A TULAJDON-FENEVAD (1883)

Johann Most (1846-1906) német származású forradalmár. 1880-ban szakított a szociáldemokrata SPD-vel. 1879-ben Angliába, majd 1882-ben az USA-ba vándorolt ki. Freedom ill. Freiheit (Szabadság) címen jelentette meg anarchista lapját, amely komoly szerepet játszott a proletariátus kommunista programjának tisztázásában. 1883-ban alapítója a Munkások Nemzetközi Társaságának (IWPA), amely a korszak egyetlen valóban forradalmi tömegszervezete volt. Halálig a forradalmi anarchista kommunizmus harcosa volt, komoly harcokat folytatott mind a szociáldemokrácia, mind az individualista "anarchizmus" ellen.
Magyarul eddig megjelent írásai:
-A kommunista anarchizmus (Anarchizmus. Bp., 1991)
-Szabadság (Anarcho-Kommunista Akció No.2. 1994)
Az itt következõ szöveget 1883-ban írta.

"A ragadozók között az ember a legvérengzõbb". Ez a manapság oly sokat hangoztatott kijelentés csak feltételesen igaz. Nem az ember, mint olyan ragadozó, hanem csak azok, akik vagyonnal rendelkeznek és bõségben élnek. Minél gazdagabb az ember, annál mohóbb a vágya, hogy még többet birtokoljon. Ezek a lények a "tulajdon fenevadai". Ez az a szörnyeteg, amely manapság a világot uralja, szerencsétlenné és boldogtalanná teszi az emberiséget, és amely az úgynevezett "civilizáció" fejlõdésével csak kegyetlenséget és elnyomást hozott. Az alábbiakban leleplezzük ezt a szörnyeteget és teljes kiirtását javasoljuk.
Nézzünk csak körül! Az ún. "civilizált" országokban 100 emberbõl 95, vagy talán még több nincstelen, míg körülbelül 5 pöffeszkedõ, pénzes varangy.
Nem kell túl bonyolult feltételezésekbe bocsátkozni ahhoz, hogy megállapítsuk, honnan szerzik az utóbbiak a javaikat. Az a körülmény, hogy õk mindent birtokolnak, mialatt a többi ember éppenhogy vegetál, minden kétséget kizáróan azt bizonyítja, hogy a kevesek a sokakon gazdagodtak meg.
A közvetlen brutális ököljoggal, csalásokkal és hazugsággal ez a banda megszerezte magának a földet, és minden azon található javat. Az átörökítés és a többszöri kézrõl-kézre adás ennek a rablásnak "õsi és tiszteletreméltó" látszatot kölcsönzött, mely a rablás valódi jellegét elmosta. A tulajdon-fenevadat ezért még nem igazán ismerték fel, sõt, tisztelettel övezik.
És mindazok, akik nem tartoznak a fent leírt osztályhoz, a burzsoázia áldozatai. A nincstelenek ivadékai világra jövetelükkor kész helyzetbe csöppennek, amelyben minden darab föld foglalt. Nincs olyan dolog, aminek ne lenne "gazdája". Munka nélkül semmi nem lesz csak úgy. De manapság munkát találni igen nehéz, mert nemcsak szakértelem és akarat szükségeltetik hozzá, hanem szerszámok, nyersanyag és élelmiszer egyaránt. A szegény ezért kényszerûségbõl ahhoz fordul, aki mindezen dolgokban bõvelkedik. A gazdag pedig engedélyt osztogat arra, hogy a szegény továbbra is életben maradhasson. Mindezért a szegény eladja erejét és ügyességét. Így a gazdag a szegény állítólagos életmentõje. Azáltal, hogy a gazdag a szegényt igába hajtja arra kényszeríti, hogy az, újabb javak elõállítása érdekében fizikai és szellemi erejét a legvégsõ határig megfeszítse. Miután a szegény ember korgó gyomra nem hagy gondolkodási idõt számára, így nem elmélkedik azon, milyen igazságtalan az ilyen ügylet.
És mivel sok millióan a világon olyan helyzetben vannak, mint õ, így ha sokáig töri a fejét, még a végén a száz sorban álló közül felvesznek valakit az õ helyére, és akkor kezdõdik minden elõlrõl. Az éhezés állandó fenyegetés, mely mindig ott lebeg a szegények feje felett, és megalázkodni kényszeríti õket. Az életben maradás érdekében saját énjét önként vállalva naponta és óránként el kell adnia a tulajdon-fenevadnak.
