CAJO BRENDEL: TÉZISEK A KÍNAI FORRADALOMRÓL

A KÍNAI FORRADALOM JELLEGE:

1.
Amikor Mao Ce-tung és Csu Te seregei 1949 áprilisában átkeltek a Jangce Kiangon, Csang Kaj-sek csapatai már az összeomlás szélén álltak. A Kuomintang-rezsim hatalma megtört és még az õsz beállta elõtt elûzték Kínából. A világ arról beszélt, hogy Kínában "gyõzött a kommunizmus". A KKP, vagyis a Kínai Kommunista Párt ( Koeng Ciang Tang ) nem így látta a helyzetet. A Kuomintang felett aratott katonai gyõzelmét "a nemzeti, polgári-demokratikus forradalom gyõzelmének" titulálta, amely forradalom már 38 évvel korábban elkezdõdött. A KKP és Mao legfontosabb feladatának a "forradalmi folyamat ösztökélését" tekintette. Meggyõzõdésük szerint a polgári-demokratikus forradalmat a proletár és szocialista forradalom fogja követni. És csak egy az ezt követõ fázisban lehet a "kommunizmusba való átmenetrõl" beszélni. Mao és a KKP társadalmi fejlõdésrõl alkotott eszméit tekintve azonnal feltûnik, hogy ezek mennyire hasonlítanak Lenin és a bolsevikok az orosz forradalom fejlõdését érintõ elképzeléseihez.

2.
Ez a hasonlóság nem puszta véletlen. Abból ered, hogy az orosz és a kínai forradalom sokmindenben hasonló feltételek és körülmények között zajlott le. Mindkét ország, Oroszország és Kína is elmaradott országnak számított a század elején. Meghatározó létfenntartási eszköze a mezõgazdaság volt. A parasztok alkották a legnagyobb társadalmi osztályt. A termelési viszonyok és a kizsákmányolási módszerek feudalisztikusak, félfeudalisztikusak voltak, ill. szorosan kötõdtek a feudalizmushoz. Mindkét országban létezett egy-egy olyan ideológiai momentum, amely ezeknek a társadalmi feltételeknek megfelelt: Oroszországban a görög-ortodox egyház, Kínában a konfucionizmus. A hasonló társadalmi körülmények mindkét országban megteremtették az alapot elnyomó rendszereikhez: Oroszországban a cári abszolutizmushoz, Kínában pedig a mandzsu császárok abszolutizmusához.

3.
Kínában és Oroszországban a forradalomnak gazdasági és politikai területen ugyanazokat a feladatokat kellett megoldania. El kellett törölnie a feudalizmust, le kellett törnie a mezõgazdaság termelõerõinek bilincseit, amelyekbe a fennálló termelési viszonyok kényszerítették õket; továbbá elõ kellett készítenie az ipari fejlõdéshez vezetõ utat, ezenkívül szét kellett zúznia az abszolutizmust és egy olyan kormányzati formával és államgépezettel kellett helyettesítenie, amely politikailag biztosítja a forradalom gazdasági feladatainak megoldását. Ezek a problémák a polgári forradalom problémái; vagyis egy olyan forradaloméi, amely a kapitalizmust teszi uralkodó termelési formává.

4.
Ami Kínát illeti, mindez megerõsítést nyert a KKP 1949 õszén íródott programjában, amely a párt gyakorlati feladatait összesítette. Ellenszegült Kína társadalmi hagyományainak, melyek alapja a családi viszonyokban, valamint a helyi és területi hatalmi formákban rejlett. Földreformot akart végrehajtani a legmodernebb termelési módszerek bevezetésével és ahol csak lehetséges volt megmûvelhetõvé akarta tenni a földeket. A KKP mobilizálni akarta hatalmas emberi munkaerõ-tartalékait és az épp iparosodás elõtt álló társadalomban az oktatás bõvítésével és javításával föl akarta készíteni ezeket feladataikra. Modern úthálózatot akart teremteni Kínában azért, hogy a bõséges természeti kincsek, melyek jelentõs része nehezen megközelíthetõ helyeken volt föllelhetõ, közelebb kerülhessenek a városi iparközpontokhoz. Összességében tekintve a modern ipar megteremtése volt a cél - legalábbis a KKP állítása szerint. Egyszóval Mao és követõinek programja közvetlenül a hatalomátvételt követõ periódusban a gyõzedelmes kapitalizmus programja volt.

OSZTÁLYVISZONYOK A KÍNAI FORRADALOMBAN:

5.
A polgári forradalom gazdasági és politikai kérdései - alapvetõen - az 1789-es francia forradalom óta vannak napirenden. Mégis nagy különbség van egyrészt az orosz és a kínai, másrészt ezek és a francia forradalom között. Igazából épp azokban a pontokban hasonlít egymásra Kína és Oroszország, amelyekben az évszázad orosz és kínai forradalma eltér a 18. század francia forradalmától. Franciaországban az 1789-es polgári forradalom klasszikus formában játszódott le: a burzsoázia harca volt ez a feudalista periódus uralkodó osztályai ellen. Ám nem ez történt Kínában és Oroszországban, mivel egyik országban sem létezett az a burzsoázia, amely ezeket a feladatokat betölthette volna vagy egyszerûen csak képes lehetett volna egy ilyen harcra. Az orosz ill. a kínai forradalom sajátossága éppen abban állt, hogy egy olyan polgári forradalomról volt szó, amelyben más osztályok játszották azt a szerepet, mint ami a 18. századi Franciaországban a burzsoáziának jutott. Kínában és Oroszországban ezekbõl az osztályviszonyokból eredt a bolsevizmus. Mao-t és híveit nem gondolataik tették bolsevikokká, hanem azért lettek azokká, mert Kínában hasonló osztályviszonyok uralkodtak, mint Oroszországban. Azaz a kapitalizmus sem egyik sem a másik országban nem gyõzedelmeskedhetett más formában mint a bolsevizmuséban.

6.
Oroszországban és Kínában azért maradt fönn a feudalizmus (vagy ami annak megfelelt) ,mert (valamely okokból) az agrártermelés egy bizonyos fejlõdési szinten megállt. De külsõ befolyásra mindkét országban csírájában létrejött a tõkés termelési mód és ezzel együtt a burzsoázia és a proletariátus is. Oroszországban ezt a fejlõdést a cár hadi törekvései indították el. Petrográdban, Moszkvában, a Donyec-medencében és a bakui olajkitermelõ területeken észlelhetõ volt az ipari fejlõdés. Kínában ugyanez volt tapasztalható néhány tengerparti városban, pl. Sanghaiban, Kantonban és Nankingban. Oroszországban a munkásosztály aránya elenyészõ volt a paraszti tömegekhez viszonyítva. Kínában a munkások - a parasztsággal egybevetve - még kisebb százalékot képviseltek, ami magyarázatot adhat arra, hogy minden hasonlósága ellenére mégis miért különbözött a kínai forradalom az orosztól.

7.
A "burzsoázia", amely Kínában és Oroszországban az ipar létrejöttével egyidõben született meg, egyáltalán nem hasonlított a franciaországi Harmadik Rendre, amely a polgári forradalom elõestéjén büszkén követelte jogait. Azon körülmények miatt, amelyek között a burzsoázia Kínában és Oroszországban a külföldi kapitalizmus támogatásával és a külföldi tõkéseknek kedvezményeket biztosító abszolutizmus árnyékában rendkívül kis gazdasági bázissal rendelkezõ osztályként porondra lépett, ez a burzsoázia sosem lett természetes ellensége az abszolutizmusnak, sõt még támaszává is vált. A burzsoázia az abszolutizmus egyik bizalmasa lett; de legalábbis vonakodott attól, hogy ellentétes érdekek fölmerülése esetében forradalmi következtetéseket vonjon le (és még ha meg is tette, azt is mindig a legeslegutolsó pillanatban). Olyankor amikor túl gyenge volt ahhoz, hogy politikai tevékenységet fejtsen ki, a forradalomnak nélküle kellett kibontakoznia. Ha pedig politikailag lépett fel, akkor az sosem volt forradalmi, így a forradalom mindig ellene fordult.

A KÍNAI ÉS AZ OROSZ FORRADALOM ALAKULÁSA:

8.
Oroszországban a munkásosztály kicsi volt, viszont a cárizmus miatt rendkívül militáns. Harckészségével és bizonyos területeken való tömeges megjelenésével mindig meghatározta az események lefolyását: jelentõs szerepet játszott az 1905-ös és '17-es forradalmakban, persze ugyanez elmondható a parasztokról is, csakhogy õk jelentõségüket pusztán számszerû fölényüknek köszönhették. Ezentúl Oroszországban fellelhetõ volt egy olyan értelmiségi réteg is, amelynek a történelem jelentõs szerepet tulajdoníthat. A bolsevik párt hivatásos forradalmárainak kádere, amelyrõl Lenin egyszer azt mondta, hogy "a tömegekkel összetartó jakobinusokból áll" (és ez találóbb volt mint hitte!), az intellektuellek soraiból származott; tehát tipikus polgári forradalmárok voltak egy tipikusan polgári szervezettel. Ezek a bolsevik jakobinusok oly módon határozták meg az orosz forradalmat, mint ahogyan elõzõleg õket formálták az orosz viszonyok. Az orosz forradalom szükségszerûségeinek figyelembevételével a bolsevik jakobinusok kiadták a "szmicska" jelszót. Ez a parasztok és a munkások közötti szövetséget jelentette, olyan osztályok torz szövetségét, amelyek egymással teljesen ellentétben álló érdekeket képviseltek ; de a kettõ közül önmagában egyik sem volt képes arra, hogy saját érdekeit hosszú távon megvalósítsa. Ez gyakorlatilag azt jelentette - és történelmileg tekintve ez volt a szituáció következménye -, hogy a párt diktatúrát gyakorolt a két osztály között. Ez addig tartott míg a társadalmi fejlõdésnek megfelelõen föl nem lépett egy olyan új osztály, amely a forradalom utáni periódus termelési módjából jött létre és konfliktusba nem keveredett a párt addig uralkodó diktatúrájával.

9.
Kínát illetõen a történelem megismételte önmagát, persze nem ugyanabban a formában. Elõször is ritmusában volt döntõ különbség. Igaz, hogy a kínai forradalom hat évvel az orosz elõtt kezdõdött 1911-ben, de kezdettõl fogva - néhány fontos eseményt kivéve 1913-ban és 1915/16-ban - stagnált. Oroszországgal ellentétben a tömegek nem jelentek meg a kezdet kezdetén. A mandzsu dinasztia bukása, jobban mondva leköszönése csak az elmúlt évszázad tömegmozgalmaira - a Tajping felkelésre és a bokszerlázadásra - adott kései visszhang volt. Leköszönésük nem egy felkelés hatására következett be. Kína a köztársaságot a császári "égi fiú" tálcáján kínálta föl. A császári tekintélyelvet nem verték szét, mint ahogy a királyságot Franciaországban vagy a cárizmust Oroszországban, hanem császári parancsra meghagyták Jüan Si-kaj számára. Kísérletei, hogy a császári birodalmat katonai diktatúrával váltsa föl, eredménytelenek maradtak, ezért ragasztották rá a "kínai Napóleon" gúnynevet is. Ez nem volt egészen találó, hiszen Napóleon a polgári forradalom testamentumának végrehajtója volt, míg Jüan Si-kaj a csõdöt mondott császári család testamentumáé és így akadályozta is a forradalmi fejlõdést. Bonaparte helyett inkább az orosz Kornyilov tábornokhoz volt hasonlítható, aki 1919 nyarának végén egy ellenforradalmi államcsínyt készített elõ. Ennek veszélyét látva szólítottak föl a bolsevikok az ellenállásra és a petrográdi munkások a forradalom érdekében meg is akadályozták õt ennek végrehajtásában. Kínában azonban semmi ehhez hasonló nem történt. Ha egyáltalán létezett is a kínai munkásosztály, akkor is túl gyenge volt ahhoz, hogy efféle akcióra akár gondolhatott volna; ezért késett Kínában a polgári forradalom.

10.
Oroszországgal ellentétben Kínában nem voltak jakobinusok, akik a történelmi szükségszerûségnek és a körülményeknek megfelelõen fölkeltek volna Jüan Si-kaj megfékezésére; csupán egy kis radikális polgári, republikánus értelmiségi réteg létezett. Radikalizmusuk mégis rendkívül relatív volt és csak úgy észlelhetjük, ha összevetjük a kínai burzsoázia magatartásával, amely szemérmetlenül flörtölt a kínai birodalommal vagy Jüan Si-kajjal. Dr. Szun Jat-szen, aki ezt a kis burzsoáziát képviselte, Konfucius, az osztálykiegyezés filozófusának nyomdokaiban járt. Egyféle kompromisszumot akart teremteni az õsi Kína és a modern, azaz a polgári köztársaság között. Efféle illúziók persze nem vezettek forradalmi magatartáshoz. Mindez arra is magyarázatot adhat, hogy Szun Jat-szen, akit az 1911-es események elõterébe állítottak, miért kapitulált ellenállás nélkül Jüan Si-kaj elõtt. Hogy ilyen kevés eredményt ért el, az azoknak a decentralista és szeparatista erõknek volt köszönhetõ, amelyek lehetetlenné tették a mandzsu monarchia megvalósulását és még azt is megakadályozták, hogy a régi struktúra változatlan formában maradjon fenn.

