a burzsoá államgépezet lerombolása, a burzsoázia, és minden privilegizált hatalom kisajátítása, és a lázadó munkásakarat kifejezése a társadalmi forradalom alapelvei által. A forradalomnak ez az agresszív és romboló periódusa arra szolgál, hogy megtisztítsa az utat azon az építõ folyamatok elõtt, amelyek a társadalmi forradalom gerincét alkotják.
Ezek a következõk:
1. Az ipari termelés problémájának liberter kommunista szempontból való megoldása.
2. Az agrárprobléma hasonló megoldása.
3. A fogyasztás problémájának megoldása.

Termelés

Nem feledve azt, hogy az ország ipara számos munkásgeneráció fáradozásának eredménye, és hogy az ipar számos csoportja könnyedén összevonható, ezért számunkra a teljes ipari termelés úgy jelenik meg, mint a termelõk munkaközössége, amely minden munkáshoz egyként tartozik, de nem egyenként.
Az ország termelési mechanizmusa globális, és a teljes munkásosztályhoz tartozik. Ez determinálja az új termelés jellemzõit és formáját; ez a termelés szintén globális és közös lesz, abban az értelemben, hogy a munkások által létrehozott termékek mindenkihez tartoznak majd. Ezek a termékek - minden kategóriában - képezik azt az általános ellátási alapot, amelybõl mindenki, aki részt vett a termelésben hozzájuthat szükségleteihez, mindenki számára egyenlõ alapon.
Az új termelési rendszer teljes egészében mellõzi a bürokráciát és a kizsákmányolás minden formáját, és a testvéri együttmûködéssel, a munkásszolidaritással váltja fel õket.
A középosztálynak, amelynek a modern kapitalista társadalomban köztes funkciói vannak - kereskedelem, stb. - akárcsak a burzsoáziának, ugyanolyan körülmények között kell részt vennie a termelés új formájában, mint az összes többi munkásnak. Ha ezt nem teszik, akkor ezek az osztályok kívül rekesztik magukat a munka társadalmán.
Nem lesznek fõnökök, vállalkozók, tulajdonosok (államiak sem, mint manapság a bolsevik államban). A termelés irányítása a munkások adminisztratív feladata lesz: a munkásszovjetek, üzemi bizottságok, vagy a gyárak és üzemek munkásvezetése kezébe kerül. Ezek a szervek, a közösségek szintjén kapcsolódva egymáshoz lesznek a területi, majd végül az átfogó és federális termelési irányító egységek. A tömegek által felépített és az õ állandó befolyásuk és ellenõrzésük alatt álló szervek megújítják és megvalósítják majd az önigazgatás, az emberek tömegeinek igazi önigazgatásának elképzelését.
Egyesített termelés, amelyben a termelõeszközök és a termékek egyaránt mindenkihez tartoznak, a bürokrácia felváltása a testvéri együttmûködéssel és minden munka egyenlõ jogaival, a munkásellenõrzés a tömegek által kiválasztott szervei által irányított termelés; ezek az elsõ gyakorlati lépések a liberter kommunizmus megvalósítása felé vezetõ úton.

Fogyasztás

Ez a probléma a forradalom alatt kétféleképpen jelenik meg:
1. A szükségletek és a termelés összehangolása.
2. Az elosztás.

Ami a fogyasztási javak elosztását illeti, az elsõdleges kérdés az elérhetõ javak mennyiségétõl, és az elfogadott tervektõl függ.
A társadalmi forradalom feladata a teljes társadalmi rend újjászervezése, és mindenki életszükségleteinek kielégítése. Ez alól az egyedüli kivételt a nem-munkások csoportja alkotja - azoké, akik elllenforradalmi okokból elutasítják a részvételt az új termelésben. De általánosan - az elõbbiektõl eltekintve - az igények kielégítése mindenki számára biztosított lesz az általános tartalékokból. Ha valamibõl nem jut mindenki számára elegendõ, akkor az elosztást a sürgõsség foka határozza meg; elõször a gyermekek, betegek, dolgozó családok részesülnek belõle.
Sokkal bonyolultabb probléma magának a fogyasztás alapjának megszervezése.
Kétségtelen, hogy a forradalom elsõ napjától a gazdaságok nem lesznek képesek a teljes népesség életszükségleteit ellátni termékeikkel. Ugyanakkor a parasztok bõségesen rendelkeznek majd olyan termékekkel, amelyekben a városok hiányt szenvednek.
A liberter kommunisták nem kételkednek abban, hogy a városi és vidéki munkások között mutualista kapcsolatok lesznek. Úgy ítélik meg, hogy a társadalmi forradalom csak munkások és parasztok közös harcából jöhet létre. Következésképpen, a fogyasztás problémájának forradalmi megoldása csak a munkások ezen két kategóriájának együttmûködésével valósulhat meg.
Ennek az együttmûködésnek a megalapozására, a városi munkásosztály, amint megragadta a termelést, azonnal el kell látnia a vidék alapigényeit, és a kollektív mezõgazdaság technikai szükségleteit. A szolidaritás, amelyet a városi munkások a parasztok igényeinek ellátásával fejeztek ki, a parasztságot ugyanerre fogja ösztönözni: hogy kollektív munkájuk termékeivel ellássák a várost.
A munkás- és parasztközösségek lesznek az elsõdleges szervek, amelyek biztosítják mind a város, mind a vidék élelmiszer- és egyéb termékigényének kielégítését. Késõbb, a feladatok összetettebbé válásával ezek a szervek olyan folyamatos és fontos funkciókért lesznek felkelõsek, mint az ellátás biztosítása, amely garantálja a munkások és parasztok gazdasági és társadalmi életének fejlõdését. Ekkor ezek a munkaközösségek állandósulnak, mint az ellátás irányítói.
Az fogyasztás ilyen megszervezése lehetõvé teszi a proletariátus számára az ellátás folyamatos cseréjét, amelynek jelentõs a szerepe az új gazdaság megerõsödésében.

