IDEIGLENES MEGJEGYZÉSEK A PALESZTIN SZITUÁCIORÓL ÉS MÉG TOVÁBB
Egy periódikusan jelentkezõ háború, a szórványos
terrorizmus, és az állandó elnyomás által
jelzett térségben, Palesztinának és az azt körülvevõ
területek helyzetének egyik legjelentõsebb jellemvonása
olyan események sora, amelyek a palesztin proletariátus semlegesítéséhez
vezettek. Ennek a folyamatnak a fõ mérföldkövei
a következõk. A Fekete Szeptember eseményei, amikor 1970-ben
a Jordán állam 3000 palesztint mészárolt le
Ammanban. 1976-ban a libanoni és a szíriai hadsereg együttes
támadása a Tel Al Zatarban lévõ menekült
munkások ellen. A "Kövek Intifádájának"
fejlõdése a spontán felkeléstõl, az általános
sztrájktól egy nacionalista harcig (ennek részben az
volt az oka, hogy a palesztin munkásokat kirugták munkahelyeikrõl).
Az Al Aqsa Intifada további fejlõdése a militarizmus
és az iszlamizmus irányvonala mentén. Ez párhuzamosan
zajlott az izraeli állam elnyomó politikájával.
A térség minden hatalma -és a távolabbiak is-,
a cionizmustól, az iszlamizmusig, az arab nacionalizmustól,
az arab monarchiáig együtt mûködött a palesztin
proletariátus megsemmisitésének kísérletében.
A tõke térségbeli fejlõdésének
eredménye a palesztin parasztok folyamatos kisajátítása,
amely nem eredeményezte ezt követõen a gazdaságba
való integrációjukat. Épp ellenkezõleg
történt, azzal, hogy a palesztin munkásokat kirúgták
majd bevándorló munkásokkal helyettesítették,
valójában kétszeres kiutasítással néztek
szembe: elõszõr is mint arabokat Palesztinából,
másodszor mint munkásokat a kapitalista termelésbõl.
A palesztin munkásosztály társadalmilag-politikailag
motívált megsemmisítése ezért a nemzetközi
gazdaság általános fejlõdésének
egyik kifejezõdése- csak a tõke mozgásán
belül és a palesztin területen kívül semlegesíthetõ
meg széleskörûen a munkásosztály. Õk
nem csak egy politikai felelõsség, de gazdaságilag
kiterjeszthetõek is.
Az 1990-es években a lázadó palesztin munkások
helyettesítésére Izraelbe importált (nem zsidó)
bevándorló munkaerõ újabb rétegett alkotott
egy már a születésénél is erõsen
rétegzõdött társadalomban. Izrael tudatos kreációja
volt a Kelet-Európából származó germán
zsidók cionista kisebbségének. De már kezdetben
is, az állampolgárok többsége arab zsidó
volt, olyan távolabbi helyekrõl mint Marokkó, és
Jemen. Messze attól, hogy homogén zsidó államot
hozzon létre Izrael etnikailag megosztott maradt, európaiakkal
a hierarchia csúcsán, akiket az arab zsidók követnek,
majd az izraeli arabok, õket pedig azok a palesztinok , akik a megszállt
területekrõl ingáznak. Az olcsó munkaerõ
és az izraeli állampolgársághoz való
emberanyag importjának kényszere csak tovább fokozta
a helyzet bonyolultságát, mivelhogy a csak kis mértékben
"zsidó" orosz ortodox keresztények, fekete etiópiai
zsidók és muszlim arab bevándorlók mind a helyüket
próbálják keresni a gyorsan átalakuló
helyzetben. A bevándorló arab munkások majdnem legalúlra
kerültek, éppencsak az elûzött palesztinok fölé.
Ez a migráns munkaerõ új jelentõsége,
újabb csavarja a fehér polgár, fekete polgár
és nem polgár rétegnek, amely hasonlóságot
mutat a társadalom és a munkaerõpiac európai
fejlõdésével.