11.
Kínában ezidõtájt nem jött létre olyan polgári-nemzeti állam mint Franciaországban, vagy mint a polgári-demokratikus forradalmak után Németországban. Következésképp Kína áldozatul esett egy tábornoki klikknek - mint pl. Fong Ju-hiang, Soven Cuang-fang - akik évtizedekig küzdöttek egymás ellen, míg Oroszországban Gyenyikin, Kolcsak és Vrangel tábornokok az októberi forradalom után rögtön színre léptek. Õk a munkások, a parasztok és a bolsevik párt ellen harcoltak. Kínában a tábornokok akkor léptek fel, mikor még szó sem volt az októberi eseményekhez hasonló dolgokról. Nem az októberi események hatását akarták elfojtani, hanem az ehhez hasonlókat megelõzni azáltal, hogy hatalmukat Kína legnagyobb részére kiterjesztik, ami egyébként egyiküknek sem sikerült. Majd csak a 20-as évek vége felé járt sikerrel Csang Kaj-sek, amikor is a kínai forradalom egy újabb fázisába lépett. Csang Kaj-sek nem olyan tábornok volt mint a többiek. Nem volt feudális hadvezér, sem pedig a gazdag parasztság képviselõje. A kínai girondisták tábornoka volt, a Kuomintang tábornoka, ez utóbbi egy olyan párt volt, ami a mozgolódó tömegek nyomására átmenetileg viszonylag forradalmi szerepet játszott. Végül szûk negyedévszázados stagnálás után a kínai forradalom eljutott odáig, ahol az orosz forradalom 1917-ben állt, habár a kínai társadalmi viszonyok még merõben mások voltak a kor oroszországi viszonyaihoz képest.

PÁRTOK A KÍNAI FORRADALOMBAN:

12.
A Kuomintang (Kínai Nemzeti Párt) a legrégibb a forradalomban szerepet játszó pártok között. A Toung Min Vou (Forradalmárok Egységligája) örököse volt, amely egy olyan titkos társaság ("Az ébredõ Kína") hagyományait vitte tovább, amit 1894-ben Szun Jat-szen a Kínából kivándorolt kiskereskedõk támogatásával alapított. Az ehhez a csoporthoz csatlakozó kereskedõk és értelmiségiek alkották éveken át a kispolgárság bázisát. Ezenkívül olyan hivatalnokok és katonák határozták meg a Kuomintang jellegét, akikkel a "Liga" kapcsolatban állt és akiknek karriere befuccsolt. Ezen túlmenõen olyan újpolgári elemeket is felvett soraiba az egyre fejlõdõ burzsoáziából, amelyek még a korai stádiumban lelendztek.

13.
A Kuomintang körvonalai úgy folytak össze, mint ahogy azt egy heterogén összetételû csoportnál el is lehet várni. Mivel Kína fejlõdése agrárforradalmat és a parasztok feudális viszonyok alóli felszabadítását követelte - mint ahogy minden polgári reform - , így ezeket a feladatokat törvényszerûen a Kuomintangnak kellett volna megoldania. Csakhogy a parasztok fölszabadítása elválaszthatatlanul összefonódott Kína õsi családi viszonyainak fölszámolásával, a kispolgár Szun Jat-szen számára viszont épp ezek a viszonyok képezték az általa megálmodott Kína alapjait. A Kuomintang republikánus és nacionalista volt, az imperializmus elleni harc pedig épp a nacionalizmus logikus következménye lett volna; ilyen harcot azonban a Kuomintang aligha tudott volna folytatni, mivel pont ennek hívei ápoltak nagyon szoros kapcsolatokat az imperializmussal. Szun Jat-szen eszméi zavarosak és fanatikusak voltak. Komolyan hitt egy erõs és egységes Kína létrejöttében, amely központi vezetéssel és a külföldi tõke támogatásával fog mûködni, pedig ez a tõke épp Kína gyengeségébõl profitált a legtöbbet. Összességében Szun Jat-szen és a Kuomintang elképzeléseit általánosságban véve egyféle osztályharmónia illúziójával lehetne jellemezni. Ez a valóságtól elrugaszkodott eszme pontosan megfelel annak a tagadhatatlan ténynek, hogy neki és pártjának alapjaiban ellentétes érdekeik voltak a politikai kifejezõdéssel szemben.

14.
A Kuomintang csak a 20-as évek végén, amikor a kínai tömegek elkezdtek védekezni az imperializmussal szemben, vonta le következtetéseit és húzott balra. A párt újjászervezõdött. Szun Jat-szen azzal adott neki új programot, hogy elsõként az agrárkérdést tette a kínai társadalom egyik alapkérdésévé. De ugyanekkor mindezt a konfucionizmus mögé rejtette, amely megakadályozta a program mindenkori forradalmi interpretációjának lehetõségét. A párt jobb és bal szárnya egyaránt ugyanazzal a jogosultsággal hivatkozhatott rá. Az események által ösztönzött Kuomintang egy ideig mégis harcolt az imperializmus és a reakciós erõk ellen, amelyek a kínai forradalom stagnálása következtében még mindig ugyanolyan erõsek voltak mint a forradalom kezdetén. Egy pillanatig úgy tûnt, mintha egyféle jakobinus diktatúra kristályosodott volna ki a nacionalista pártban. A forradalmi folyamat fölgyorsult, de ezáltal kiélesedtek a különbözõ társadalmi csoportok közötti ellentmondások is, amelyek a Kuomintang bázisát képezték. Ugyanakkor amikor a polgári forradalom tett egy lépést elõre, minden ami Kínában polgárinak szmított, a forradalom ellen fordult.

15.
A KKP az 1920/21-es években jött létre ugyanazért, amiért két évtizeddek korábban az oroszországi bolsevik párt is. Mivel a polgári Kína nem látta el megfelelõen feladatait, a parasztokból és munkásokból jött létre a forradalom hadserege, éppúgy mint Oroszországban. Mivel a napirendre nem a proletár, hanem a polgári forradalom került, a harci szervezet is polgári formát öltött: egy párt polgári formáját. (A Kuomintang erre teljesen képtelennek bizonyult.) A modell a leninista párt lett, mivel az hasonló körülmények közt alakult ki mint amilyenek Kínában voltak. Ezen körülményeknek meghatározott struktúrák, valamint társadalmi és politikai eszmék feleltek meg.

16.
Csen Tu-hsziu, egy kínai értelmiségi alapította meg a KKP-t, az orosz bolsevik párt hû mását. Ezt maga Mao is támogatta. 1949 júniusában a KKP 28. évfordulóján így nyilatkozott egyik felszólalásában: "A kínai nép az oroszok segítségével jutott el a marxizmusig. Az októberi forradalom elõtt nemcsak hogy Leninrõl és Sztálinról, de még Marxról és Engelsrõl sem hallottak. Nekünk az októberi forradalom lövegeinek hangja hozta el a marxizmus-leninizmust." A kínaiak ebbõl azt a következtetést vonták le, hogy nekik az "orosz utat kell járniuk". A következtetés helyes volt ugyan, de csak azért, mert a "marxizmus-leninizmusnak" a terminológián kívül semmi köze sem volt ahhoz a marxizmushoz, amely a kapitalista osztályviszonyok elméleti kifejezõdése. A leninizmus lényege ezzel szemben a szociáldemokrata nézetek alkalmazása a sajátos orosz viszonyokra. Az orosz viszonyok jobban kiemelték a bolsevizmust, mint a szociáldemokrata nézetek. Ha a leninizmus tényleg marxizmus lett volna, akkor a kínaiak semmit se tudtak volna vele kezdeni és erre a leninizmusra alkalmazhatták volna azt, amit Mao 1949-ben más nyugati teóriákról mondott: "A kínai nép sokat tanult a nyugattól, viszont semmit sem tudott belõle felhasználni."

17.
A KKP át tudta venni az orosz párt formáját és nézeteit, mivel a kínai forradalom elõtti viszonyok messzemenõleg megfeleltek az orosz forradalom elõtti viszonyoknak; de bármennyire is hasonlítottak egymásra, nem voltak azonosak. Következésképp a leninizmust át kellett alakítani a kínai viszonyoknak megfelelõen, éppúgy ahogy Lenin korábban a nyugati eszméket alakította át az orosz viszonyoknak megfelelõen. Mivel Oroszország és Kína több hasonlóságot mutatott föl mint Oroszország és Nyugat-Európa, nem volt szükséges akkora változtatásokat kieszközölni mint elõzõleg Oroszország esetében. A változtatások mégis vitathatatlanok voltak. A kínai bolsevizmus bolsevizmus maradt, de sokkal inkább paraszti jellegel bírt mint Oroszországban. Ez az alkalmazkodás a sokkal primitívebb viszonyokhoz nem tudatosan, hanem a valós viszonyok nyomására történt. Látható eredménye a párt 1927-es teljes megújulása volt. Az orosz párt hû másolata teljesen steril maradt a kínai forradalom forgatagában. Csak amikor elkezdett összefonódni a vidéken élõ tömegek sorsával, akkor sikerült döntõ faktorrá válnia. Ennek kifejezõdése az a tény, hogy a párt káderének kinevezésével a pártalapító Csen Tu-hsziut kizárták a pártból, a vidéki felkelõk pedig beléptek a pártba. A marxista Csen Tu-hsziu professzor helyét egy hunani paraszt fia, Mao Ce-tung foglalta el.

18.
Harmadik pártként az 1941-ben alapított Demokratikus Liga jelent meg a kínai forradalom porondján. Ez a "Liga" kezdettõl fogva egyféle ütközõként szolgált a kínai bolsevikok és a hatalmon lévõ Kuomintang között. 1947 január 21-én jelentetett meg a "Ta Kun-puo" címû független folyóirat egy nyilatkozatot, amit olyan emberek írtak, akik szoros kapcsolatban álltak a "Ligával": "Megalapítása óta a Liga propagandát fejt ki a demokrácia megvalósítása érdekében oly módon, hogy közvetítõ szerepet játszik a Kuomintang és a bolsevikok között. Célja a nemzeti egység elérése." Aztán a Liga is kifejtette, hogy célja a "polgárháború befejezése" és a "béke" megvalósítása. De ez a tevékenysége minden elemében halálra volt ítélve. Felesleges próbálkozás annak összebékítése, ami összebékíthetetlen. Az a kompromisszum, amit a Liga el akart érni (propagandájában õ maga élt a kompromisszum szóval), csak egy olyan lehetõség volt a politikai színjátékon belül, amelyet 1927 elõtt már sokszor kipróbáltak, de újra és újra kiderült róla, hogy megvalósíthatatlan. Amikor Szun Jat-szen 1912-ben - saját akaratából vagy mint mindig polgári csoportok nyomására - átadta helyét Jüan Si-kajnak, az volt az általános vélemény, hogy ezt a polgárháború elkerülésének reményében tette; de ha egy forradalom már elkezdõdött, akkor a polgárháború is elkerülhetetlenné válik. A történelemben az eddigi összes olyan kísérletnek, amely ennel elkerülését célozta, ugyanaz lett az eredménye: vagy gyorsabban vagy sokkal erõteljesebben csaptak föl a polgárháború lángjai.

19.
A Demokratikus Ligáról (amely többféle párt és csoport együttesébõl tevõdött össze) azt mondták, hogy tagjainak többsége olyan professzorok és diákok, akik a "demokrácia" szó alatt pontosan azt értik, amit nyugaton is értenek alatta, vagyis a burzsoázia uralmát.
Ebbõl a következõ igaz: a párt azoknak a tanult mandarinoknak az utódaiból alakult, akik 3000 éven át igazgatták Kínát. Amit a polgári demokratáktól tanultak, az csupán felszínes látszat volt, amely aligha fedhette el Konfucius filozófiáját. Éppúgy ahogy Szun Jat-szen is a bölcsesség csúcsának tartotta az osztályharc minden körülmények közötti elkerülését, úgy a Demokratikus Liga is a klasszikus kínai filozófia hagyományaként hangsúlyozta békeszeretetét. Ez a tradíció elpusztíthatatlan volt, mivel a Demokratikus Liga mandarinjait a fenntartott gazdasági és családi kapcsolatokon kívül a kínai társadalom felsõ rétegéhez is szoros szálak fûzték, vagyis egy olyan társadalmi réteghez, amely gyökerei félig polgári, de félig még feudális talajból táplálkoztak. Ez a társadalmi bázis közvetlenül fejezõdött ki a Demokratikus Liga politikájában. A Kuomintangon és Csang Kaj-seken gyakorolt látszólag szigorú kritikája gyakorlatilag csak arra szorítkozott, hogy megpróbálja a Kuomintang újjászervezését elérni. Ezek a kísérletek azonban eredménytelenek maradtak. A Kuomintang "hibáit" nem lehet anélkül kiküszöbölni, hogy meg ne szüntetnénk azokat a társadalmi viszonyokat, amelyek termékei a Kuomintang és a Demokratikus Liga is voltak.