A föld

A földkérdés megoldásában a dolgozó parasztok - akik nem zsákmányolnak ki más munkaerõt - és az agrárproletariátus forradalmi és kreatív erejét látjuk alapvetõnek. Az õ feladatuk lesz a fölviszonyok rendezése és a termelés kommunista megszervezése.
Akárcsak az ipar, a termõföld is munkásgenerációk fáradozásának gyümölcseként, közös erõfeszítés eredménye. Így szintén minden dolgozó emberé, de senkié sem külön-külön. És mivel a föld a dolgozók elidegeníthetetlen és közös tulajdona, ezért többé nem adható-vehetõ, sem bérelhetõ; ezért nem szolgálhat más munkaerõ kizsákmányolására.
A föld emellett egyfajta közös üzem, ahol a közösség megtermeli az életéhez szükségel javakat. De olyan fajta üzem, ahol a történelmi fejlõdésbõl eredõen minden munkás (paraszt) a munkáját egyénileg végzi, a többi termelõtõl függetlenül. Amíg az iparban a kollektív munka már ma is a termelés egyetlen lehetséges módja, a parasztok többsége egyéni földmûvesként dolgozik.
Következésképpen, amikor a föld és a megmûveléséhez szükséges eszközök a parasztok kezébe mennek át, az eladás és a bérlés minden esélye nélkül, a földmûvelés formái (közös vagy családi) nem rendezõdnek el azonnal egy teljes, körülhatárolt változatba, mint az iparnál. Kezdetben valószínûleg mindkét változat létezni fog.
A forradalmi parasztok maguk fogják meghatározni a föld használatának és mûvelésének módjait. Ebben a kérdésben nem lehetséges a külsõ nyomás.
Mindazonáltal, mivel azt állítjuk, hogy csak a kommunista társadalom, amely a társadalmi forradalom értelmét adja, szabadítja meg a munkásokat a szolgaság és kizsákmányolás bilincseibõl, és ad nekik teljes szabadságot és egyenlõséget; és mivel a parasztság a lakosság többségét alkotja (Oroszországban majdnem 85%), és így az általa létrehozandó agrárirányítás döntõ tényezõ lesz a forradalom kimenetelében; és végül, mivel a mezõgazdasági egyéni mûvelés, akárcsak a magánipar, a kereskedelemhez, felhalmozáshoz, magántulajdonhoz és a kapitalizmus restaurációjához vezet - mindezért a mi feladatunk, hogy már ma mindent megtegyünk az agrárkérdés kollektív úton való megoldásáért.
Ezt elérendõ, már ma alapos propagandát kell kifejteni a parasztok között a kollektív mezõgazdasági termelés érdekében.
Egy specifikusan liberter parasztszövetség alakítása megfelelõen betölthetné ezt a feladatot.
Alapvetõ fontossággal bír majd a technikai fejlõdés, amely segíti a mezõgazdaság fejlõdését éppúgy, mint a kommunizmus megvalósulását a városokban, mindenekelõtt az iparban. Ha a parasztsággal való kapcsolatukban az ipari munkások nem egyénileg, vagy elszigetelt csoportokként lépnek fel, hanem az ipar minden területét képviselõ egységes kommunista kollektívaként, ha észben tartják a vidék szükségleteit, és ki is elégítik azokat, biztosítva a falvak számára a kollektív mezõgazdasághoz szükséges gépeket, szerszámokat, mindez a parasztságot a kommunista mezõgazdaság irányába fogja taszítani.

A forradalom védelme

A forradalom védelmének kérdése az "elsõ perc" problémájához is kapcsolódik. Alapvetõen a forradalom védelmének leghatékonyabb eszköze a feladatok kielégítõ megoldása a termelés, fogyasztás és a földkérdés terén. Ha ezek megfelelõen rendezõdnek, akkor semmiféle ellenforradalmi erõ nem lesz képes megbontani a szabad munkástársadalom egységét. Mindazonáltal a munkásoknak kétségtelenül számos csatát kell megvívniuk az ellenséggel a forradalom fennmaradásáért.
A társadalmi forradalom, amely mind kiváltságaiban, mind magában a létükben fenyegeti a herék osztályát, ennek az osztálynak elkeseredett ellenállását fogja kivívni, és véres polgárháború fog kirobbantani.
Mint az orosz példa is mutatta, ez a polgárháború nem néhány hónapig tart majd, hanem évekig is el fog húzódni.
Bármilyen élvezetesek legyenek is a forradalom elsõ lépései a munkások számára, az uralkodó osztályok óriási erõfeszítéssel próbálnak majd ellenállni még hosszú idõn keresztül. Még évekig fognak támadást támadás után indítani a forradalom ellen, hogy elvesztett hatalmukat és kiváltságaikat visszaszerezzék.
Óriási hadsereg, haditechnika, stratégia, tõke - mindezt bevetik majd a gyõztes munkásság ellen.
A forradalom eredményeinek védelmében a munkásoknak létre kell hozniuk megfelelõ szervezeteiket, hogy a feladat nagyságának megfelelõen fegyveres erõvel tudjanak válaszolni a reakciós offenzívákra. A forradalom elsõ napjaiban ez a fegyveres erõ a felfegyverzett munkások és parasztok tömege lesz. De ez a spontán erõ csak az elsõ idõszakban lehet elég hatásos, mielõtt a polgárháború eléri teljes pusztító erejét, és mindkét ellenséges oldal létrehozza saját regulárisan megalapozott katonai erejét.
A társadalmi forradalom legkritikusabb pontja nem is az Autoritás elsöprése, hanem azt követõen, az az idõszak, amikor az eltörölt rendszer erõi általános offenzívát indítanak a munkásság ellen, és amikor meg kell védeni az addig elérteket az állandó támadások tüzében.
Ennek az ellenforradalmi offenzívának a jellege, akárcsak a polgárháború módszerei és totalizálódása arra fogja kényszeríteni a munkásokat, hogy létrehozzák saját elkötelezett forradalmi katonai egységeiket. Ezeknek a lényege és alapvetõ jellemzõi menet közben fognak kialakulni. Éppen úgy, ahogy elítéljük a kormányzás etatista és autoriter formáit, elítéljük a munkásság katonai megszervezésének etatista és autoriter formáját, amely a kötelezõ katonai szolgálaton alapul. A liberter kommunizmus alapelveinek megfelelõen a munkáshadsereg csakis önkéntes szolgálaton alapulhat. A független felkelõ partizánok, munkások és parasztok, akik az orosz forradalomban a katonai akciókat vezették jól példázzák ezeket a formákat.
Azonban az "önkéntes szolgálatot" nem szabad a szó szûkebb értelmében tekinteni, mint független munkások és parasztok harcát a helyi ellenség ellen, nem koordináltan egy általános cselekvési terv által, amelyben mindenki harca saját felelõsségére és kockázatára folyik. A partizánok akcióinak és taktikájának teljességükben egy általános forradalmi stratégiába kell igazodniuk.
Mint bármely háborúban, ebben a polgárháborúban is elképzelhetetlen a siker a katonai akció két alapvetõ pontjának betartása: a haditerv és a közös irányítás elismerése nélkül. A forradalom legkritikusabb pontja lesz, amikor a burzsoázia szervezett erõként masíroz a forradalom ellen. Ez a pillanat szorítja majd rá a proletárokat a katonai stratégia alapelveinek elfogadására.
Így a katonai stratégia és az ellenforradalom stratégiája miatt a forradalom fegyveres ereje egy olyan általános forradalmi hadseregen kell, hogy nyugodjék, amelyet a közös hadmûveleti tervek és a közös irányítás fog egybe.
A következõ elveken alapul ez a hadsereg:
(a) a hadsereg osztályjellege;
(b) önkéntes szolgálat (minden kényszer idegen a forradalom védelmétõl);
(c) szabad önkéntes fegyelem (önfegyelem)(az önkéntes szolgálat és a forradalmi önfegyelem tökéletesen kiegészítik egymást, és olyan morális erõt kölcsönöznek a forradalmi hadseregnek, amilyen semmilyen állami hadseregnek nem lehet);
(d) a forradalmi hadsereg teljes alárendelése a munkás- és parasztszervezetek által képviselt tömegeknek, amelyek a teljes gazdasági és társadalmi életet is ellenõrzik.