Követve az izraeli gazdaság elmúlt néhány
évben lezajló összehúzódását,
elmozdulást figyelhettünk meg a politikában. Mint pl.
2002 januárjától új munkás nem léphetett
be, a hatóságok pedig felállítottak egy tervezett
célt havi 1000 munkás kiutasítására.
Az izraeli állam így próbálja meg csökkenteni
a gazdasági válság hatásait, egy összevont
etnikai-társadalmi tisztogatáson keresztül, a nemzeti
és társadalmi egység alátámasztásának
céljából. Palesztinában és körülötte,
a palesztin proletariátus megfojtásának története
egyben az iraeli megszállás elleni harc fejlõdésének
a története is, az internacionalista osztályperpektíva
és osztályharc kiemelkedõ megjelenésétõl
a (definíciója alapján burzsoá) nacionalista
perspektíva túlsúlyba kerüléséig,
hogy a jellemzõ távlat már-már a militáns
iszlamizmus felé mozog.
Ezt a fejlõdést az izraeli társadalmon és államon
belül is táplálták, ahogy ez látható
volt az iszlamista csoportoknak történõ fegyveres csempészetnél,
és a Palesztin Nemzeti Hatóság erõinek megsemmisítésénél.
Izrael állam stratégiája nem csökkenthetõ
le szimpla szándékra vagy egy egyedüli egyszerû
magyarázatra. A gazdasági, politikai, ideológiai tényezõknek
mind megvannak a szerepei. Az izraeli társadalmon belül fontos
elsõbbsége van a területvédelemnek, a nemzeti
egységnek és a nyugati hatalmak (különösen
az USA) támogatásának.
Egy osztály perspektivikus irányúltságú
palesztinai harcnak megvan a lehetõsége, hogy lerombolja a
nemzeti egységet és ahelyett határok felett egyesíti
a proletárokat. Egy ilyen harc fenyegetést jelent, mind az
izraeli területi integritásra, mind a nemzeti egységre.
Másképp a PFSZ (Palesztin Felszabadítási Szervezet)
régen megállapított céljai az elkülönülõ
demokratikus államról, Palesztina egész területén
komoly kockázatot jelentett az uralkodó izraeli érdekeknek.
A PFSZ ragaszkodása egy ilyenfajta vízióhoz aláásta
Izrael nyugati támogatottságát, és aztán
leleplezte Izraelt, mint egy despotikus apartheid államot, és
ahogy gyakran elõadták, nem mint az európai szociáldemokrácia
kis kihelyezett darabkáját. Az izraeli válasz mindig
a PFSZ terroroistának való megbélyegzése volt,
alapvetõen kijelentve, hogy a PFSZ nem úgy értette,
ahogy mondta. De az ilyenfajta stratégia gyengének bizonyult,
különösen az USA és az európai hatalmak közötti
versengés esetében. A Hamasz reklámozása az
izraeli állam által így teljes értelmet nyer.
Lehetne annál jobb ellenség, mint egy olyan gyilkos, antiszemita,
nyugat ellenes mozgalom, mint a politikai iszlám? Az iszlámisták
ezután ugyanazt a szerepet játszák el az izraeli állam
számára, mint amit a cionizmus és az USA imperializmusa
játszik a muszlim államoknak. Ezért az iszlamizmus
és a cionizmus közötti Szent Szövetség, mindegyik
polarizálva saját és ellensége társadalmát,
és ezzel egy meta-nacionalista konfliktust eredményez, zsidó/keresztény/nyugati
szemben az iszlám arabbal.
A palesztinai proletariátus veresége így három
tengely mentén haladt elõre. Elõször is a legelõrehaladottabb
elemek tízezreinek elpusztításával, másodszor
a proletariátus, mint bérmunkaerõ korábbi Palesztina
zónájában való megszûntetésével,
és harmadszorra az elsõsorban a nacionalista és azután
az iszlamista ideológia hegemóniáján keresztül.
Ez a jelenlegi szituáció, de ez nem zárja ki az újjáéledést.