20.
A kínai polgárháború befejezését, amirõl a Demokratikus Liga álmodott, társadalmi béke útján sem a 20-as, sem a 40-es években nem érték el, hanem csak úgy, hogy végigvitték a polgárháborút. Azt mondhatnánk, hogy a Liga soraiban voltak a modern Kína legéletrevalóbb vezetõi, erre mégsem jöttek rá sosem. Elméleti területen soha nem adták fel pacifista álláspontjukat. De a gyakorlat magatartásuk megváltoztatására kényszerítette õket. Abszolút ellenszenvvel és vonakodva üzentek hadat Csang Kaj-seknek. Ezt akkor tették, mikor már túl késõ volt és szép lassan a Demokratikus Liga vezetõi is beletörõdtek a történtekbe. Csang Kaj-sek, akit politikai rövidlátósága miatt mérsékelt elemnek tituláltak, visszatért ahhoz az állásponthoz, amit a Japán elleni háború alatt föladott, vagyis hogy a kompromisszumos politika minden hívét meg kell semmisíteni. A történelmi fejlõdés folyamán késõbb a Liga, amely a baloldal és a jobboldal között ingadozott, felõrlõdött és teljesen letûnt a politikai színtérrõl.

A KÍNAI KERENSZKIJ ÉS A KÍNAI PARASZTOK:

21.
1927 és 1947 között a kínai forradalom átélte második stagnálási periódusát is. Ezalatt a 20 év alatt a Kuomintang végérvényesen megerõsítette hatalmát; felszámolta ifjúsági és jakobinus szárnyát. Ez volt a girondista periódus, amely Szun Jat-szen és a baloldaliak vereségével kezdõdött. 1927 tavaszán a társadalmi ellentmondások politikai krízist eredményeztek. Ugyanezen év áprilisában két Kuomintang-kormány is létezett egyidõben: egy baloldali Vuhanban és egy jobboldali Nankingban. A kettõ között nem volt nagy különbség, sõt a vuhani kormány ez esetben még el is határolódott a mozgolódó parasztoktól. Tang Pin-san, a vuhani mezõgazdasági miniszter agrárprogramja semmiben sem különbözött a nankingi agrárprogramtól. Amikor Hunan tartományban a parasztmozgalom lázadás formáját öltötte, Tan Ping-san elindult Thang Csa városába, hogy a túlkapásokat megakadályozza, vagyis hogy a parasztfelkelõket leverje. Tang Pin-san bolsevik volt , a KKP egyik tagja. A KKP ekkoriban szorosan együttmûködött a Kuomintanggal. A KKP vezetõje Csen Tu-hsziu politikai okokból támogatta ezt a politikát. A párt véleménye szerint: "A túl radikális agrárpolitika ellentmondást szítana a hadsereg és a kormány között, amelynek most a bolsevikok is részesei. A katonatisztek többsége a kis- és középföldbirtokosok miliõjébõl származik , akik pedig épp ezért minden olyat elleneznek, ami csak egy kicsit is hasonlít a földreformra." Itt van tehát újra egy konkrét példa, amiért elkerülhetetlenül szükségessé vált a bolsevik párt káderének parasztok általi megújítása. Egyébként egyértelmûen látszik, hogy a vuhani adminisztráció a nankingi kormány és a parasztfelkelõk között állt. Kispolgári bázisa következtében soha a legcsekélyebb kedve sem volt a radikális jakobinizmussal való flörtölést komolyan venni. Így aztán nem maradt más választása, mint hogy kapituláljon Nanking elõtt. Ez a kapituláció 1928-ban meg is történt. Csang Kaj-sek uralta a helyzetet.

22.
Míg a kritikus 1927-es évben a nankingi kormány és tábornokai gyõzelmi ünnepet ültek, addig Sanghajban és Kantonban vérbe fullasztották a nagy munkásfelkeléseket. A legenda azt sugallja, mintha a kínai proletariátus szándékosan gyakorolt volna forradalmi befolyást az eseményekre. A valóság azonban más volt. 22 évvel az említett városokban történt mészárlások után, 1949-ben a kínai szociálminiszter közli, hogy Kínában 14 jelentõs iparváros található és a 4-500 milliós lakosságból mindössze egy millió tartozik a munkássághoz, tehát a lakosság alig 0,25%-a. 1927-ben ez a százalékarány még alacsonyabb volt. A kínai munkásságnak , mint osztálynak a 20-as évek végén aligha volt befolyása. Kétségtelen, hogy nem osztálycélokért szálltak harcba. A sanghaji felkelés 1927 márciusában egy olyan népfelkelés volt, melynek célja a Csang Kaj-sek által észak ellen vezetett katonai expedíció támogatása volt. És hogy a munkásoknak nagy szerepük volt ebben, az azzal magyarázható, hogy Sanghaj véletlenül Kína legnagyobb iparvárosa és hogy kb. 1/3 részét munkások lakják. A mozgalom nem proletár, hanem kimondottan radikális-demokratikus jelleggel bírt. Csang Kaj-sek pedig nem azért fojtotta vérbe, mert félt attól, hogy talán a proletárforradalom egyik formájával lenne dolga, hanem mert megvetette a jakobinizmust. Ami az ún. kantoni "kommunát" illeti, az pedig nem volt egyéb, mint egy perspektíva nélküli kaland, amit a kínai bolsevikok provokáltak ki politikailag értelmetlen tettükkel, amikor megpróbálták megnyerni a már Vuhannál elveszített csatát. A vuhani felkelés éppoly kevéssé volt mondható proletár ellenállásnak, mint ahogy a KKP sem felelt meg a proletariátus elvárásainak. Borogyinnak, a kormány orosz tanácsadójának igaza volt, amikor azt mondta: azért megy Kínába, hogy egy eszméért harcoljon. Az emberek tényleg egy eszméért harcoltak, a KKP politikai ideáljaiért. A kantoni munkásokat maradéktalanul föláldozták ezeknek az ideáloknak. A munkások még ennek ellenére sem fenyegették soha komolyan a jobboldali Kuomintangot és Csang Kaj-seket. A valódi fenyegetést a parasztok jelentették.

23.
Gyõzelme után Csang egy olyan ország felett uralkodhatott, melynek társadalmi élete kaotikus volt, méghozzá az õsi Kína megoldatlanul maradt ellentmondásai miatt. Nanking kormánya nehéz feladat elõtt állott: újjá kellett szerveznie Kínát. A nehézséget csak az okozta, hogy nem lehetett visszatérni a régi Kínához. Senki, még Csang Kaj-sek sem forgathatja vissza a történelem kerekét. Rá volt kényszerítve arra, hogy új utakon járjon és erre készen is állt. Arról álmodozott, hogy ha már jakobinus nem lehet akkor legalább girondista-reformer lesz belõle, úgy mint ahogy Alexander Kerenszkij is arról ábrándozott, hogy a nagy reformer szerepét játszhassa az orosz forradalomban. Kerenszkij 1917 februárja és októbere között lépett színre Oroszországban és azt hitte, hogy elõremozdíthatja az eseményeket, miközben nem vette észre, hogy az események mozgatják õt. Nézzük miben különbözik és hasonlít egymásra Kerenszkij és Csang Kaj-sek. Mindkettõ csekély fenntartással élt az imperializmussal szemben, mindkettõ számára az agrárkérdés megoldatlansága jelentette a legnagyobb problémát, ami rezsimük instabilitását okozta. Mindkettõt saját "ideáljaik" tették a forradalom játékszereivé. Kerenszkij, az egykori "szocialista" az ország reakciós erõinek szövetségeseként és barátjaként végezte. Csang, aki a kínai katonai akadémia kadettjeként kora Kínáját kardjával óhajtotta megújítani, végül annak a kínai klikknek lett a tagja, melynek jellegzetes képviselõje a bankár T. V. Soong volt. Csang Kaj-sek politikáját az a körülmény diktálta, hogy a Soong család gazdagságának mind a kereskedelmi imperializmus, mind pedig a kínai parasztok szegénysége feltételévé vált. Kerenszkij politikáját szintén barátai társadalmi helyzete - pl. Nyekraszové - határozta meg, márpedig ennek feltétele a muzsikok nyomora volt. A jobboldali Kuomintang és Csang kormányzási ideje volt Kína "Kerenszkij-periódusa". De míg ez Oroszországban mindössze néhány hónapig tartott, Kínában egészen a II. Világháborúig elhúzódott.

24.
Csang Kaj-sek hatalomrajutása Kínában megakadályozta a polgári forradalom lejátszódását. Persze ugyanazok a problémák maradtak továbbra is a napirenden és a paraszti tömegek, akik a kínai viszonyok között a forradalom fõ erejét képezték, továbbra is mozgolódtak. Alig három évvel azután, hogy a Nanking kormány megbékélést hozott Kínának, minden tartományban újraéledtek a felkelések, amelyek elég sokáig elhúzódtak. A 30-as évek végén egy sor összecsapásra került sor a Kuomintang katonai csapatai és a forradalmárok között: az utóbbiak kétségbeesett és meglopott, mindenre elszánt parasztok voltak. Ahol ezek a tömegek akcióba léptek, ott végül mindenütt földosztásra került sor. Kiang-szi tartományban ezt a földosztást olyan radikálisan hajtották végre, hogy a kormány kénytelen volt ezt késõbb is, amikor 1934-ben a lázadó tartományt próbálta "lecsendesíteni", megtartani, pedig ez a földosztás aligha felelt meg politikájának. Csang Kaj-sek kifejtette, hogy õ oly módon korlátozná a földtulajdont, hogy mindenki egy darabka saját földhöz juthasson. Ennek ellenére Kiangsin kívül, ahol a tömegek saját elképzelésük szerint kivitelezték a dolgot, semmi sem változott. A szövetkezetek, amiket azért akartak létrehozni, hogy a vidéki életszínvonalat emeljék, fantomok maradtak. 1933 és 1936 között számuk ötezerrõl tizenötezerre emelkedett. Ez elméletileg jelentõs gazdasági elõrelépést jelentett. Valójában ezek a szövetkezetek csak a nagy földbirtokosok érdekeit szolgálták. Jan Myrdal, svéd antropológus, aki hosszú ideig élt Kiangsi egyik falvában, a parasztok elmondása alapján azt írta, hogy a kreditrendszer egyre nagyobb nyomorba dönti a parasztokat. A nagybirtokosoknak fizetendõ adósságaik egyre csak növekednek; az adósságok behajtására a Kuomintang katonáit vetették be. Ezeknek a tényeknek megfelelõen Myrdal megállapítja, hogy a forradalom, amely a 30-as években lassan erõsödött és a 40-es években újból kirobbant, paraszti forradalom volt.

25.
Nanking és Csang kormányai abszolút csõdöt mondtak Kína legfontosabb problémájának, az agrárkérdésnek megoldásánál. Azért nem tudták megoldani ezt a problémát, mert a kínai társadalom azon rétegeivel álltak szoros kapcsolatban, amelyek érdekei a tradicionális viszonyok fennmaradását szolgálták. Ezek a viszonyok egyértelmûen megelõzték a polgári idõszakot és keveredtek a feudális kor maradványaival - a vidéki lakosság leplezetlen elnyomása nem hagy kétséget effelõl. Ebben rejlik az egyre inkább terjedõ korrupció oka is. Az ok nem Csang személyében vagy a Kuomintangban keresendõ, hanem a valós viszonyokban. A Kuomintang nem azért keresett támogatást a tulajdonosoknál, mert korrupt volt, hanem mert a rezsim volt korrupt, amelynek a földbirtokosok képezték az alapját. Ez a korrupció egyre inkább kiélezte Kína társadalmi problémáit. Nanking kormánya és a parazita rétegek, amelyek az elõbbit reprezentálták, olyan fekélyek voltak Kína testén, amelyek lefékezték a termelést és az országot romba döntötték.
De ha Kínában mégis megszólaltak a gyászharangok, akkor azok a kormányért szóltak. Egy 20 évig tartó fejlõdés után az ország paraszti tömegei megtanultak olyan forradalmi hatalommá egyesülni, amely gyorsan elsöpörte a Nanking-kormányt. Nem a még mindig gyenge mukásosztály ûzte el Csangot a politikai színtérrõl, hanem a paraszti tömegek, akik gerilla csapatokban egyféle paraszti-primitív demokrácia alapján szervezõdtek meg És itt van még egy fontos különbség az orosz forradalomhoz képest. Ott a munkások kezdték el a harcokat: Kronstadtban, Péterváron, Moszkvában. A forradalom a városból terjedt át vidékre. Kínában ez pont fordítva volt: a forradalom vidéken kezdõdött és onnan masírozott be a városokba. Az oroszországi Kerenszkij-periódus végén Kerenszkij csapatait hívta segítségül és vezette õket a forradalmi Petrograd ellen, de a katonák összebarátkoztak a másik oldalon álló bolsevik csapatokkal. Amikor Mao és Lin Piao parasztseregei közeledtek a Jang Ce partjaihoz, a Kuomintang katonái tömegesen dezertáltak és így Nanking és Csang Kínája védelmezõk nélkül maradt. A feudalizmus kísértete végre elhagyta Kínát. A kínai kapitalizmus paraszti bajonettel végzett császármetszéssel jött világra.

A FÖLDOSZTÁS ÉS A PARASZTFORRADALOM.