Más szóval, a forradalom védelmének szerve, amely az ellenforradalommal való harcért felelõs akár a nagy frontokon, akár helyi szinten (burzsoá összeesküvés, ellenforradalmi szervezkedés), teljesen a munkások és parasztok termelõ szervezeteinek kell, hogy engedelmeskedjék, és azoktól kapja politikai irányvonalát.

NB!: habár bele kell illeszkednie a meghatározott liberter kommunista alapelvekbe, a hadsereg maga nem alapelv. Ez csupán a forradalmi katonai stratégiából eredõ következmény, stratégiai intézkedés, amelyre a munkásságot a polgárháború kényszeríti rá. De erre az intézkedésre már most megkülönböztetett figyelmet kell fordítanunk. Alaposan kell tanulmányoznunk, hogy elkerülhessük a forradalom védelmében elkövetett végzetes hibákat, amelyek a polgárháborúban az egész forradalom kimenetelét befolyásolhatnák.

SZERVEZETI RÉSZ

Azok az általános, konstruktív álláspontok, amelyeket fentebb kifejtettünk, alkotják a forradalmi anarchizmus szervezõdési platformját.
Ez a platform, amely meghatározott taktikai és elméleti irányvonalakat tartalmaz, az a minimum, amely köré sürgõsen szervezõdnie kell a szervezett anarchista mozgalom minden militánsának.
A feladata éppen az, hogy az anarchista mozgalom minden egészséges elemét egy általános szervezetbe gyûjtse, az állandó alapokon álló, aktívan agitáló Anarchisták Általános Szövetségébe. Minden anarchista militáns tevékenységének ennek megszervezése felé kellene orientálódnia.
Az Anarchisták Általános Szövetségének szervezési alapelvei a következõk:

1. Elméleti egység:

Az elmélet jelenti azt az erõt, amely a személyek és szervezetek tevékenységét irányítja egy kijelölt úton egy meghatározott cél felé. Ez természetesen egységes kell, hogy legyen az Általános Szövetséghez tartozó összes szervezet és egyén számára. Az Általános Szövetség minden tevékenysége mind egészében, mind részleteiben teljes összhangban kell, hogy legyen a Szövetség elméleti alapelveivel.

2. Taktikai egység, vagy a cselekvés közös módozatai:

Ugyanígy azok a taktikai módszerek, amelyeket a különféle egyének vagy csoportok követnek a Szövetségen belül, egységesek kell, hogy legyenek, és összhangban kell lenniük mind egymással, mind pedig a Szövetség általános elméletével és taktikájával.
A mozgalom egységes taktikája döntõ jelentõséggel bír a szervezet létezése és az egész mozgalom szempontjából: megakadályozza azt a pusztító hatást, amit az egymással vetekedõ taktikai irányok okoznak, minden erõt a mozgalomra összpontosít, és egy meghatározott cél érdekében közös irányt jelöl ki.

3. Kollektív felelõsség:

Egyszer és mindenkorra számûzni kell az anarchista mozgalom soraiból azt a gyakorlatot, hogy mindenki a saját felelõsségére cselekszik. A forradalmi tevékenység, mind a politika, mind a társadalom területén elõször is alapvetõen és természetébõl adódóan közösségi. Társadalmi forradalmi aktivitás ezeken a területeken semmi esetre sem alapulhat egyéni militánsok személyes felelõsségén.
Az anarchista mozgalom végrehajtó szerve, az Anarchista Szövetség keményen fel kell, hogy lépjen a felelõtlen individualizmus ellen, és tevékenységét a kollektív felelõsségre kell, hogy alapozza: a teljes Szövetség felelõs minden egyes tagjának politikai és forradalmi tevékenységéért; és ugyanígy, minden egyes tag felelõs az egész Szövetség hasonló tevékenységéért.