Rettenetes idõk voltak azok, amikor az uralkodó osztály rabszolgákra vadászott és mindazokat, akiket a keze közé kaparintott, láncra verve munkára kényszerítette. Szörnyû volt az a világ, amelyben a keresztény-germán rablók végigvonultak egy-egy országon, kihúzván a talajt az ott élõk lába alól, erõszakkal munkára kényszerítvén õket. A gyalázat csúcsát azonban a mai "törvényes és becsületes" világrend jelenti, amikor az emberiség több, mint kilenc tizede teljesen meg van fosztva a létezés lehetõségétõl, túlélését tekintve a fennmaradó egy tizedtõl függ. Mindazonáltal ez a kapcsolat olyannyira el van kendõzve, hogy a modern idõk jobbágyai, a bérrabszolgák szolgaságukat és a velük szembeni igazságtalanságokat csak részben ismerik fel és nem ritkán hajlamosak arra, hogy sorsukért a szerencsétlen véletlent okolják.
Ennek a borzasztó állapotnak a megszilárdítása és fenntartása a mai világrend legfõbb célja. Jóllehet a gazdagok egymás között nem mindig egységesek, sõt ahol csak tudják alattomosan és mindenféle trükkökkel rászedik egymást, mégis a proletariátussal szemben zárt, egyetértõ ellenséges tömegként lépnek fel. Politikai ideáljuk - a liberális szólamok ellenére - egy lehetõség szerint erõs és ütõképes rendõrállam.
A szegény koldus, akit a kizsákmányoló kiszipolyozott, majd az utcára hajított, állás híján egy másik jóllakott burzsoánál könyörög munkáért. Õt a burzsoázia csavargónak nevezi, rendõrt hív, gumibotos ütleget és fegyházat követel a szegény ördögnek, aki nem akar éhenhalni az élelmiszerhegyek között.
A munkanélküli kap az alkalmon és az olybá felmagasztalt önsegély eszközéhez folyamodik: azt teszi, amit a gazdag mindennap büntetlenül és nagyban, azaz lop valamit, de azért, hogy fennmaradhasson. A burzsoázia "erkölcsi" felháborodásának hangot adva szigorú arckifejezéssel kiszolgáltatja a szegényt az állam börtönének, hogy aztán ott ugyanúgy, csak éppen hatásosabban, vagyis olcsóbban kizsákmányolják.
Ha a dolgozó emberek megpróbálnak némi könnyítést a pöffeszkedõ pénzeszsákoktól kicsikarni (fizetésemelés, rövidebb munkaidõ), úgy azok rögvest jajveszékelni kezdenek, hogy ez összeesküvés, amit meg kell akadályozni. Abban a percben, hogy a proletariátus politikai egysége szervezésébe kezd, a burzsoázia az "isteni világrend" megsértésérõl papol: a bûnt az azonnal életbe lépõ különleges törvények beiktatásával kell megsemmisíteni. S ha végül a nép a lázadásra gondol, akkor a kapzsi gazdag dühös ordítása mindenütt a világon felharsan. Mészárlás után sóvárog és vérszomja csillapíthatatlan.
A szegények élete a gazdagok szemében amúgysem ér semmit. A hajótulajdonos az egész legénység életét kockára teszi, s ha a jármû megérkezik a rendeltetési helyére, a tulajdonos magas biztosítási jutalékot csal ki a félkorhadt lélekvesztõjéért. A rossz szellõzés, a túl nagy mélység, a hiányos támasztóoszlopok, a düledezõ dúcok stb. évente több ezer bányász halálát okozzák. Ugyanakkor viszont növelik a hasznot, ami a tulajdonos számára mindennél fontosabb, a többi dolgot pedig nem firtatja. Egyetlen iparmágnást sem érdekel, hogy hány dolgozóját darálják be a gépek, mérgezik meg a különféle vegyszerek, vagy hányan fúlnak meg lassan a koszban és levegõtlenségben. Mert nem ez a fontos, hanem a profit.