26.
A kínai forradalom tehát - mint parasztforradalom - éppoly világosan megmutatta polgári jellegét, mint az orosz forradalom. A valós viszonyok nyomására Lenin és elvtársai kényszerítve látták magukat arra, hogy az agrárkérdésrõl alkotott minden korábbi elképzelésüket elvessék és átvegyék a narodnyikok agrárprogramját. A program az úgynevezett "Fekete Újrafelosztás" (Csorníj Peregyel) lényege, gyakorlatilag a "Földet a parasztoknak!" jelszóban fejezõdött ki. A KKP is ehhez hasonló jelszót propagált, amit másoktól (kiváltképp Szun Jat-szen-tõl) vett át. Éppúgy ahogy az oroszokat, a kínai bolsevikokat is arra kényszerítette a valós helyzet, hogy ezt az elvet kövessék.

27.
Mao és Liu Sao-csi, a két ifjú hunani barát 1926-ban még precízen tartották magukat a hivatalos pártdoktrínához. Mao az egyik; Kína õsi osztályfeltételeirõl szóló tanulmányában azt mondta, hogy "az ipari proletariátus forradalmunk fõ ereje". Liu egyik brossúrájában pedig azt írta, hogy "Kínában a társadalmi és demokratikus forradalom csakis a munkás szakszervezetek vezetése alatt fog gyõzni". De alighogy ezek a szavak papírra kerültek, Hunan tartomány parasztjai máris ellenállhatatlan erõvel lökték félre ezt a felfogást. Amikor Mao rövid látogatást tett hazájában, mély hatást gyakoroltak rá az ott látottak, és arra a meggyõzõdésre jutott, hogy nem a munkások a kínai forradalom elõfutárai: "A szegény parasztok nélkül" - mondja, - "kétségtelenül nem lesz forradalom."
Aki ellenük fordul, az a forradalmat támadja. Az a mód, ahogyan õk a forradalmat csinálják, sosem lehet rossz.

28.
"Vizsgálati jelentés a hunani parasztmozgalomról" címû írásában Mao a legkisebb részletekig ábrázolja a tartomány parasztjainak forradalmi gyakorlatát, amely Kína számára reprezentatív volt:
- a falusi zsarnokok házainak elfoglalása a tömegek által
- a gabona lefoglalása, a disznók levágása
- a földbirtokosok nevetségessé tétele azáltal, hogy hegyes kalapban fogolyként végigvezették õket a falun
- "kisebb kihallgatások" szervezése, amikor is a parasztok elmondták panaszaikat a gazdagokkal szemben
- néptribunusok, amelyek elítélik a kizsákmányolókat
Mindezek a harc olyan módszerei, amelyeket spontán egyedül a kínai parasztság hozott létre. Kínában éppúgy mint Oroszországban nem a párt mutatta meg a parasztoknak, hanem épp fordítva, a parasztok mutatták meg a pártnak az utat.

29.
A kínai társadalmi viszonyok vidéken 1949 és 1953 között a következõképpen jellemezhetõk: földosztás; a hajdani földbirtokosok likvidálása a velük szövetségben álló társadalmi rétegeket is beleértve; és végül a tradícionális társadalmi kötelékek szétzúzása. Leszámoltak tehát azzal a gazdasági rendszerrel, amelyben a termelési egységek magját a patriarchális családok képezték. Ennek a folyamatnak az volt a szociológiai jelentõsége, hogy véget vetett egy már amúgy is a széthullás állapotában lévõ rendszernek, amely akadályozta a föld magántulajdonba vételének folyamatát (mivel Kínában a föld volt a legfontosabb termelõeszköz). A nincstelen parasztból azonban nem lett kistulajdonos, mivel a 4 évig tartó, földért folyó forradalom után Kínában közel 120-130 millió független paraszt született.

30.
Az 1927 utáni ororszországi fejlõdésrõl írta Karl Radek: "Az orosz parasztok azt a feudális földbirtokot tették tulajdonukká, amin eddig dolgoztak. Ez olyan tény, amit ugyan el lehet leplezni néhány jogi fikcióval, de attól még tény marad." Varga Jenõ bolsevik közgazdász 1921-ben azt nyilatkozta, hogy: "A földet olyan parasztok mûvelik meg, akik gyakorlatilag magántulajdonosként termelnek." Radeknek és Vargának teljesen igaza volt. Vidéken az orosz forradalom elsõ fázisa létrehozta a tõkés magántulajdont, aminek természetesen új társadalmi különbségekhez kellett vezetnie. Újból létrejött a földmunkások osztálya, és a másik oldalon a gazdag parasztok osztálya. A kínai fejlõdésrõl Mao 1955-ben azt mondta: "Az utóbbi években a kapitalizmus (Brendel) spontán erõi vidéken napról napra fejlõdnek; mindenütt újgazdag parasztok (Brendel) tûntek fel, és egy csomó jómódú paraszt próbál erõteljesen gazdag paraszttá válni. Ezzel ellentétben nagyon sok paraszt él nyomorban és szegénységben a termelõeszközök alulfejlettsége miatt. Néhányan el is adósodtak. Mások eladják vagy elzálogosítják földjüket." Ugyanebben a cikkben valamivel késõbb a "jómódú parasztokról" esik szó "akik tõkésekké válnak."

31.
A földosztással Oroszországban és Kínában megtermelõdtek azok a viszonyok, amelyek között a mezõgazdaság beléphetett a modern árutermelés szférájába. Ez a modern árutermelés Nyugat-Európában a klasszikus kapitalizmus formájában jött létre. Akkoriban egy vállalat már nem egy olyan zárt körnek számított, amelyben a szükségleteket a saját munka által ki lehet elégíteni és ahol a termékeket saját fogyasztóik használják fel. Munkamegosztás jött létre. A munkás éppúgy, mint az ipar, a piacra dolgozik. Ellátja az alapanyagipart és a nem-agrár szektorokat élelemmel. Az ipar a maga részérõl olyan gépekkel látja el a mezõgazdaságot, amiket a paraszt arra használ, hogy javítsa a termelést; az ipar és a mezõgazdaság egyre inkább függõvé válnak egymástól.
Oroszországban és Kínában is végbement ez a fejlõdés, ha nem is a klasszikus formában. Ennek mindkét országban azért is kellett így lennie, mert hiányzott az az osztály, amely nyugaton ennek a folyamatnak tipikus képviselõje volt, vagyis a Harmadik Rend, a modern burzsoázia.
Kínában és Oroszországban a kapitalizmushoz vezetõ út egyben az államkapitalizmushoz vezetõ utat is jelentette. Elsõ látásra úgy tûnik, mintha ez az út egy bizonyos szocialista ideológia terméke volna. Azonban ha jobban megnézzük, kiderül, hogy nem a szocialista ideológia hozta kétre az államkapitalizmust, hanem éppen fordítva, az államkapitalizmussal elkerülhetetlenül együtt járt egyféle szocialista ideológia.
Mivel az államkapitalizmus a szabad piac mechanizmusának és a termelõk klasszikus szabadságának korlátozását jelenti, így ez a rendszer Kínában és Oroszországban a parasztok ellenállásába ütközött, akik ekkor épphogy csak szabad termelõkké váltak. Az ellenállás letörésének történelmi szükségszerûsége elkerülhetetlenné tette a pártdiktatúrát. A paraszti ellenállás klímája, ha árnyaltan is, de megjelenik egy kis történetben, amirõl 1951-ben a párt központi szerve számolt be:
Liu Szu-csi több mint 10 éven át dolgozott napszámosként és egész idõ alatt hatalmas szegénységben élt. Csak a forradalom gyõzelme után tudott megházasodni, majd nemsokára fia is született. A földreformért folyó kampány idején nagyon aktív volt és falujában megválasztották az "Ifjak Ligájának" titkárává. Mihelyt megkapta az õt illetõ földrészt, már nem akart a pártnak dolgozni. Amikor emiatt szemrehányást tettek neki, így kiáltott: "Egész életemben szegény voltam, mert nem volt földem. Most van földem és teljesen elégedett vagyok. Miért lenne még szükségem a forradalomra?" A párt erre azt felelte, hogy azért, mert a forradalom még nem fejezõdött be. A forradalmat befejezni azt jelenti, hogy ésszerû gazdálkodást kell bevezetni, ami nélkül a kínai mezõgazdaság termelékenységét nem lehet javítani, és ami nélkül a mezõgazdaság a földosztás ellenére is stagnálni fog.

A PARASZTOK AZ ÁLLAMKAPITALIZMUS ELLEN

33.
Az 1953-as agrárforradalommal (effektív földosztás) Kínában heves harcok kezdõdtek a parasztok és a KKP között. A harc tárgya az államkapitalizmus intézménye volt. Amilyen mértékben az államkapitalizmus fejlõdött, úgy növekedtek az ellentmodások az állam és a munkások között. Kína történelmében az 50-es években megismétlõdni látszott az, ami a 20-as évek Oroszországában történt az októberi forradalom után. Kínában persze nem ismerték a munkástanácsokat és a gyárak önigazgatását, amely Oroszországban úgy elterjedt, hogy Kína kénytelen volt átvenni a "Minden hatalmat a szovjeteknek" jelszót, ami abszolút ellentétben állt a bolsevik elmélettel. Mégis nagyon jól fel lehet ismerni a hasonlóságot az elsõ orosz népgazdasági kongresszus határozata (1918 május) és az 1949 szeptember 7-én Kínában hozott intézkedések között. Az elõbbi a gyárak racionalizálását csak a legfelsõ népgazdasági tanácsok, illetve a népi kommunák tanácsának hozzájárulásával engedélyezte egészen az 1921 május 17-én megszületett dekrétumig, amely megtiltotta az üzemek elkobzását. Az utóbbi pedig magánterületen még a sztrájkoktól is eltiltotta a munkásokat. Az orosz proletariátus új módszereket alkalmazott: Kína sokkal gyengébb munkásosztálya viszont csak a sztrájk klasszikus fegyveréig jutott. A "kormány" mindkét országban a munkások tettei ellen fordult. A "proletárdiktatúra" álarca mögött mindkét esetben a kapitalizmus vonásai voltak felfedezhetõek.

34.
Mindkét országban ellentmondás volt a bolsevik rendszer állítása és a tényleges valóság között. Ez a megállapítás ahhoz vezetett, hogy megkérdójelezték a szakszervezeteket, ahol körültekintõen próbálták takargatni az igazságot. De a tények egyértelmûek voltak. 1952-ben a kínai szakszervezeteket megtisztították azoktól a funkcionárisoktól, akiket - úgymond - túlságosan befolyásoltak a munkások, túlzottan törõdtek életszínvonalukkal és ragaszkodtak jogaikhoz. Összejöveteleket szerveztek ahol megtámadták azokat, "akik nem értették meg, hogy sztrájkok csak a tõkés országokban szükségesek és megengedettek, egy szocialista államban viszont fölöslegesek."
Kampányt vezettek be "a munkafegyelemmel szembeni közönyösség" ellen, éppúgy mint ahogy korábban Trockíj is támogatta a rendkívül kemény munkafegyelmet.
Hou Csi-csu tábornok, aki az új általános szakszervezeti alapszabályzatot megfogalmazta, így nyilatkozott: "Már nem tartozik a szakszervezetek feladatai közé a kapitalizmus megdöntéséért vívott társadalmi harc." Az 1953-as 7. Szakszervezeti Kongresszuson megállapították, hogy "a munkásosztály közvetlen és önzõ érdekeit alá kell rendelni az állami érdekeknek". Ez a vita Kínában is elfátyolozta a valóságot, de az elõbb említett kongresszuson mégis olyan világosan kimondták a problémákat, mint Oroszországban soha.

35.
A Kína és Oroszország közti különbségbõl levont egyik konzekvencia az, hogy Kínában - mégha álcázva is - a helyzet sokkal egyértelmûbben megmutatkozott, mint az orosz forradalom hasonló fázisában. Oroszországban rá voltak kénszerítve arra, hogy a helyzetet méginkább leplezzék, az orosz munkásosztály sokkal jelentõsebb szerepe miatt. A bolsevik rezsim már a háta mögött tudta a kronstadti munkásfelkelést és a fémmunkás szakszervezet által vezetett "munkás-ellenzéket". A kínai forradalomban a munkások szerepe sokkal jelentéktelenebb volt, ezért a kínai kormánynak kevésbé kellett visszafognia munkásait. Ebbõl következett, hogy a kínai kormány szabadabb kezet adott a parasztoknak. Oroszországban a párt a 30-as évek elejéig zegzugos úton terelgette a munkásokat és a parasztokat. Fellépett a parasztok ellen, mihelyt engednie kellett a munkásoknak, akkor viszont a munkásokat támadta, ha a parasztok oldalára kellett állnia. Kínában a párt útja már a forradalom kezdetétõl fogva sokkal egyenesebb volt. Sokkal korábban és határozottabban tudta a párt foganatosítani a parasztokkal szemben az államkapitalizmus politikáját.