4. Federalizmus

Az anarchizmus mindig is elutasította a centralizált szervezõdést, mind a tömegek társadalmi életének, mind pedig a politikai akciók területén. A centralizált forma a kritikai szellem és a kezdeményezések elfojtásán, az egyének függetlenségének elnyomásán és a tömegeknek a "centrum" által való alávetésén alapul. Ennek a formának természetes és elkerülhetetlen hatása a szolgaság és a gépiesség mind a társadalmi életen, mind pedig a szervezeten belül.
A centralizmussal szemben az anarchizmus mindig is a federalizmus elvét védelmezte, amely összeegyezteti az egyéni kezdeményezést és függetlenséget a közös cél érdekében munkálkodó szervezettel.
Összeegyeztetve a függetlenséget és minden egyén jogait a társadalmi szükségszerûségek szolgálatával, a federalizmus szélesre tárja a kaput minden hasznos egyéni megnyilvánulás elõtt.
De a federalizmus igen gyakran eltorzult anarchista körökben: túl gyakran értelmezték úgy, mint az "ego" kifejezésének mindenek feletti jogát, minden kötelezettség nélkül a szervezet elvárásaira.
Ez a hibás értelmezés szétzüllesztette a mozgalmunkat. Itt az ideje, hogy félreérthetetlenül örökre véget vessünk neki.
A federalizmus az egyének és szervezetek szabad egyetértését tartalmazza a közös célért való munkában.
Ám egy ilyen egyetértés csakis akkor válhat realitássá, ha a Szövetség összes résztvevõje felvállalja a célokat, és megfelel a közös döntéseknek. Egy társadalmi harcot folytató szervezetben, bármily erõs federalisztikus alapokon nyugodjék is, nem lehetnek végrehajtatlan döntések. Egy anarchista szervezetben, amely elkötelezte magát a munkások és a társadalmi forradalom irányában, ez még kevésbé megengedhetõ. Következésképpen, az anarchista szervezet federalizmusa, mikor biztosítja minden tag jogát a függetlenségre, szabad véleményre, az egyéni kezdeményezés szabadságára, ugyanakkor megkívánja minden tagjától, hogy tartsa szem elõtt a leszögezett szervezeti célokat, és hajtsa végre a közös döntéseket.
Csak ezekkel a feltételekkel van értelme a federalizmusnak, csakis így mûködhet megfelelõen az anarchista szervezet, és így harcolhat céljaiért.
Az Anarchisták Általános Szövetségének elképzelése megoldja a koordináció és az anarchista mozgalom számtalan aktivitása közötti konkurencia problémáit.
Minden szervezet, amely a Szövetséghez tartozik, a közös szervezet egy-egy élõ sejtjét képezi. Minden sejtnek saját titkársága van, amely végrehajtó és elméleti irányítást gyakorol a szervezet politikai és technikai feladatainak végrehajtásakor.
A Szövetség tagszervezetei közötti koordinálást külön szerv, az erre létrehozott Szövetségi Végrehajtó Bizottság fogja végezni. Ennek az alábbi funkciói lesznek: a Szövetség döntéseinek végrehajtása; az elszigetelt csoportok elméleti és szervezeti orientálása a Szövetség nézeteinek megfelelõ irányba; a mozgalom általános helyzetének figyelemmel követése; a szervezeti- és munkakapcsolat fenntartása a tagszervezetek között; a kapcsolattartás külsõ szervezetekkel.
A bizottság jogait, felelõsségeit és gyakorlati feladatait a Szövetség kongresszusa határozza meg.
Az Anarchisták Általános Szövetségének konkrét és meghatározott célja van. A társadalmi forradalom gyõzelme nevében magához kell vonzania és beolvasztania a munkások és parasztok legforradalmibb, legkritikusabb elemeit.
A társadalmi forradalmat támogatva, és antiautoriter szervezetként, amely az osztálytársadalom lerombolását tûzte ki céljául, az Anarchisták Általános Szövetsége egyenlõen támaszkodik a társadalom két alapvetõ osztályára: a parasztságra és a munkásságra. Egyformán dolgozik mindkét osztály felszabadításán.
A munkásszakszervezetek és a városi forradalmi szervezetek esetében a Szövetség arra törekszik, hogy élcsapatuk és elméleti vezetõjük legyen.
Ugyanez a feladat a kizsákmányolt paraszttömegek esetében is. Alapjában, akárcsak a városi szervezeteknél, a Szövetség szándéka a forradalmi parasztszervezetek hálózatának kiépítése, és a továbbiakban egy sajátos parasztszövetség alakítása antiautoriter alapokon.
A dolgozó tömegekbõl születve, a Szövetségnek részt kell venniük életük minden szférájában, minden lehetséges oldalról a szervezõdés, az állhatatosság és a támadás szellemét erõsítve bennük.
Csak ily módon tudja teljesíteni feladatát, betölteni elméleti és történelmi küldetését a munka társadalmi forradalmában, és lehet a felszabadító folyamat szervezett élcsapata.

Szerkesztõi útószó (1998)

Az 1917-23-as világforradalmi hullám leverése után proletár militánsok ezreinek kellett elmenekülniük azokról a területekrõl, ahol a felkelésekben aktív szerepet vállaltak, hiszen a kapitalista terror, mégoly nagy igyekezete ellenére sem volt képes minden egyes forradalmár legyilkolására. A forradalmi mozgalom kétségkívül óriási csapást szenvedett el: a gyõztes ellenforradalom szinte teljesen szétzilálta azokat a struktúrákat, amelyeket a forradalom idején az osztállyá szervezõdés útján a proletariátus már meghódított. Szétverték és/vagy önmaguk ellenforradalmi karikatúrájává torzították a proletárszervezeteket, amelyek a kommunista világpárt, a világméretõ osztály elõképeiként a harc centralizálásának feladatait végezték. A bolsevik szociáldemokrácia, amely magát "kommunizmusnak" titulálta, a hagyományos szocdemekkel karöltve igyekezett a proletariátus osztályemlékezetét, vagyis osztályként való létének egyik alapját szétzilálni, meghamisítani. Ezek az irányzatok tulajdonképpen az osztály, mint olyan objektív tagadásáig jutottak el, hiszen az általuk adott osztály-meghatározások, csakúgy, mint gyakorlati tevékenységük a burzsoázia és a proletariátus közti alapvetõ antagonizmust elkendõzve, olyan koncepciókat tálaltak fel, mint a "szocializmus egy országban" leninista elképzelését, a szocializmus és a kapitalizmus "békés egymás mellett élésének" koncepcióját, a kapitalizmus szocialisztikus evolúciójának bernsteini vonalát stb. Mindezek az ideológiák az uralkodó osztály objektív létfeltételének, az osztályok negációjának tükrözõdései, amelyek aktívan hozzásegítették a burzsoáziát az osztálykonfliktus tompításához és a proletariátus atomizáltságának megerõsítéséhez.

Az ellenforradalmi korszak azonban nem volt képes a proletariátus mozgalmának teljes elpusztítására. Ez gyakorlatilag lehetetlen volt számára - és az marad a mindenkori burzsoázia számára is -, hiszen a forradalom nem egyének akaratának függvénye, hanem a tõkés rendszer terméke, elkerülhetetlen velejárója. A forradalom - és leverése - tanulságait rengetegen próbálták meg már közvetlenül a bukás után értelmezni, feldolgozni, és továbblépni azok alapján. Egy dolog egyértelmûnek látszott a tudatos proletárok, az új forradalmi hullám elõkészítõi között: a szociáldemokrácia - mind hagyományos, mind bolsevik értelemben - az ellenforradalom eszközeként leplezte le magát. Valójában fontos rámutatni, hogy a szociáldemokrácia nem forradalmi mozgalomként született meg, hogy aztán késõbb - általános vélekedés szerint 1914-ben - a proletariátus árulójává váljék. A kezdetektõl a tõke eszköze volt, minden megnyilvánulásában. Célja valójában soha nem az állam, az érték, a kapitalizmus diktatúrája elleni kommunista osztályharc volt, hanem a kapitalizmus megreformálása, engedmények kicsikarása, a munkásnak mint kizsákmányoltnak fenntartása helyzete némi felszíni javítása árán. Természetesen ez nem vonatkozik a proletárok azon millióira, akik szakításhiányból, az ellenforradalmi propaganda hatására stb. a II. Internacionálé pártjai keretében szervezõdött: magáról a szervezetrõl, a történelmi szociáldemokrácia ezen képviselõjérõl van szó, mint a kapitalizmus válaszáról, felkínált választási lehetõségérõl az osztályharccal szemben. A II. Internacionálé vezetése már az alapító kongresszuson, 1889-ben megkezdte harcát a forradalmi elemek eltávolításáért, és minden jelentõs kérdésben azok ellen foglalt állást, akiket "anarchistáknak" tituláltak.