A legközvetlenebb remény a palesztin diaszpórában
van,beleértve egy magas szinten lévõ internacionalista
munkásosztályt elszóródva a Közel-Keleten
és másutt. A palesztin régión belül is
megvan a lehetõsége annak, hogy a kizárt proletárokat
újra integrálják a bérmunkába, ami a
mozgalom proletár alapon történõ újrafejlõdésének
lehetõségét foglalja magába, ahogy a munkások
újra felfedezik a hatalmukat és érdekeiket, és
maguk körül újra centralizálják a társadalmi
mozgalmat. Az osztályharc mind a palesztin, mind az izraeli társadalmon
belül a nacionalizmusok széles körû megkülönböztetésével
való eltemetése, azt jelenti, hogy "Nincs más
haború csak az osztályharc!", ezeknek a független
osztályakcióknak perspektívája a konfliktus
aláaknázására úgy látszik a jelen
szituációban kevésbé jelentõsek. Addig
is az egyetlen háború, mely lehetséges az a nemzeti
háború.
Mindazonáltal a proletariátus saját érdekeiért
való cselekvésének hiánya nem jelenti azt, hogy
semmi pozitív nem történhet. Az izraeli katonák
és tartalékosok kicsi, de jelentõs kisebbségének
a legújabb megszállásban való részvételének
a megtagadása fontos törés az izraeli nemzeti egységben.
Ebben a kontextusban nyilvánvaló, hogy az öngyilkos bombamerényletek,
amelyek csak alátámasztani tudják az izraeli nemzeti
egységet és tompítani az izraeli agresszióval
szembeni nemzetközi ellenállást, legalább annyira
ellenforradalmiak, mint amennyire ember ellenesek. Másik fejlõdés
a nyugati országokból érkezõ nemzetközi
megfigyelõk beavatkozása, akik különbözõ
politikai perspektíváktól vezérelve az izraeli
hadsereg és célpontjuk közé helyezik magukat,
ez az emberi szolidaritás személyes megnyilvánulása.
A jelenlegi gazdasági és politikai fejlõdés
a palesztin területeken jelentõs hasonlatosságokat mutatnak
az afganisztánival, és a politikai iszlám fejlõdése
mindkét területen ennek kifejezõdése, és
nem oka. A lassulás a globális tõkefelhalmozásban
és a koncentráció felgyorsulása a régi
kapitalista fõközpontjában, a produktív tõke
kivonását jelentik ezekrõl a problémás
területekrõl. Egy olyan világban, ahol a termékeny
és profit képes befektetések nehezebben jönnek,
kevésbé kockázatos helyek is vannak, hogy multimilliárd
dolláros mikrochip üzemet építsenek, sõt
a már ott létezõ termelõ tõke más
eszközökkel való elpusztítása néhány
esetben normális piaci magatartásnak minõsülhet.
A munkaerõ termelékenységének folyamatos fejlõdése
azt jelenti, hogy a legtermékenyebb, legprofitképesebb tõkék
a legnagyobbak és a legmodernebbek- és a legdrágábbak.
A kapitalista gazdaságnak, legyen akár helyi, nemzeti , regionális
vagy globális, jellemzõje a kiterjedés összehúzódás
körforgása, amíg a fellendülés és
csõd, egy szektor esetében rövid ideig tart, addig a
felhalmozás körforgása globális szinten hosszú
ideig. Egy lefelé ívelõ idõszakban, amelyben
most vagyunk,a tõkefelhalmozás folytatódása
ellenére, a gazdaság ontja a szükségtelen kapacitást
és elbocsátja a szükségtelen munkásokat.
Így, láthattuk az elmúlt években hogyan alakult
át a kaliforniai Szilikon Völgy egy úgynevezett új
gazdasági csodából összeomlások színterévé.
E mentén láthattuk az autóipar kapacitásának
drámai csökkenését és tömeges leépítéseket
a légi közlekedésben. USA és Európa, mint
a legmodernebb gazdasággal rendelkezõk érezik a szorongató
helyzetet, az olyan helyeken lévõ gazdaságoknak, mint
az afganisztáni és a palesztin területeknek reményük
sem lehet arra, hogy a modern gazdaság felépítéséhez
olyannyira szükséges befektetéseket magukhoz vonzzák.