36.
Kínában a KP befolyása sosem volt ennél sokkal erõsebb. Kezdetben a párt a parasztokkal szemben sok sikert ért el, mivel a bolsevik gyõzelem idején Kínában sokkal gyengébb volt a munkásosztály, mint Oroszországban. A kínai mezõgazdaság is sokkal gyengébb volt mint az orosz, mert ennélfogva sokkal jobban függött az ipartól. 1953 október 1. óta a párt készült azoknak a privát tõkés tendenciáknak a megfékezésére, amelyek a földosztás következményeként léptek fel. Három és fél évvel késõbb, 1957 tavaszán a kínai vidéki lakosság 90%-át mezõgazdasági szövetkezetekbe szervezték be. Ehhez a kollektivizálási fázishoz kapcsolódott 1958 augusztusától a népkommunák fázisa. A kollektivizálásnak csak ebben a második fázisában volt észlelhetõ Kínában a parasztok masszív és fenyegetõ ellenállása. Oroszországban a parasztok már sokkal korábban fellázadtak a bolsevikok ellen.

37.
Kínában a parasztok és az etatisztikus párt közötti harc sokkal késõbb robbant ki teljes erejével, mint Oroszországban. A parasztság nagyobb létszáma miatt az ellenállás sokkal erõsebb és veszélyesebb volt az oroszországinál. További különbség, hogy Oroszországban a paraszti felkelésekre adott ideológiai reflexek csak jóval a harcok befejezõdése után jelentek meg. 1921-ben Oroszországban néhány paraszti régióban felkelés tört ki. De ez a harc ideológiai kifejezõdését csak 1925-ben nyerte el, amikor Buharin felrázta a pártot a parasztokhoz írt híres felhívásával. ("Gazdagodjatok meg!") A kínai forradalomban az események kronológiája egészen másképpen nézett ki. 1958 novemberében és decemberében parasztfelkelések törtek ki Szecsuan, Honan, Hupej, Kansu, Kiangsí, Kuangtung tartományokban. "A Száz Virág Kampány"-nak nevezett ideológiai harcok azonban pont a kollektivizálás két fázisa közötti idõszakra estek ami két és fél évvel megelõzte a felkeléseket.

38.
Semmi sem torzabb annál a nézetnél, hogy az ellenállás, ami a "Száz Virág periódusban" a Mao rezsim ellen irányult, a kulturális forradalom egyfajta elõfutára volt. A "Száz Virág periódusban" a párt a vádlottak padjára került. Azért támadták meg, mert elnyomta az egyéni szabadságot, mert eltávolodott a tömegektõl és mert - az ellenállás egyik jelszavával élve - az "új dinasztia" szerepében tetszelgett. Olyan emberek támadták, akik - tudatosan vagy tudatlanul - ideológiailag a kistermelõk világában eltek. 1964 után, a kulturális forradalom éveiben egészen másképp nézett ki a helyzet. Már nem a pártot támadták, hanem a párt vette át a vádló szerepét. A vád tartalma már nem az volt, hogy elnyomják a szabadságot, hanem épp ellenkezõleg, hogy néhányan túl sok szabadságot engedélyeztek maguknak. A "Száz Virág" korszaka ideológiai harc volt az államkapitalizmus ellen. A sokkal késõbb jött kulturális forradalom - amire még késõbb rátérünk - pedig a párt és az új osztály közötti harc volt.
Elöljáróban szeretnék még egy harmadik különbséget is hangsúlyozni Kína és Oroszország között. Kínában ez az új osztály gyorsabban és korábban jött létre, mint Oroszországban. Ennek az oka épp e fejezetben leírtakban rejlik. Kínában sok társadalmi folyamat sokkal gyorsabban zajlott le, mivel a KP a forradalom utáni 12 évben sokkal közvetlenebbül követhette az államkapitalizmus útját. Mint ahogy oly gyakran elõfordult már a történelemben, Kínában is az vált a fejlõdés motorjává, ami kezdetben fékezõ erõként hatott.

A SZÁZ VIRÁG PERIÓDUS ÉS A HÁROM VÖRÖS LOBOGÓ POLITIKÁJA

39.
1956 január közepén a KKP egyik ülésén azt a döntést hozta, hogy másként fog viszonyulni az értelmiséghez, a tudósokhoz és mûvészekhez. A miniszterelnök Csou En-laj megállapította, hogy egyfajta szakadék keletkezett az értelmiség és a párt között, ami részben a pártfunkcionáriusok hibája, és megígérte nekik, hogy jobb bánásmódban fognak részesülni. 1956 március 21-én a Népújság (Peking) (? Zsenmin Zsipao) azt írta, hogy a pártnak inkább azon kell fáradoznia, hogy az értelmiség helyét mutassa meg. Az "értelmiségi" szó alatt az új értelmiségi réteget és nem pedig az öreg "politikai idealistákat" értették, ugyanis utóbbiak alkották a párt kádereit, és az értelmiségi réteghez tartoztak. Emellett nyílt kísérleteket tettek arra, hogy a külföldön élõ kínai értelmiséget visszahozzák. 1956 május 2-án tartott híres beszédében Mao azt mondta: "Nyíljék száz virág és versenyezzen száz iskola egymással." Ezzel kezdõdött Kína történelmének "Száz Virág periódusa". Véletlen volt csupán, hogy erre az idõszakra esett az oroszországi "Olvadás" és a lengyelországi "Tavasz az õszben" periódusa is. Ezért keletkezett az a félreértés, miszerint esetleg egymással összevethetõ jelenségekrõl lenne szó.

40.
A félreértés még tovább mélyült, amikor Kínában is "Tavaszról" kezdtek beszélni. Ha mégis üssze akarnánk hasonlítani ezt a tavaszt az európai fejlõdéssel, akkor az 1918 tavaszán Oroszországban történtekkel kell összevetnünk, amikor Lenin azt mondta, hogy az értelmiségieket is be kell vonni a munkába. 1921-tõl és a NEP éveiben javult a kapcsolat a bolsevik párt és az értelmiségiek között, ami egészen addig tartott, míg a párt Sztálin vezetése alatt újra üldözni nem kezdte õket. Akkoriban (1928) folytatták le az elsõ "hírhedt pert" néhány mérnök ellen. Ez a per a harmincas évek tisztogatási pereire hasonlított egy kicsit, de alapjaiban mégis különbözött ezektõl. Az oroszországihoz hasonló perek Kínában is voltak, ilyen volt a Han Fen, a sokat olvasott költõ elleni per. Az, hogy ez a per még a Száz Virág periódus elõtt kezdõdött, csak azt bizonyítja, hogy a valóságban a dolgok komplikáltabbak voltak, és nagyon nehéz a tényeket egyetlen összefüggésbõl levezetni. Tehát azt bizonyítja, hogy minden elemzésen túl az orosz és a kínai forradalom története közti különbségek óriásiak.

41.
Még ha feltételezzük is ezeket a különbségeket, akkor is sok okunk van arra, hogy a Száz Virág periódust összehasonlítsuk az orosz NEP-pel. Különösen azért, mert a Száz Virág kampánnyal párhuzamosan irányváltás következett be a gazdaságban (vidéken szünet állt be a két kollektivizálási fázis között). Oroszországban ez a fázis közel 10 évig tartott, már ha a kezdetét arra az idõpontra tesszük, amikor Lenin módosította az értelmiségrõl alkotott felfogását, vagy 7 évnek is számolhatjuk, ha azt mondjuk, hogy ez a korszak a NEP beveztésével (1921. március 21.) kezdõdött. Kínában az ennek megfelelõ fázis sokkal rövidebb volt, de sokkal késõbb, 6,5 ill. 7 évvel a kínai bolsevikok gyõzelme után kezdõdött. Az államkapitalizmus - melynek felépítéséhez Oroszországban szükség volt az értelmiségiekre - valódi felépítése Kínában sokkal késõbb kezdõdött el. De miután elkezdõdött, a fejlõdés sokkal gyorsabban zajlott le, mivel a kínai párt a leninistával ellentétben nem volt rákényszerítve arra, hogy oly sokféle kerülõutat tegyen (ld. 35. tézis).

42.
A "Száz Virág periódus mindössze egy évig tartott. Akkoriban amikor a "száz iskola egymással versenyzett és a száz virág virágzott", Kínában a következõket olvashatták: "Amikor 1949-ben a kommunisták bevonultak a városba, a lakosság étellel és itallal fogadta õket. Ma a nép már elfordul a KKP-tól mintha tagjai istenek vagy ördögök volnának. A párttagok civil rendõként õrködnek a tömegek felett. Vagy: "A szakszervezetek elvesztették a tömegek beléjük vetett bizalmát, mert a döntõ pillanatban mindig a kormány oldalára állnak." Ráadásul egyre sûrûsödtek az alacsony életszínvonal és az éhség miatti panaszok. Önkéntelenül is felmerül bennünk az az emlék, amikor A. Kollontáj a 20-as években egyszer azt mondta, hogy a börtöncellák rácsai maradtak a szovjet rendszer egyetlen szimbólumai, valamint a munkáselenzék gazdasági helyzetérõl alkotott kritikái. Csak azzal a különbséggel, hogy Kínában a proletariátus sokkal gyengébb volt mint Oroszországban és nem volt munkásellenzék. A szakszervezetekkel kapcsolatos allítások kivételt jelentettek. Mivel a száz virág kampány alatt megfogalmazott irodalomi kritika jobban kifejezi a történteket mint a NEP-korszak ponyvaregényei; méghozzá azt, hogy a paraszti vállalkozók védelmezték a szabadságot a párt államkapitalista tendenciáival szemben. Oroszországban ellenben már 1921-ben megszólalt az elsõ proletár kritika.

43.
Végül is a Száz Virág periódust nem lehet a Sztálin halála utáni lengyel- és oroszországi eseményekkel összehasonlítani, éppúgy mint ahogy a NEP-nek sem volt semmi köze ehhez a korszakhoz. A Száz Virág periódus nem hozható összefüggésbe a hatvanas években Kínában fellépõ kritikával sem. Nem szabad, hogy becsapjon minket az, hogy számos esetben maga a párt volt a kritika tárgya. A Száz Virág periódus alatt államkapitalizmusa miatt, a 60-as években államkapitalizmusától függetlenül kritizálták a pártot. A Száz Virág periódusban olyan emberek alkottak kritikát akik az államkapitalizmus és a párt ellen voltak, míg a hatvanas években a kritika Mao ellen irányult és nem az államkapitalizmus ellen. Valószínûleg ez csak egy elenyészõ különbség, de ami mögött döntõ tények rejlenek.

44.
Amikor 1957-ben Kínában a Száz Virág magja a szociális viszonyok gazdag talaján mindenütt csírába szökkent, a párt egy erõteljes jogi elhajlás elleni kampánnyal válaszolt, amely 1958 áprilisáig tartott. Ez év nyarán proklamálta a párt a "Három Vörös Zászló" már 1957 szeptember és 1958 május között elõkészített politikáját. Az Elsõ Vörös Zászló képezte a szocialista építés "fõ irányvonalát"; amelynek a lényege, hogy az ipar és a mezõgazdaság fejlõdését, a modern és hagyományos termelési módszerek használatát, egyidejûleg értsék meg.
A Második Vörös Zászló jelentette a "nagy ugrást"; az acél- és az energiatermelés lehetõ leggyorsabb kiszélesítésének kísérletét.
A Harmadik Zászló a vidéki "népi kommunák" létrehozását és a következõ fázisban a mezõgazdaság kollektivizálását jelentette.
Összességében tehát a KKP - a meglehetõsen rövid ideig tartó "száz virág kampány" után - olyan határozottan lépett az államkapitalizmus útjára mint elõtte soha. Kína ott tartott ahol Oroszország 1928-ban Sztálin vetzetése alatt. Kínában gyorsabb volt a ritmus és a módszerek radikálisabbak voltak mint a Szovjetunióban. De ez mégsem azt jelentette, hogy ne lettek volna visszaélések Kínában. 1958 végén amikor a "száz virág kampány" kritikájának fegyverét felváltotta a parasztok fegyvereinek kritikája, a pártnak vissza kellett vonulnia. 1958 decemberében módosították a népi kommunák programját, egyéb kiegészítéseket pedig 1958 áprilisa és augusztusa mellett 1961 és 1962 januárjában tettek. Végül pedig ha hivatalosan nem is de gyakorlatilag az egész programot feladták. Hasonló sorsra jutott a nagy ugrás és a szocialista építés fõ irányvonala is. 1962 tavaszán pedig teljesen elvetették a Három Vörös Zászló koncepcióját.

45.
Ez a likvidálás újból megerõsíti azt, hogy a történelem mindig más formában ismétlõdik. Oroszországban 1921 tavaszán erõteljes paraszti ellenállásra került sor. A párt visszavonult és a NEP-et proklamálta, majd 1928-ban újabb harcot indított a parasztok ellen. Kínában 1956-ban és 57-ben találkozhattunk hasonló jelenségekkel mint Oroszországban a NEP idején. Ezután kezdett el harcolni a KKP a parasztok ellen amelyre - mint 1921-ben Oroszországban - parasztfelkelések voltak a válaszok. Leninhez hasonlóan a KKP is visszavonulót fújt. Ez azt jelenti, hogy ami Kínában a NEP-hez hasonlított, az két periódusban zajlott le: a Száz Virág periódusról és az 1962-64-ig tartó periódusról van szó, amelyben ismét letértek a radikális útról. Ugyanakkor egy egész másféle konfliktus ütötte fel a fejét: a párt és az új osztály közötti harc.