A forradalmi hullám vége felé, 1923-24-re a proletár militánsok jó része számára nyilvánvalóvá vált a bolsevizmus ellenforradalmi irányultsága is. Bár magából Szovjet-Oroszországból csak a fõbb hírek jutottak ki, de azért a világ láthatta az egymás után következõ lépések tendenciáját:
A breszt-litovszki béke megkötése, ezzel kapcsolatban a baloldali eszerek lázadásának leverése (1918), a mahnovscsina (kb. 1918-21) letiprása, Kronstadt (1921), és végül, de nem utolsósorban a NEP, a kapitalizmus összes elemének dicsõséges visszatérésének meghirdetése (1921)( ) jelentette a fõbb fordulópontokat. A bolsevikok Lenin és Trockij által fémjelzett "centruma" minden - a párton kívüli és belüli - forradalmi tiltakozást leszerelve következetesen képviselték a kapitalista termelés fenntartását, az érték diktatúrájának érinthetetlenségét. Már 1918 folyamán fegyveresen támadták meg a moszkvai anarchista központot, hatszáz militánst börtönöztek be, és sokakat megöltek. Az ok az volt, hogy az anarchisták megszervezték saját fegyveres erejüket, a Fekete Gárdát, amely kíméletlen leszámolásra készült az osztályellenséggel szemben. És a szervezett, felfegyverzett proletariátusnál nincs ijesztõbb a kapitalizmus számára. Így a proletár frakciókat, akik a forradalom érdekében szembeszálltak az átfestett kapitalizmus államhatalmával, a bolsevik államban is "anarchistának", "baloldali elhajlónak" nevezték, vagy még inkább - tagadva ezzel minden politikai szerepüket - egyszerûen köztörvényes bûnözõkként, banditákként kezelték õket.

A húszas évek elejére tehát a proletárok számára úgy tûnt, hogy a forradalom egyetlen örököse az anarchizmus, illetve az a "baloldali" kommunizmus( ), amelyet a szociáldemokrácia minden lehetséges módon üldözött. A már említett orosz és ukrán anarchisták mellett ide sorolódtak egyrészt a német és holland tanácskommunisták, akik a németországi eseményekben szakadtak ki és fordultak szembe a bolsevik tendenciákkal, és pártjuk, a Németországi Kommunista Munkáspárt (KAPD) fontos szerepet játszott a forradalmi hullám tanulságainak tisztázásában és a tõkés rendszerrel való szakítások elmélyítésében, számos frissen alakuló kommunista párt "balszárnya", fõleg Angliában (Sylvia Pankhurst újsága, a Workers' Dreadnought és az "anarcho-marxisták") és Olaszországban (az Amadeo Bordiga körül csoportosuló internacionalista kommunisták), a német anarcho-szindikalisták, akiknek szervezete, a Szabad Munkások Németországi Uniója (FAUD) a kezdeti forradalmi lendület után Rudolf Rocker vezetésével egyre inkább visszafogó erõként mûködött, és a számtalan "anarchista" irányzat a világ számos táján. Sok esetben csupán személyekrõl beszélhetünk: Errico Malatesta, Alexander Berkman, Emma Goldman önmagukban is irányzatokat jelentettek. Angliában a radikális kommunisták mellett erõs anarchista mozgalom mûködött, akárcsak Spanyolországban. De az ellenforradalom elõl menekülõ külföldi - és mindenekelõtt orosz - anarchisták leginkább Franciaországban találtak menedékre. (Mi itt csak Európáról beszélünk. Csupán megemlítjük, hogy ebben az idõszakban a forradalmi tevékenység súlypontja már Európán kívülre, elsõsorban Latin-Amerikára esik.)

Az a jelenség, amit ekkoriban tehát "anarchizmus" néven emlegettek, igen eltérõ, ellentmondásos csoportokat és irányzatokat takart. Összességében nem volt forradalmi, sõt, éppen az adta ellenforradalmi jellegét, hogy bár számos elemében valóban a forradalomért harcolt, de az anarchizmust mint egy nagy családot, valamilyen közösséget szemlélte, amelyben a különféle áramlatok egy éteri szinten ugyanazt akarják. Ez azonban nem volt igaz. Az "anarchista" csoportok legnagyobb része burzsoá jelszavakat hangoztatott, és tevékenységük csupán a szociáldemokrácia kiegészítése volt: tagadták az osztályharc centralizálását, az egyén kultuszát ûzték, elvetették a forradalom és a proletariátus diktatórikus jellegét. A legtöbben a termelõk önkormányzatát dicsõítették, vagyis az alap - az érték diktatúrája az emberi szükségletek felett - helyébe egy pusztán technikai kérdést - az irányítás módját - helyezték. Mások - mindenekelõtt a tanácskommunisták és az anarchista kommunisták közül sokan - valóban kommunista kisebbséget alkottak, és folytatták forradalmi harcukat.

A francia számûzetésben szintén mindenfajta figura megtalálható volt. Mindenki anarchizmusról szövegelt, és a legbornírtabb burzsoá elképzeléseket címkéztek fel ezzel az elnevezéssel. Tulajdonképpen ez a folyamat ugyanúgy - csak legfeljebb kisebb méretekben - az osztályharc lényegének elködösítésére irányuló hadjárat volt, mint amit a bolsevizmus vitt végbe látszólag a "másik oldalon". Felmelegítették a régi álláspontot a "kommunizmus és az anarchizmus közötti szakadékról", mindkét mozgalmat - amely valójában egy és ugyanaz a mozgalom - kiherélve ezzel. A bolsevik nyomdák ontották az anarchista-ellenes pamfleteket, a mahnovscsináról költött rágalmakat, és Lenin brosúráját, a "Baloldaliság, a kommunizmus gyermekbetegségé"-t, amelyben a szerzõ markánsan szembehelyezkedett minden forradalmi irányzattal, és kiállt az elitpárt, a parlamentarizmus és a szakszervezeti harc mellett. De az "anarchista" oldal sem maradt adós - a "nagyok", mindenekelõtt Malatesta és Berkman idétlen érveket sorakoztatott fel az "autoriter szocializmus", vagyis a "marxi" kommunizmus ellen. A korszak legjellemzõbb terméke egy "Bakunyin versus Marx" címû füzetke, amelynek ismeretlen "anarchista " szerzõje a bulvársajtó színvonalán elemzi a két irányzat "antagonizmusát". Ez méltó "anarchista" párja Lenin "kommunista" pamfletjének.