Ebben a szituációban a politikai iszlám a kereskedelemre
és bérlésre való törekvéssel, a
termeléssel "valódi" alternatívát
nyújt. Valódi abban az értelemben, hogy a politikai
iszlám képviseli a megvalósulását annak,
hogy ezek a társadalmak gazdaságilag nem képesek megkérdõjelezni
a globális kapitalista hatalmak dominanciáját. Valaha
Mohammed idejében a kereskedelmi tõke jelentette a gazdaság
csúcsát és uralta a termelést. A modern idõkben
a termelés az, ami a kereskedelmet uralja. A globális kapitalista
társadalmon belül mindkét fejlõdésnek vagy
ez alól való felszabadulás lehetõségének
bármilyen perspekívájának hiányát
a politikai iszlám képviseli.
Valamikor a Közel-Keleten az 50-es években a szocializmus mind
a munkásosztály felszabadításáért,
vagy még gyakrabban az ellenkezõjéért, egy nemzeti
fejlõdésért az államilag igazgatott gazdaságon
keresztül állt ki, mindkét tendencia a tõke terjeszkedésének
a valóságához volt bilincselve. A modern idõben
a munkásosztály visszavonulása és a nemzeti
tõke fejlesztési terveinek meghátrálása
a kapitalizmus összehúzódásának kifejezõdései.
Az iszlamizmus, a hiány miatt kitölti a vákumot, mert
minden pozitív fejlõdést megakadályoz. Mintahogy
az USA és Európa a világ problémáinak
középpontjában vannak (mert a tõkés felhalmozás
középpontjában állnak), úgy az iszlamizmus
szintén fontos terepe bármilyen potenciális megoldásnak.
Az olyan terrorista támadások, mint az iker Tornyok elleni,
bizonyos szintig (tulajdonképpen nem nagyon) megroppanthatják
a gazdaságot, de a lényeg az átalakulás, ami
túlmegy a jelenlegi társadalmon. A tõke és állama
elleni harc sokkal nyíltabbnak tûnik a szegényebb országokban,
és gyakoribbak a fegyveres felkelések is. Mégha egy
harc, amely átalakítja a globális társadalmat
sokkal valószínûbb, hogy az alulfejlett országokban
fog elindulni (vagy már el is indult), csak azután lehet sikeres,
hogy végül visszhangzik és átmossa a legfejlettebb
országokat is. Nincs miért tagadjuk, hogy Európában
és az USA-ban az elmúlt évtizedekben a proletariátus
relatív legyõzését láthattuk. A tömeges
elbocsájtások és a bezárások egész
iparágakban, a Kollektivizmus minden formája elleni ideológiai
támadással együtt van napirenden. Az elmúlt években
láthattunk egy kis újjáéledést a munkások
harcában, a radikális szocio-politikai mozgalmak szimultán
fejlõdésével együtt, ezeket a proletariátus
újra megfogalmazásának kifejezõdéseként
tekinthetjük a kapitalista újra struktúláródásra
válaszképpen. De ez az újra fogalmazás gyenge
és tele van ellentmondásokkal. A jelen szituáció
nem túl sok reményt tartogat, a palesztin helyzet megoldására
akár régión belül, akár kívül,
megoldást a kapitalista társadalmon belül, és
azon túl sem. Az emberi reagálások, hogy izraeliek
megtagadták a harcot, a nemzetközi szolidaritási delegációk,
a menekültek támogatása, túlmennek ezen, a tõkének
alárendelt világon. De ehhez a proletariátus újrafelépítéséhez
lesz szükség, hogy mint harcoló osztály öntudatára
ébredve, ezt a társadalmat visszavonhatatlanul a társadalmi
emberiség felé tolja, amelyben minden állam és
minden nemzet halványuló emlék.
Irva, néhány ember által, akik találkoztak és
vitatkoztak a "Nincs más háború csak az osztályháború
" keretében.