KÍNA ÚJ OSZTÁLYA A KKP ELLEN

46.
A 60-as években Kína egy újabb fázisba lépett, amelynek az ország kommunista pártja a KKP a "nagy szocialista és kulturális forradalom" nevet adta. Egy háromkötetes mûben, amely 1966-ban Pekingben jelent meg, magyarázatot adnak arra, hogy mit jelent ez a név. A következõképpen: "A szocialista forradalom gyõzelme még nem jelenti az osztályok és az osztályharc végét." Miután a proletariátus egy politikai gyõzelemmel megerõsítette hatalmát, ki kell vívnia még egy gyõzelmet, méghozzá a kultúra területén, az irodalom és a mûvészet, a gondolatok, az életstílus területén és a mindennapos viselkedésben. (Állítólag emiatt élt át Kína az utóbbi 13 évben, a Kínai Népköztársaság megalakulásától számítva olyan intenzív osztályharcot a kultúra frontján.)
Ami Kínában történt, az nem volt más, mint a bolsevik misztifikáció tipikus példája. Nem volt szocialista forradalom, és a hatalom nem került át a munkásosztály kezébe. Mindössze egy polgári forradalom zajlott le, amelyet nagyon is meghatározott történelmi okokból a parasztok vittek véghez. Az államkapitalizmus formáit öltötte magára, és aztán kidolgozott egy sajátos ideológiát. Ennek az ideológiának úgy kellett a lényeget megmutatnia, hogy a forradalmi folyamat során a forradalom polgári karakterének már a kezdet kezdetén szocialista jelleget adjon. Ez az elképzelés azon a tényen alapul, hogy a kínai - éppúgy mint az orosz - államkapitalizmust szocializmusként és a párt hatalmát "proletárdiktatúraként" tüntették fel. Ezzel összefüggésben mindez azt jelentené, hogy a munkásosztálynak látszólagos politikai gyõzelme után más területeken is gyõzelmet kellene kivívnia. Így a munkások valódi hatalmának, mint ahogy minden egyes osztály hatalmának nem politikai, hanem társadalmi jellege lenne. Mindenekelõtt a termelési viszonyokban történt átalakulást feltételezné, amelyet követnie kellene az összes többi társadalmi viszonyon belüli átalakulásnak. Kínában a termelési viszonyok átalakultak: a feudalizmust felváltotta a kapitalizmus. Mint ahogy ez korábban Európában és Oroszországban is megtörtént, itt is egy bizonyos kizsákmányolási formát váltott föl egy másik. Olyan mértékben, ahogy a termelés és a termelési viszonyok átalakultak, került egyre inkább elõtérbe egy új kizsákmányolási forma és ezzel a politikai uralom újabb formája. Abban a pillanatban, ahogy a termelési viszonyok átalakulása megszünteti a kizsákmányolást, a politikai hatalom is megszûnik létezni. Nem beszélhetünk a munkások politikai uralmáról addig, míg a munkásosztályt kizsákmányolják; ha a munkásosztály felszabadítja önmagát, akkor nem válik uralkodó osztállyá, mert a kizsákmányolással együtt megszûnik mindenféle osztálytársadalom is. Az a felfogás, mely szerint a "proletariátusnak politikai uralmat kell gyakorolnia ahhoz, hogy gyõzelmeket érhessen el a kultúra frontján", egy félreértésen alapul, amely egyrészt a termelési viszonyok, másrészt a politikai és kulturális viszonyok közötti összefüggéssel kapcsolatos. Ez a félreértés annak a ténynek az eredménye, hogy a társadalom szociális és gazdasági alapja, valamint a politikai és kulturális felépítménye közötti összefüggés a feje tetejére áll. A gazdasági és politikai változásokat nem a politika idézi elõ, hanem ahol a társadalom gazdasági bázisa változásokon megy keresztül, ott a politikai és kulturális területen fekvõ viszonyok is megváltoznak. Aki ezt felfogta, az azt is megérti, hogy a "nagy kínai szocialista kultúrforradalomnak" semmi köze a szocializmushoz, de még csak a forradalom névre se szolgált rá.

47.
Ami a külföldi szemtanúk és kommentátorok többségét csodálatba ejtette vagy éppen irritálta, az a tény volt, hogy a KKP a "kulturális" szót egy olyan fejlõdésre használta, amely 1966 vége felé és 1967 elején olyan erõteljes kényszerintézkedésekhez vezetett, hogy az egész világ arról beszélt: Kínában polgárháború dúl. Ennek a csodálkozásnak és irritációnak az alapja az a történelmietlen felfogás, hogy a kulturális fejlõdésnek köze van az erõszakhoz. A mi felfogásunk szerint szabályszerû összefüggés van azon irodalmi és mûvészeti területen vívott harc, amely a 60-as évek eleje óta tart Kínában, és azon erõszak között, amely csak késõbb tört ki ugyanitt. Azok a dolgok, amelyekért a kínai írók és irodalmárok egymás közt harcoltak, lényegében megegyeznek azokkal, amelyekért késõbb fegyveres harcot vívtak. Mint oly gyakran a történelemben, és mint korábban Kínában a Száz Virág periódusban az ideológiai harc megelõzte a fegyveres harcot. Nem véletlen, hogy a már említett, a "nagy szocialista kulturális forradalomról" szólómûben is csak az irodalomról esik szó. Amit a kínaiak szemére lehet vetni, nem az, hogy õk a "vörös gárdák" és az õket megelõzõ irodalmi harc közötti összefüggést hangsúlyozzák, hanem hogy ezt helytelen módon teszik: hamis összefüggésben ábrázolják a dolgokat. A "vörös gárdák" harcának nem volt kulturális tartalma, épp ellenkezõleg: az irodalmi harc, amit a KKP joggal állított az elõtérbe, ellentétes társadalmi érdekekben gyökerezik. A kínai bolsevikok épp azért hagyták ezeket a valós ellentéteket figyelmen kívül, mert bolsevikok, és a bolsevikideológián belül mozognak. Az 1966/67-es eseményeket a "kultúrával" magyarázták ahelyett, hogy a kulturális harcokat a társadalmi érdekek ellentéteibõl kiindulva magyarázták volna.

48.
A francia 'Le Contrat Social" címû folyóirat (a párizsi Társadalomtörténeti Intézet kiadványa) a nagy kínai szocialista kultúrforradalmat olyan "pszeudoforradalomnak" nevezte, amely ugyanakkor "pszeudokulturális" is. Látszólag ez egybevág a mi nézetünkkel. Mi azt mondtuk, hogy helytelen lenne a társadalmi ellentéteket a kulturális területrõl kiindulva magyarázni. Azt is feltártuk, hogy szó sem volt forradalomról. De ez a francia folyóirat másképp vélekedik. Nem akarja a fegyveres harc és a kulturális harc közti összefüggést mással magyarázni, mint a KKP. Amikor a folyóirat a "pszeudokulturális" fogalmat használja, az nem azt jelenti, hogy azt szeretné mondani: az irodalmi harc valójában visszatükrözi a társadalmi harcot, és amikor "pszeudoforradalomról" beszél, azzal nem azt akarja állítani, hogy szó sincs a termelési viszonyok megváltozásáról. A "pszeudokulturális" szót az antikultúrára érti, a "pszeudoforradalom" alatt pedig ellenforradalmat ért. De Kínában a 60-as években sem papírra vetett, sem fegyveres forradalomról vagy ellenforradalomról nem beszélhetünk. Tulajdonképpen az új osztály és a párt közötti ellentétrõl volt szó, éppúgy mint Oroszországban Sztálin halála után. Mégis jelentõs különbség van az Oroszországban és Kínában párhuzamosan zajló események között. Oroszországban, ahol a dolgok átalakulása hasonlóan ment végbe, és ahol a régi stílusú párt védelmezõit "anti-párt" névvel illették és tették õket hatástalanná, az új osztály gyõzelme gyakorlatilag erõszak nélkül zajlott le. Ezzel szemben Kínában erõszakos folyamatról volt szó. Úgy tûnik, mintha ebben az országban az "Új Osztálynak" sokkal több nehézséget kellett volna legyõznie, mint Oroszországban A párt Kínában sokkal erõsebb volt, ennek okait a 35. és 41. tézisben leírtuk. Ha Molotov és barátai az 50-es években mobilizálni tudták volna az orosz hadsereget Mikojan frakciója ellen, talán az események is hasonlóan alakultak volna, mint ma Kínában. De így újból ráleltünk egy pontra, amiben a kínai események alakulása különbözik az oroszországiaktól.

49.
Ahhoz, hogy megértsük, hogy a vörös gárdák agitációja és minden, ami ekörül zajlott, nem jelent mást, mint egy az "új osztály" akcióját megelõzõ reakciót, figyelemmel kell kísérni az 1968-as év eleji irodalmi harcot és annak valódi tartalmát. Mi itt egy olyan harcról beszélünk, amelynek elsõ pillantásra mindössze irodalmi jellege van, de közelebbrõl megnézve nem tagadható társadalmi jellege sem. Hogy mirõl volt szó, az akkor vált világossá, amikor Vu Han, az író 1961 januárjában a pekingi Irodalom és Mûvészet kiadónál megjelentette regényét, melynek címe "Haj Zsuj menesztése hivatalából". E drámai történet megjelenése után - amit néhány év múlva a hivatalos pártsajtó megkritizált - Vu Han Teng To-val és Liao Mo-sa-val együtt 1961 augusztusában megjelentette a "Jegyzetek a Három Család Falujából" címû mûvet. E két idõpont között, 1961 márciusában kezdett el Teng To író egy kínai újságban egy napi rovatot vezetni, amelynek a következõ címet adta: Esti Beszélgetések Jensanban. Ezek rövid eszmefuttatások voltak a klasszikus kínai írók stílusában írva, amiknek látszólag semmi aktuális jelentõségük nem volt, hanem múltbéli dolgokról szóltak, a kínai kultúra virágzásának õsi korszakaiból. De valójában csak a forma szerint voltak történelmi anekdoták. Igazából Teng To napjai Kínájával foglalkozott. Amikor pl. a Ming dinasztia korszakáról vagy a kínai ókor déli államairól írt, akkor valójában Mao népi köztársaságát és a kínai KP-t célozta meg. Amikor bibliai stílusban a "császári útról és a zsarnok útjáról" szóló példabeszédet mesélte el, akkor valójában Kína társadalmi bizonytalansága ellen fordult, mely a pártdiktatúra következményeként jelent meg. Itt Teng To-nál, aki Mao legfontosabb és legzseniálisabb kritikusa volt, újra föl lehetett azokat a vonásokat ismerni, amelyek Oroszországban is megállapíthatóak voltak: tiltakozás a fanatizmus és a politikai üldözöttség ellen azért, mert mindez veszélyezteti a társadalomgazdasági élet harmonikus folyamatát. Ugyanez a tendencia jelenik meg az 1961. ápr. 20-án megjelent jensani esti beszélgetésben is, melynek címe: A munkaerõ értékének teóriájáról". Teng To nézete szerint nagyon káros hatással van a termelésre az, ha engedékenység nélkül használják ezt a gazdasági faktort. Hasonló nézetei miatt különbözik Teng To azoktól a kritikusoktól, akiktõl a "száz virág periódus" volt hangos. Ezekkel ellentétben õ egy olyan csoport szószólója volt, melynek a termelésben való óriási érdekeltsége vitathatatlan volt. Amikor Teng To 1962. ápr. 22-én megjelent esti beszélgetésében fölteszi a kérdést, hogy vajon lehetséges-e csak az értelemre támaszkodni, és a pártbürokraták arcába vágja, hogy "egyedül senki nem képes véghezvinni az ügyet", akkor ezt úgy kell értelmezni, hogy az új osztály felemeli hangját, elismerésre vágyik és kifejezésre juttatja akaratát.