A franciaországi anarchisták legnagyobb szervezete, az Anarchista Unió (Union Anarchiste, UA) 1926 júliusában nagy vitát indított el egy kiáltvány körül, amelynek célja az individualista és a forradalmi anarchizmus, valamint a szindikalizmus álláspontjainak összebékítése lett volna. Az elmérgesedõ vitában az anarcho-kommunisták leszögezték, hogy semmiféle közös pontjuk nincs az individualistákkal és más burzsoá "anarchistákkal", ezért elhagyták a szervezetet, megalakítva az Anarchista-Kommunista Uniót (UAC). Az új szervezet kijelentette, hogy "a harc egyetlen lehetséges formája a forradalmi anarchizmus, egyetlen lehetséges célja a kommunizmus; a kettõ egy és ugyanaz". Célként jelölték meg a "szakítást az anarchizmus Nagy Családjával", amely álközösségbe igyekezett olvasztani a forradalmi és ellenforradalmi irányzatokat. Az UAC többsége kiállt a harc centralizálásának szükségessége és a diktatórikus eszközök alkalmazása mellett, olyannyira, hogy 1927 folyamán még egy anarchista párt - értsd: centralizált harci szervezet, nem polgári párt - alakítása is felmerült. Ekkor az UAC-bõl kivált egy áramlat - a "szintezisták" -, amely Sebastian Faure és az egykori mahnovista Volin vezetésével ismét a számtalan féle "anarchizmus" népfrontját, "szintézisét" vallotta, míg a forradalmi anarchisták megerõsítették szervezetüket Forradalmi Anarchista Kommunista Unió (UACR) néven, amely 1930-ig mûködött.

Ezekben a harcokban részt vettek az orosz emigráns anarchisták is, akik között végig többségben voltak a forradalmi elemek. Õk már 1925-ben megalakították az Oroszországi Anarchisták Külföldi Csoportját, amely Munkásigazság (Gyelo Truda) néven újságot jelentetett meg Nyesztor Mahno, Ida Mett és Pjotr Arsinov szerkesztésében. Ebben közölték le a csoport programszövegét, a "Liberter kommunizmus szervezõdési platformját", amely késõbb csak mint "a Platform" híresült el.

A Platform megjelenése nyomban dühödt vitákat kavart. Volin vezetésével a szintezisták támadást indítottak lapjukban, az "Egyesülés"-ben. "Az az állítás, hogy az anarchizmus csupán az osztályharc teóriája, egyoldalú nézõponthoz vezet" - jelentette ki Volin.

1927 február 5-ére a platformisták találkozót hívtak össze, amelynek célja egy nemzetközi forradalmár-konferencia megszervezése lett volna. Felállt egy ideiglenes Bizottság, Mahno, a kínai Csen és a lengyel Ranko részvételével. A hat országból összegyûlt résztvevõk kidolgozták a leendõ konferencia fõbb vitapontjait:

1. Az osztályharc, mint az anarchizmus legfontosabb eleme;
2. Az anarchista-kommunizmus, mint a mozgalom alapja;
3. A szindikalizmus, mint a harc lényeges eszköze;
4. Az Anarchisták Általános Szövetsége létrehozásának szükségszerûsége, mely szervezet az ideológiai és taktikai egységen, valamint a kollektív felelõsségvállaláson nyugszik;
5. Egy pozitív program szükségessége a társadalmi forradalom megvalósításának érdekében.

A korszak szintjén ez igen forradalmi programnak számított, habár vannak benne idegenül csengõ elemek, így például a szakszervezeti munka bizonyos formáinak elfogadása: ennek lehetetlenségét az 1918-21-es német események nagyon jól megmutatták. 1920-ban Németországban még a forradalmi szindikalistákat tömörítõ legradikálisabb csoport, az FVGD-AS is a szakszervezeti tevékenység ellen fordult, és a forradalmi kommunistákkal egyesült a harc folytatására.

A javaslat körüli vita azonban nem érhetett véget, mivel a rendõrség lecsapott a gyûlésre, és mindenkit letartóztattak. Machnót csak a francia anarchisták kampánya mentette meg a deportálástól. Végülis a "Forradalmi Anarchista-Kommunisták Nemzetközi Federációja" csak terv maradt, és többen a résztvevõk közül is szembefordultak vele (pl. Camillo Berneri, a kiváló olasz anarcho-kommunista is, akit 1937 májusában Barcelonában majd Gerõ Ernõ tesz el láb alól). Az individualista oldalról is nagy támadás indult be, Malatesta vezényletével. Mahnóék 1927 augusztus 18-án megjelentették a "Válasz az Anarchista-Zûrzavaristáknak" címû visszavágást. Ebben kifejtik a forradalmi vezetés szükségességérõl vallott nézeteiket:
"Nyilvánvaló, hogy a forradalom maguknak a tömegeknek a mûve lesz, de a forradalmi tömeg mindig kitermeli a kezdeményezõk kisebbségét, akik továbblökik az eseményeket." Ez az álláspont óriási szálkát jelentett az "egyén" szabadságát és a korlátlan individualizmust hirdetõ "anarchisták" szemében, akikrõl egyébként a cikk így emlékezett meg:
"Az individualistáknak ez az egész brancsa, amelyik magát anarchistának nevezi, valójában a legkevésbé sem az. Ez a sok ember, akik - de egyáltalán milyen alapon? - összegyûlnek, és kijelentik, hogy `mi egy család vagyunk', és ezt a vegyüléket `anarchista szervezetnek' nevezik, nemcsak hogy idétlen, hanem kifejezetten ellenséges."