50.
A párthû kritikusok Vu Han-ról, Liao Mo-sa-ról, Teng To-ról azt állították, hogy a kínai kapitalizmus restaurációját tûzték ki célul. A bolsevikok ideológiai zsargonja igazolja az efféle mentséget, de mégis abszurdum, mivel a kapitalizmust Kínában nem kellett újra elõállítani, mivel épp az volt az uralkodó termelési mód. Sokkal inkább arról volt szó, hogy néhány kínai nyilvánvalóan elõnyben részesítette a liberális kapitalizmus klasszikus formáját az államkapitalizmussal szemben. De milyen kínaiak jöhetnek itt számításba? A kapitalizmus klasszikus formáinak megvoltak a maga primitív kezdeti kísérletei a Kuomintang és az azt megelõzõ korszakban. A történelem megmutatta, hogy ez a forma aligha alakulhatott ki kínai talajon. A klasszikus kínai burzsoázia a 40-es évek második felében veresége után szétszéledt. Ami képviselõibõl megmaradt, vagy Formosán, vagy külföldön talált menedéket. Ha a Kínai Népköztársaságon belül vannak is olyan kínaiak - amit erõsen kétlünk, - akik a privát kapitalista viszonyok visszatérésérõl álmodoznak, az említett szerzõk biztos nem tartoznak közéjük. A párt soraiból elõkerülõ ellenfeleik nem unnak újra és újra hosszú részeket idézni mûveikbõl, amelyekkel az uralkodó rezsimmel szembeni ellenséges érzületüket kívánják igazolni. Egyetlen ilyen idézetben sem találkozhatunk az államkapitalizmus tagadásával. Igaz, hogy az "Jegyzetek a Három Család Falujából" (a három kritizált szerzõ közös munkája) tartalmaz egy félig rejtett, félig látható támadást a népi kommunák politikája ellen. De ez a kritika, amely egyben elméleti és irodalmi is, nem támadja meg az államkapitalizmust, és éppoly kevéssé a pártot, amely egyébként idõközben el is vetette a népi kommunák programját. Amikor Teng To az egyik ilyen beszélgetésben kritikát gyakorolt Mao híres jelmondatán ("A keleti szél erõsebb, mint a nyugati") vagy amikor megtámadta Mao papírtigris-elméletét az imperializmusról, akkor azt azért tette, mert reálisan látta a dolgokat. Vagy amikor egyik esti meséjében a KKP fõ irányelvét kritizálta, azt azért tette, mert véleménye szerint a párt illúziókba burkolózik. Az, hogy fenntartással viseltetik a népi kommunákkal szemben, abból ered, hogy szükségét érzi a hatékonyságnak.
Teng To egyik írásában sem jelenik meg az a filozófus, aki hadilábon állna a történelemmel és idealizálná a múltat. Tolla épp a politikai idealisták ellen irányul, vagyis Mao és mindazok ellen, akik mint õ, a történelmi folyamatot politikai céljaik fûzõjébe akarják préselni. Más szóval Teng To és barátai nem az államkapitalizmus, hanem a párt ellen fordultak.

51.
Vu Han drámája, a "Haj Zsuj menesztése hivatalából" egy pártfunkcionáriusról szól, akit felmentenek hivatalából, mert elhajló nézeteket vall. Valójában az sem lehetetlen, hogy - mint ahogy kritikusai állítják - Vu Han itt védelmébe veszi a luchani pártkonferencia után a KP-ból kizárt és elüldözött funkcionárius. De bírálóinak következtetése, miszerint Vu Han a "jobboldali opportunistákat" védelmezi, nem más, mint az ismert zsargon egyik frázisa, amely a regényhõs és az akkoriban a pártból kizártak valódi álláspontjáról nem közöl velünk semmi többet. Mit jelent az, hogy "jobboldali opportunisták"? az egyetlen válasz, amit a párt tintanyalói adni tudnak, az unos-untig ismert történet azokról az elemekrõl, akik vissza akarják állítani a kapitalizmust. Az, hogy 1959-ben, a luchani konferencia évében voltak ilyen elemek a párt soraiban, az még hihetetlenebbnek tûnik, mint az a gondolat, hogy hirtelen 10 évvel a kínai párt gyõzelme után tûntek fel egy kínai drámában. Még ha a kritikusok nem is világosítanak fel bennünket kellõen a hõs Haj Jui és megteremtõje, Vu Han társadalmi és politikai beállítottságáról, mégis sokat tanulhatunk azokból a feljegyzésekbõl és levelekbõl, amelyek a mû után jelentek meg, és annak tartalmát feszegették. Vu Han maga fejti ki, hogy azok közé tartozik, akik egyfajta gyakorlati munkát vettek a vállukra és eközben a valóság talaján maradtak. Teng To az egyik esti beszélgetésében azt írja, hogy õ a valósággal akar foglalkozni. Megvetése a politikai idealistákkal szemben, akikrõl már beszéltünk, világosan megmutatkozik amikor "3-tól 10 ezerig" címû rovatában azt írja, hogy az, aki azt hiszi, bármit megtanulhat tanító nélkül, soha sem fog semmit megtanulni. A tanító, akirõl Teng beszél - méghozzá egész mûvében - maga a történelmi valóság, a termelés valós fejlõdési folyamata. És épp ez a kritika teszi õt az új osztály szószólójává.

52.
Kínában a "nagy szocialista kulturális forradalom" nem volt más mint a kínai KP defenzívája az új osztály növekvõ hatalma ellen. Teng To, Liao Mo-sa, Vu Han és mások átmenetileg még csupán irodalmi támadásai ellen a párt pillanatnyilag szintén csupán irodalmi fegyverekkel védekezett: a piros könyvecske Mao nyilatkozataival, ezek között találhatóak voltak a mûvészetrõl és irodalomról tartott azon beszédének kivonatai is, amelyet 1942-ben Jenanban mondott el, és amelyben ezt mondta: "Az íróknak a párt platformjához kell igazodniuk és ennek politikájával összhangban kell írniuk". 1942-ben Mao ezzel egészen mást akart kifejezni, de utána visszaéltek szavaival. Abban a pillanatban, ahogy Kínában az új osztály már nem pusztán irodalmi eszközökkel kezdett el harcolni, a párt követte példáját. A harc lényege éppoly egyértelmû volt, mint amikor még csupán szavakkal harcoltak. Mégis volt egy különbség. Papíron figyelmen kívül lehetett hagyni a valóságot, de a gyakorlati harcban már nem. És mivel az új osztály Kínában éppúgy, mint Oroszországban, a társadalmi fejlõdés termékét képezi, a párt kényszerítve érezte magát, hogy ezzel a fejlõdéssel õ maga is védelmezze az új osztályt. És ez magyarázza pl. azt a tényt, hogy egy bizonyos idõpontban Lin Piao tábornoknak meg kellett fékeznie a vörös gárdákat és Mao-nak fel kellett tartóztatnia a kulturális forradalmat. Már nem csak a kulturális dolgok és az irodalom forogtak kockán, hanem a termelési és a kínai gazdaság.

A KKP AZ ÚJ KÍNAI OSZTÁLY ELLEN

53.
A hivatalos és nem hivatalos közlemények a legújabb Kínában történt eseményekrõl merészek és magukban véve ellentmondásosak, politikailag elferdítettek és nem teljesek. Aki megpróbál ezen információk segítségével társadalmi képet kapni Mao ellenfeleirõl, akik ellen a kulturális forradalom erõszakkal irányult, az olyan feladatot vesz a vállára, mint mikor a rendõrség pontatlan információk alapján próbálja rekonstruálni a gyanúsított portréját. Mindazonáltal amit le lehet szûrni az információkból, azok nem a kétes vagy bizonytalan részletek, hanem azok a közös vonások, melyek számtalan pontos ábrázolásban újra és újra felbukkannak. Ami ebbõl adódik, azt nem lehet egy éles képnek tekinteni, mivel túl sok nélkülözhetetlen részlet hiányzik. Inkább egy absztrakt képrõl van szó, ami azonban - annak ellenére, hogy az összes sajátosság figyelmen kívül marad - az összes lényegesnek nevezhetõ közös vonást tartalmazza. Egy ilyen kép kontúrjai nem olyan élesek, hogy azonnal felismerhetõek legyenek. Ennyit lehet elérni, ha a sok kaotikus anyagból rekonstruálni akarjuk Mao ellenfeleinek jellegét:
- elsõsorban a nagyobb és közepes ipari városokban fordulnak elõ (Csou En-laj 1967. január 4-én egy pekingi banketten azt nyilatkozta, hogy a párt épp ezekben a városokban érzi kötelességének, hogy fellépjen ellenük);
- köreikben magas rangú pártfunkcionáriusok és személyek találhatók (Csou beszéde; cikk a Pekingi Néplapban);
- hivatalos pozíciókban állnak (A "Vörös Zászló" folyóirat vezércikke);
- pl. a kínai vasút vezetõségében vannak állásban (cikk a "Néplap"-ból ill. a "Vörös Zászló"-ból);
- mindent megtesznek azért, hogy fenntartsák a munkások szimpátiáját: béremelésekkel, a társadalmi helyzet javításával, élelmiszer ill. más áruk osztásával (ld. fenn);
- érdekeik szorosan fûzõdnek a termeléshez (hasonló megfogalmazás található egy sanghaji promaoista komité egyik kiáltványában);
- általános állítások szerint jobb ruházatuk és se nem proletár, se nem paraszti életstílusuk alapján különböztethetõek meg a tömegtõl;
- olyan véleményt alkotnak, amelyet a maoisták "ökonomizmusnak" neveznek (a Néplap és a Vörös Zászló cikkeibõl), mert az ipari élet atmoszféráját tükrözik és nyílt ellentétben állnak Mao azon felfogásával, miszerint "a politikai munka határozza meg a gazdasági munka természetét";
- olyan irányba tendálnak, amely (maoista ellenfeleik szerint) oda vezet, hogy a proletárdiktatúra (itt: pártdiktatúra) és a szocialista társadalmi rendszer (itt: államkapitalizmus) közti összefüggés felbomlik (lásd fenn).
Mindebbõl azt a benyomást kaphatjuk Mao ellenfeleirõl, hogy ezek egy olyan csoportot alkotnak, amely részben a hivatalos pártkörökben, részben pedig a gazdasági életben gyökerezik: olyan csoport ez, amelyet menedzsereknek is nevezhetnénk, akik egyfajta financiális hatalmat gyakorolnak, õk rendelkeznek az ipari termelés produktumaival (élelmiszer és egyéb áruk), és nyilvánvalóan módjukban áll a bérek magasságát és a szociális klímát meghatározni.

54.
Minél egyértelmûbb képet kapunk Mao ellenfeleirõl, annál világosabban kitûnik, hogy az új osztályhoz tartoznak. A valódi társadalmi ellentétek, amelyek gyakorlatilag köztük és a párt között adódtak, pontosan egybevágnak az írok és a párt közötti elméleti ellentétekkel. Az a tény, hogy Vu Han a 60-as évek elején nem csak író volt, hanem a nagy iparváros Sanghaj alpolgármestere is, nem véletlen. Éppígy nem volt véletlen, az sem, hogy a 60-as évek közepén ennek a városnak a polgármestere azok közé tartozott, akik a párt ellen csak egyetlen fegyvert ismertek: a tollat. Az állítólagos "ökonomizmus" számukra mindennapos dolog volt Sanghaj ipar légkörében. A kínai menedzserek, azaz az új osztály beavatkozása megfelelõ magyarázatot ad irodalmi elõfutáraik magatartására, de éppígy magyarázza az irodalmi munka a menedzserek viselkedését is. A menedzsereknek tett szemrehányás, miszerint tönkre akarták tenni a párt és az uralkodó gazdasági rendszer közötti kapcsokat, megerõsíti azt a tényt, hogy ezek a menedzserek éppúgy mint az írók nem az államkapitalizmus mint olyan ellen harcoltak, hanem csak a párt uralom ólomsúlya ellen. Ezt a két dolgot nem tekintették szétválaszthatatlannak. A menedzserek is írók, akikrõl itt szó van, semmiképp sem akarták a párt fojtogató befolyásával együtt az államkapitalizmust is eltüntetni - ellenkezõleg, úgy hitték, hogy az államkapitalizmus majd akkor fog igazán virágba borulni, ha megszabadulhat Mao politikai tanaitól.

55.
A kínai új osztály szemei elõtt egészen más pártfelfogás lebegett, és egy egészen más párttípus, mint Mao-é. Az orosz miniszterelnök Koszigin egyik londoni tartózkodása során azt mondta, hogy az orosz kormány bizonyos módon szimpatizál Mao ellenfeleivel. Ez a nyilatkozat pontosan megegyezik a kínai eseményekrõl alkotott analízisükkel. Az orosz vezetõk szimpátiáját nem a Mao-val szembenálló ellenzékiek állítólagos ideológiai ellentéte ébresztette fel. Ennek az ellentétnek és az új kínai osztály iránt érzett orosz szimpátiának közös alapja volt, méghozzá az a tény, hogy Oroszországban a Koszigin vagy Mikojan típusú menedzserek már a helyzet urai voltak, és hogy ott az új osztály már gyõzelmet is aratott. Oroszországban a régi bolsevik pártot egy új stílusú párt váltotta fel. Ha ebbe belegondolunk, akkor az antimaoisták céljai könnyebben megérthetõk.

56.
Oroszországban a régi típusú párt, már amilyen kezdetben volt, és az új osztály természetes ellenfeleket termelt ki. Kínában nem így történt: mivel a párt - nem úgy, mint Oroszországban - nem érezte magát a forradalom elejétõl két osztály közé beékelõdve, mivel sokkal kevésbé tartozott számadással a munkásoknak és mivel így politikáját is sokkal határozottabban tudta érvényesíteni, ezért sokkal korábban léphetett az államkapitalizmus útjára. Kínában kevésbé éles határok voltak a párt és az új osztály között. Ebbõl adódik, hogy Mao ellenfelei már a párton belül is jelentõs hatalmi pozícióban álltak. Ez olyan jelentõs volt, hogy 1967 elején egy végrehajtó bizottsági konferencián a 11 funkcionáriusból mindössze 6 támogatta Mao-t. Oroszországban az új osztály szinte észrevétlenül kaparintotta kezébe a hatalmat, mivel a régi típusú párt anakronizmussá vált. Kínában az új osztály felemelkedését a párton belüli uralomért folyó heves harcok kísérték.