Habár a nemzetközi szervezet nem jöhetett létre, a Platform jelentõs hatást gyakorolt több ország forradalmi anarchistáira. Franciaországban az állandó átalakulás fortyogásában a platformisták többször is ellenõrzésük alá vonták a legnagyobb anarchista szervezetet, de végül mindig szakítaniuk kellett vele. Ez fontos tanulság volt számukra arra, hogy soha nem érdemes törõdni az elavult, ellenforradalmi kötöttségeket hordozó szervezetek foldozgatásával, reformizálásával, hanem mindig, újabb szakításokon keresztül kell konkretizálni a proletariátus osztályprogramját. Olaszországban és Bulgáriában is alakultak platformista szervezetek, akárcsak Lengyelországban, bár ez utóbbi csupán az általános alapelveket vette át, és magát a Platformot, mint autoritert, elutasította.

Az 1939-45-ös háború szétzilálta az anarchizmus sorait, de miután a kapitalista béke nem hozott jelentõs változást a kapitalista háborúhoz képest, az osztályharcos tevékenység ismét megerõsödött. Ekkorra a bolsevikok - ideértve a trockistákat is - már eljátszották szerepüket, és nemigen gyakorolhattak hatást a valóban osztályharcos proletár elemekre - legalábbis Európában. A forradalmi mozgalom több esetben ismét visszanyúlt a Platformig, és olyan, némileg ellentmondásos, de mindenképpen forradalmi irányultságú szervezeteket hozott létre, mint a Liberter Kommunista Szövetség (FCL) Franciaországban és az Anarchista Proletár Akciócsoportok (GAAP) Olaszországban az ötvenes évek elején, majd a különféle országokban mûködõ Forradalmi Anarchista Szövetségeket.

A Platform

Maga a szöveg, mint fentebb láttuk, olyan idõszakban jött létre, amikor az ellenforradalom - az 1917-23-as forradalmi hullám leverése után - ereje teljében volt. Így a szöveg érdeklõdésének homlokterében érthetõ módon a mozgalom zavarossága, szervezetlensége, a központosítás és az egységes gyakorlat teljes hiánya áll. Kétségtelen, hogy a végletesen centralizált és - legalábbis a proletárok harcával szemben - egységes gyakorlatot folytató tõke erõivel szemben csak hasonló módszerekkel vehetõ fel a harc. A proletariátus harcának antidemokratikus, diktatórikus lényegét azonban az álanarchizmus minden erejét összeszedve támadta. Így a kívánatos egység csak nélkülük, ellenük valósulhatott meg.

A Platform helyesen leszögezi, hogy az anarchizmus "nem egy gyönyörû utópia, sem pedig egy elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi mozgalma". Gyakorlat és elmélet burzsoá kettõssége helyett itt egy szerves egységrõl, a tõkés társadalom lerombolásának folyamatáról van szó, annak összes konkretizálódásában. A Platform végig az aktív valóságból indul ki, és annak megfelelõen próbál reagálni, nem érdeklik az elméleti "problémák", amelyekrõl a különféle "anarchológusok" hatalmas vitákat folytatnak (hordott-e Kropotkin virágmintás alsónadrágot, és lesz-e idõjárás-jelentés az anarchista társadalomban?).

A szöveg mindenekelõtt egy erõs, átfogó anarchista szervezet megalakítását szorgalmazza. Ez talán ma egyértelmûnek tûnik, de abban a helyzetben nem volt az. Számos álanarchista magának a szervezetnek a szükségességét is tagadta, de ha már létezik szervezet, akkor az csupán névleges, koordinációs valami legyen, amelyben az egyes személyek és alcsoportok belsõ autonómiával bírnak. Ez a demokratikus álszervezet aztán minden esetben bebizonyította teljes képtelenségét bárminemû forradalmi tevékenységre. A Platform készítõi ezért az egységes - forradalmi - irányvonal és a szervezett közösségi gyakorlat mellett foglaltak állást. Ez rettentõ fontos lépés volt az anarchistáktól, hiszen éppen azokat a tabukat döntögették, amelyek az anarchizmus akadályait jelentették a valóban hatásos harcra.

A Platform kiemeli a szintézis alapján megvalósuló álszervezet értelmetlenségét. A szöveg célja tulajdonképpen nem más, minthogy egy kialakuló, nemzetközi anarchista-forradalmi szervezet, vagyis a kommunista proletár világpárt, az osztállyá szervezõdött proletariátus programját nyújtsa. Ez a feladat azonban természetesen meghaladta a szöveg kereteit. Egyáltalában véve, ez a proletariátus forradalmi programja, habár létezõ és ható történelmi valóság, nem más, mint maga a forradalmi folyamat: senki, semmilyen csoport sem lesz képes arra, hogy pontosan írásba fektesse le. Erre azonban nincs is szükség, hiszen az osztályharc konkretizálódásai során - amelyekbe az írott dolgok is éppúgy beletartoznak - ez a program valamilyen mértékben mindig realizálódik. Ezekbõl az eseményekbõl, ha úgy tetszik, a tanulságok formájában, bizonyos jegyei levonhatók és kikövetkeztethetõek. Ilyenek mindenekelõtt a demokráciával való szakítás, a proletárdiktatúra, a parlamentarizmus és a szakszervezetek elleni harc, a pártok elleni harc, és az anarcho-kommunista forradalmi mag - rossz szóval az "élcsapat" - feladatai. Ezek a pontok nem jelennek meg mindig tisztán a Platformban sem.

A szöveg leggyengébb részei azokkal a konkrét teendõkkel foglalkoznak, amelyek a forradalom alatt, a termelés, fogyasztás, hadsereg stb. megszervezésérõl próbálnak meg valamilyen képet adni. Le kell szögezni, hogy a Platform - amely az álanarchizmussal való szakítás és a proletárforradalom néhány egyéb, igen fontos kérdésében kifejezetten messzire ment el - itt az utópiagyártás talajára téved. Ezekkel az utópiákkal éppen az a probléma, hogy akár még meg is valósíthatóak: alapjában ugyanis nem oldják fel az emberi tevékenység és a munka, az eszköz és az áru, a használati és a csereérték közti antagonizmust. A városok és a falvak közötti csere - bár jelentõs egyszerûsítéssel - pl. napjainkban is így zajlik... A platformisták nem látták át a proletárforradalom totálisan felforgató jellegét, azt a sajátosságát, hogy a viszonyokat alapvetõen kell, hogy megváltoztassa. A fenti antagonizmusoknak már a forradalom elsõ percében pusztulniuk kell - egyáltalán, honnan számoljuk a forradalom perceit... -, és nem elképzelhetõ az átmeneti, félig-kapitalista-félig-kommunista állapot. Bár a szöveg ezt maga is külön fejezetben szögezi le, rámutatva az átmenettel kapcsolatos koncepciók ellenforradalmi voltára, a második részben éppen egy ilyen állapotot vázol fel. A proletariátus diktatúrájának - amely nem az "átmenet szerve", hanem a forradalmi harc, a proletár osztály természete - formája az anti-állam, amely a ma fennálló rend teljes, aktív tagadása, mint ahogy a proletariátus, mint osztály léte már önmagában a burzsoá demokrácia tagadása.

A szöveg készítõi gyakran beleesnek abba a hibába is, hogy a proletárok, illetve az õ szóhasználatukban ugyanezt jelentõ "munkások" "szabadságáról" és "függetlenségérõl" beszélnek. Íme, két újabb anarchista fétis, amelyet a szöveg nem volt képes túlhaladni. Ez a két fogalom csakis a kapitalista társadalomban bír jelentéssel. De mitõl szabad és független egy munkás? A kapitalizmustól? Attól nyilván nem, hiszen éppen az határozza meg létét, mint munkásét és mint társadalmi lényét egyaránt. Tehát éppen saját osztályától szabad és független, attól az erõtõl, amelynek célja nem más, mint ennek a társadalomnak - így a "munkás" szabadságának és függetlenségének is -, a totális lerombolása. Az érdekes az, hogy a szöveg gyakorlatban több esetben leszámol ezekkel az illúziókkal, amikor a centralizáció, az egységes szervezet mellett érvel. Támadták is ezért a szabadság bajnokai eleget.

Mint arra már korábban utaltunk, meglehetõsen zavaros a szakszervezetekkel szemben kifejtett álláspont is. Míg máshol világosan kiderül, hogy a forradalmi harc nem más, mint az anarchista kommunizmus, addig ebben a kérdésben a szerzõk különféle szinteket húznak, és a szindikalizmust egy harci formaként jelölik meg. Egyrészt látják a szakszervezetek ellenforradalmi szerepét, amit a forradalom idején a szindikalisták jó része maga is meglátott, másrészt hisznek még a javítás lehetõségében. Az általuk kifejtett elképzelés: anarchista befolyás alatt álló szakszervezet. Ez azonban önellentmondás: egy olyan szervezet, amely az általa lerombolni szánt (hiszen anarchista) társadalmat kívánja folyamatosan optimalizálni, éppen a lerombolását eredményezõ ellentmondások elsimítgatásával (hiszen szakszervezet). A proletariátus történelmi programja ugyanis NEM tartalmaz béralkukat, bejelentett sztrájkokat, szakszervezeti majálisokat és érdekegyeztetõ tanácsokat. Ellenben tartalmazza a bérmunka eltörlését, az erõszakos vadsztrájkokat, a harc eksztatikus örömét és az ellenséges érdekek diktatórikus elnyomását.

Nem kívánunk külön foglalkozni a termeléssel és elosztással, a hadsereggel stb. foglalkozó résszel. Komolytalan, helyenként kifejezetten veszélyes álmodozások ezek önigazgatásról és önkéntességrõl stb. Egyfajta demokratikus menyország, amely teljes ellentétben áll az általános rész elvárásaival. Annyit azonban hozzáfûznénk, hogy aki arra tesz próbát, hogy a jelen társadalom viszonyai között a kommunista társadalom leírásával próbálkozzon, az nem juthat tovább az álmodozásnál.

A szöveg végén a szerzõk újabb álanarchista fantommal kénytelenek megbírkózni, amely bizony elnyeléssel fenyegeti õket: a federalizmussal. Bár a szöveg egésze az osztállyá szervezõdés és az harc centralizálásáról szól a valóságban - és ezt az álanarchista nyüszögõk igen világosan látták - , addig a szerzõk megijednek saját elképzelésük konzekvenciájának, a centralizálás szükségességének verbális elismerésétõl. Ezt úgy próbálják megoldani, hogy megkülönböztetnek "rossz" és "jó" federalizmust. A rossz az ego fontosságát hangsúlyozza, és az individualisták eszköze, míg a jó, nos, az tulajdonképpen már nem is federalizmus, mint kiderül, hanem centralizmus... Éppen a kérdés homályossága, pontosabban az e téren mutatkozó szakításhiány vezeti oda a szerzõket, hogy leírják azt a bõdületes burzsoá marhaságot a Szövetségi Végrehajtó Bizottságról. Hát ez bizony nem a "szervezett élcsapat"...

Röviden még egy fontos kritikai észrevétel: a szöveg folytonosan elkülöníti a parasztságot és a proletariátust. Holott ez utóbbi természetesen nem csak az "olajos kezû munkásokat" jelenti. A parasztság NEM társadalmi osztály, hanem egy munkamegosztási réteg. Burzsoák éppen úgy vannak a soraiban, mint proletárok (ez éppen így igaz végülis a munkásságra is, habár nyílván több a parasztburzsuj). Fontos tanulság azonban, hogy a parasztság a modern forradalmi mozgalomban, Európában, illetve azokon a területeken, ahol földjének többé-kevésbé valódi tulajdonosa volt (így Oroszországban nem!) inkább ellenforradalmi szerepet játszott. A parasztság forradalmi potenciáljának túlbecsülése éppen a platformisták kicsit túlhangsúlyozottan orosz nézõpontjának köszönhetõ. Túlhangsúlyozzák a munka fontosságát is. Beleesnek abba a régi ouvrierista szakadékba, ami a szociáldemokrácia legrégibb fegyvere ellenünk: az, hogy legyünk büszkék a munkánkra, arra, hogy munkások vagyunk, szemben a "henye" burzsoáziával, harcoljunk a "munka társadalmáért"..! A kommunizmus azonban nem más, mint a munka, minden nemû munka totális tagadása, az emberi tevékenység megvalósítása az elidegenedett tevékenységgel szemben. Nemhogy nem vagyunk arra büszkék, hogy munkások vagyunk, hanem éppen ezért, a munka ellen lázadunk! "Mi a különbség szociáldemokraták és kommunisták között?" - tette fel a kérdést a Szituacionista Internacionálé a hetvenes évek elején: "A szociáldemokraták teljes foglalkoztatást akarnak. A kommunisták teljes munkanélküliséget."

Végezetül még egyszer le kívánjuk szögezni, hogy a Platform nem szent szöveg, és több, mint nem hibátlan. Nem volt az 1926-ban sem. Célja azonban - mint ezt a szerzõk leszögezik - nem is egy Biblia létrehozása volt, hanem egyfajta vitaindítás, amely közös forradalmi tevékenységet eredményez a valóban forradalmi elemek között. Jobbat kívánni mi sem tudunk, mint hogy töltsön be ma is ilyen feladatot.

Megjelent a Barikád füzetekben 1998(?)-ban