57.
Az új kínai osztály nem akarta, hogy a párt továbbra is gyámkodjon fölötte, de Mao és társai úgy akarták átalakítani a pártot, hogy biztosítani tudják a menedzserekre gyakorolt befolyásukat. Innen származik az a hamis észrevétel, hogy Mao kulturális forradalma a párt ellen fordult. De a valóságban az új osztály ellen fordult. Ezt a félreértést csak még inkább megerõsítette az, hogy Kínában épp Mao adta ki a párt új stílusú jelszavát. Amit ezzel ki szeretett volna fejezni, az pont az ellenkezõje volt annak, amit az új stílusú orosz párt képviselt. Ott ugyanis az új típusú párt az új osztály eszköze volt. Kínában ellenben Mao ezzel az új stílusú párttal akart gátat szabni az új osztály gyõzedelmes elõrenyomulásának. Oroszországban az új osztály a tradicionális párturalommal szegült szembe. Kínában a maoisták szálltak szembe - a tradíció nevében - azzal a pártstruktúrával, amelyen belül már nem tudták biztosítani maguknak a hatalmat. Oroszországban az új osztály elõretörését a hó olvadásához hasonlították. Kínában Mao épp ezt az olvadást akarta megelõzni. Célja eléréséhez használta fel a vörös gárdákat. Ezek fellépése következtében egész Kína puskaporos hordóvá vált. Igaz, hogy ezek az akciók nagyon figyelemreméltóak, mégis afelé tendálnak, hogy befagyasszák a társadalmi viszonyokat.

58.
Az imént felállítottunk egy általános analízist Mao ellenfeleinek társadalmi jellegérõl. Remélhetõleg érthetõ, hogy ebben az analízisben nem kerülhetett minden részlet a helyére. Amikor pl. Kínából érkezõ híreket hallunk arról, hogy Mandzsúriában a munkások és a vörös gárdák között harcok dúlnak néhány gyár tulajdonba vételéért, az kétségkívül megerõsíti azt, hogy az állítólagos proletár kulturális forradalom semmilyen szempontból sem proletár, és még csak nem is forradalom. De senkinek sem fog eszébe jutni azt mondani, hogy azok a gyári munkások, akik Mao vörös gárdái ellen harcoltak, menedzserek lennének, vagy hogy az új osztályhoz tartoznának. Elõször akkor sem az új osztály jut eszünkbe, ha azt halljuk, hogy 1967 elején Kiangsi tartomány fõvárosában lázadás tört ki Mao ellen, amit "Augusztus 1. Mozgalomnak" neveztek. A név 1927 augusztusára vonatkozik, amikor Kína ezen részén a munkástanácsok mintájára olyan szervezetek jöttek létre, amelyeknek a jobb- és baloldali Kuomintang közötti harcban volt szerepük. Még nehezebb meghatározni Liu Sao-csi államfõ álláspontját, aki mindig is saját állásponton volt a KKP-n belül. A kulturális forradalmat végrehajtó maoisták ellenfelüknek tekintik õt. Liu Sao-csi különbséget tesz saját felfogása és Mao más ellenfeleinek felfogása között. Egyértelmûen látható tehát, hogy Kínában egyidejûleg különbözõ fejlõdési folyamatok mentek végbe. A valóság azonban bonyolultabb, mint az absztrakt séma. Mindazonáltal a kivételek semmiképp sem mondanak ellent a szabálynak. De hogy melyek is voltak azok az ellenerõk, amelyekbe a kulturális forradalom és a vörös gárdák ütköztek, mindezt csak a háttér figyelembe vételével lehet megérteni; a háttérben pedig az új osztály elõretörése állt politikai és gazdasági követeléseivel.

59.
Az új osztály nem az égbõl hullott egyenesen Kína ölébe, hanem azoknak a társadalmi viszonyoknak a terméke volt, amelyek itt kristályosodtak ki, olyan fejlõdési folyamatok során jött létre, amelyek megegyeztek a korábbi Oroszországban lejátszódott folyamatokkal. Ez két tényt magyaráz meg:
1) A Mao elleni harc ereje és tartóssága, amely újra és újra más-más helyen lángolt fel;
2) Ennek visszafogása, amire a vörös gárdákat már több alkalommal is felülrõl kényszerítették.
Ez a két jelenség összefügg egymással, és mindkettõ külön-külön összefügg a gazdasággal is. Nem lehet vörös gárdisták millióit kivonni a termelés vagy a tanulás - a jövõbeni termelés - alól és az új osztállyal szemben mozgósítani anélkül, hogy az ipari fejlõdést fenyegetõ káoszba döntenék. De akkor, amikor a vörös gárdák majd újra a termelésnek és az ipari fejlõdésnek szentelik magukat, maguk is hozzájárulnak majd az új osztály megerõsödéséhez.

60.
Az elõzõ tézisekbõl le lehet vonni azt a következtetést, hogy az állítólagos kulturális forradalom egyetlen új lépést sem tett az államkapitalizmus útján, mint ahogy akkor jellemezték. Ellenkezõleg: a KKP harca épp azon erõk ellen irányul, akiknek szükségük lenne az államkapitalizmus fejlõdésére. A kínai kulturális forradalom a párt egy olyan harca, amelyben a párt védelmezi magát az új osztállyal szemben, ami viszont az államkapitalizmus egyik terméke. Olyan harcot képvisel, amely a politikai apparátusnak a társadalmi viszonyok valóságához való alkalmazkodása ellen folyik. Senki sem képes elõre megmondani, hogy mely erõket fogja egyik oldalról a párt, másik oldalról az új osztály létrehozni. Ezt még ott Kínában sem lehet megjósolni, de nem is fontos. Az, hogy milyen hosszú ideig fogja a KKP az új osztály fölötti hatalmát fenntartani, senkinek sem túl érdekes. A kérdés a következõ: az államkapitalista viszonyok között végül is ki fogja végleg magához ragadni a hatalmat, a menedzserek vagy a politikai bürokraták? Választ adhatunk erre anélkül, hogy a pillanatnyi egyensúlyt figyelembe vennénk. Az államkapitalizmus társadalmi, történelmi és gazdasági viszonyai az új osztály végleges gyõzelmét teszik az egyetlen lehetséges perspektívává.

KÍNA "FORRADALMI" DIPLOMÁCIÁJA

Amikor az elõzõ évszázad utolsó negyedében az USA George Washington elnöksége alatt lerázta magáról az angol gyarmatosító igát, elõbb mint ahogy Franciaország kivívta volna saját polgári forradalmát. Az USA - Angliát és az Egyesült Holland Köztársaságot kivéve - kinevezte képviselõit a feudális Európa kormányainál. XIV. Lajos Párizsában - az egyik legtehetségesebb küldöttként - nem más tûnt fel, mint Benjamin Franklin. Aki nem csak az amerikai függetlenség lelkes elõharcosává lépett elõ, hanem természettudósként is nemzetközi hírnevet szerzett magának. Franklint nem csak az Atlanti-óceán túloldalán lévõ ifjú köztársaság fénye övezte, amely már puszta létével is az abszolút fejedelmek uralmának végét hirdette, hanem õ testesítette meg a szabad vallási dogmák nélküli tudományt is, amelynek oly sokat köszönhetett a technikai fejlõdés, és amelynek segítségével a felemelkedõ burzsoázia a nemesség és a papság uralta országokban is fel tudta építeni saját gazdasági rendszerét.
Már csupán az a tény stimulálta a francia Harmadik Rend öntudatát, hogy épp Benjamin Franklin bukkant fel a feudális Franciaországban a megvetett de mégis fogcsikorgatva megtûrt köztársaság nagyköveteként. Ehhez azonban sokkal jobban hozzájárult az a mód ahogyan a fiatal amerikai vállalkozó szellem diplomatája Franciaországban viselkedett.
Franklin nem is gondolt arra, hogy feladja rendkívül egyszerû életmódját, amely egyrészt a felemelkedõben lévõ kapitalizmusból származó puritanizmus, másrészt a polgári pionírok országában fellépõ korai, még takarékosságot követelõ akkumuláció szükségszerûségének terméke volt, habár ekkor a francia udvar fényûzõ életmódjával volt körülvéve. Párizsban és Versaillesben olyan ruhákban mutatkozott amelyek alapján bárki a harmadik rend egyik tagjának tekinthette volna. De olyan büszkeséggel hordta ezeket, mint ahogy a francia márkik és hercegek hordták bársonykabátjaikat.
Mélyen meg volt gyõzõdve arról, hogy polgári hazája és a köztársasági államforma képviseli a jövõt. Így Franklin fellépésével rákényszerítette a francia elõkelõségeket arra, hogy tiszteljék személyét és azt az osztályt amely egyre kitartóbban követelte az õt megilletõ helyet a társadalomban.
Franklin ezzel példát szolgáltatott a "forradalmi diplomáciára" amit õt követõen a világ már nem ismerhetett. Bizonyos mértékben olyan polgári provokatõrnek is nevezhetnénk aki nap mint nap kihívja gyûlölt osztályellenségeit és bátorítja francia osztálybelijeit.
Késõbb amikor már Franciaországban és sok más európai államban is gyõzött a polgári forradalom, az ilyen fellépés elveszítette értelmét. Mivel a burzsoázia már hatalomra jutott, már nem foglalkozott forradalmi tettekkel, sõt egykori nemesi osztályellenségei életstílusát és társadalmi illemszabályait kezdte el majmolni. Már semmit sem lehetett érezni az egykori "forradalmi diplomáciából". Egy pillanatra a világ azt hihette, hogy amit Franklin azért tett, hogy megfélelmítse a nemességet és cselekvésre buzdítsa a francia Harmadik Rendet, azt az orosz bolsevikok új formába öntve megismételték. 1918 márciusában amikor a szovjet kormány Breszt-Litovskban a német imperializmussal folytatott tárgyalásokat minden lengyel városban megjelentek Moszkva képviselõi akik az orosz munkások jellegzetes tányérsapkáját és az orosz parasztok "subáját" viselték. De a bolsevik Oroszország alighogy bevezette a NEP-et, egyértelmûvé vált, hogy az államkapitalizmus útjára lépett. Diplomatáik máris úgy viselkedtek ahogy egy államkapitalista köztársaság hivatalos képviselõihez illik.
A küldöttség amely akkoriban Breszt-Litovskban szemben ült a német tábornokokkal, politikai idealistákból állt. Amikor azonban eltûnt az idealizmus és az orosz forradalom polgári jellege nyíltan napvilágra került, akkor már nem csupán az orosz diplomácia ruhája volt oly merev és polgári amennyire csak elképzelhetõ, hanem megmutatkozott az orosz külpolitika tetõtõl-talpig polgári jellege és az orosz diplomácia polgári vonásai is.
Egyáltalán nem nehéz ezt példákkal bizonyítani. Franklin a még feudális, forradalom elõtti Franciaországban a legkisebb olyan gesztustól is óva intett volna, amely az uralkodó nemességgel és papsággal való szimpátiára vagy összetartozásra utalhatott volna. Az államkapitalista Oroszország diplomatái Lenin és Trockíj - éppúgy mint Sztálin és követõi uralma alatt - nap mint nap bebizonyították bensõséges rokonságukat a kapitalizmussal és a burzsoáziával.
Csicserin a külügyi népbiztos "legszívélyesebb együttérzését" nyilvánította ki Dr. Stresemann liberális német miniszternek Ebert birodalmi elnök halála alkalmából. Pedig Ebert volt az a férfi aki köztudomásúlag azt nyilatkozta, hogy a "forradalmat bûnként gyûlöli". Ezt késõbb még sok távirati részvétnyilvánítás követte az európai polgárság más méltóságainak halála alkalmával. A Kreml diplomatái szoros baráti kapcsolatokat tartottak fenn Csang Kaj-sekkel és Kemal Pasával épp akkor amikor azok a kínai és a török bolsevikokat lemészárolták. Tiszteletet tanúsítottak Mussolínivel, Churchillel, és Roosevelttel szemben, miután már elõzõleg szerzõdéseket kötöttek Hitlerrel. A 30-as években csatlakoztak ahhoz a Népszövetséghez, amelyet forradalmi mézesheteik ideje alatt "az imperialista rablók szövetségeseinek " neveztek.
Miért vannak ezek a jelentõs különbségek Franklin forradalmi diplomáciájához képest? A magyarázat egyszerû. Franklin az akkori Franciaországban osztályellenségek között volt, míg az államkapitalista Oroszország diplomatái a polgári Nyugat-Európában saját osztálybelijeik között mozogtak. Messze állunk attól a feltételezéstõl, hogy az orosz képviselõk diplomáciai vagy pszichológiai hibát követtek volna el. Pont azt tették ami egy államkapitalista ország diplomatáitól elvárható volt.
Egy ideig úgy tûnt mintha az orosz (polgári) forradalomnak jelentõs következményei lennének az ázsiai és afrikai (ugyancsak polgári) forradalmi folyamatokra nézve.
Az olyan bolsevikok mint a már említett Csicserin hivatalba való helyezésének kezdetén, vagy Borogyin aki a 20-as években a Kuomintang párt orosz tanácsadója volt, politikai idealistákként arról álmodoztak, hogy a nyugati kapitalizmusra halálos csapást mérhetnek a keleti népek gyarmatosítás elleni harcával. (……)