A nõk olcsóbbak, mint a férfiak, ezért minden kapitalista vámpír nagy élvezettel szívja a nõi vért. Ráadásul a nõi munkaerõ még szeretõként is szolgál. A gyerekhús a legolcsóbb, és csodák-csodájára a modern társadalom kannibáljai ugyanoly állhatatossággal vicsorognak fiatal áldozataik láttán, mint a régi korokéi. Nem kérdés, hogy ily módon mi történik szegényekkel: lezüllenek és nyomorulttá válnak. Mialatt életük zsenge korában kimerülve és nyomorba süllyedve a sírba hanyatlanak, a részvények árfolyama emelkedik.
Mivel a burzsoázia, tõkéje következtében minden találmányt egyedül vesz igénybe, minden újabb gép beiktatása munkaidõ-rövidülés és bérnövekedés helyett elbocsátásokat és bérleszállítást, az egész proletariátust tekintve pedig erõsödõ elnyomorodást eredményez. Ha viszont a termékek gyarapodását a néptömegek növekvõ elszegényedése kíséri, abban az esetben a fogyasztásnak csökkennie kell. Akkor akadozás és krízis lép fel. És a kevesek kezén felhalmozódó vagyon a másik oldal számára fokozódó nyomort, járványt és szerencsétlenséget jelent. A perverz mindebben az, hogy az ilyen állapot õrültsége kézenfekvõ. A pénzeszsákok pedig a vállukat vonogatják. Persze csak addig, amíg a vállukra nem kötnek egy erõs hurkot, amit aztán egy akasztófára dobnak; az majd véget vet a vállvonogatásnak.
A munkást nemcsak mint termelõt kopasztja meg az uralkodó osztály, hanem úgy is, mint fogyasztót. Szegényes jövedelmére számtalan parazita feni a fogát, hogy ezáltal még inkább agyonhajszolják a szegény ördögöt.
Ha az áruk mindenféle tõzsdén és nagykereskedelmi raktáron keresztülvándorolnak, emellett a közvetítõk és a tõzsdeügynökök nyereségét is magukba foglalják, miután az adót és vámot már rátették az illetékesek, akkorára eljutunk a kiskereskedõkhöz, amelyek ügyfelei csaknem kizárólag a proletárok. A kapitalisták kb. 10-20 % hasznot "termelnek", azazhogy csalnak ki a proliktól, míg a kiskereskedõ már 100 %-ban utazik... Szemérmetlenül használja az áruhamisítás különféle eszközeit. Ezekkel a csalókkal rokon a borpancsoló, a röviditalkutyuló és sok egyéb méregkeverõ, amely minden nagyvárosban, iparnegyedben, utcában megtalálható. A háztulajdonosok szüntelen azon törik a fejüket, hogyan keseríthetik meg a proletárok életét. A lakások egyre rosszabb állapotban vannak, a bérleti díjak viszont ezzel szemben folyton emelkednek, a szerzõdések pedig mind aljasabban mûködnek. A munkásokat szûk hátsóépületekbe zsúfolják, vagy rothadó padlásszobákba, illetve dohos pincelyukakba kényszerítik. Gyakran a börtöncellák jobb állapotban vannak, mint a munkások bérelt lakóhelyei.
Ha a munkást nem tudják "megfejni" a munkahelyén, mert adott esetben nincs neki, akkor a spekulánsok állnak lesben és várják, hogy lecsaphassanak rá és tönkretessék. A zálogkölcsönzõkre és egyéb gazemberekre gondolunk, akik a szegények utolsó holmijára adnak megfizethetetlen kamatozású minimális kölcsönöket. Ezen kölcsönzõk szerzõdései természetesen úgy vannak megfogalmazva, hogy a feltételek betarthatatlanok. Az elzálogosított holmi értéke napról napra csökken, a proli pedig egy lépcsõfokkal lejjebb csúszik. A legtöbb uzsorás rövid idõ alatt jelentõs vagyont halmoz fel. A koldust a paraziták többsége igen jövedelmezõ figurának tartja. A menedékházak és nyomortanyák tulajdonosai ugyanúgy a prolik fáradságosan megszerzett pénzére spekulálnak. Jobbára még a rablók sem kerülhetik el a kapitalista kizsákmányolást. Õk a rafinált orgazdák és a búvóhelyet adók rabszolgái, akik bagatell összegekért viszik vásárra a mások bõrét. És a szegény lányok, akik kényszerbõl prostituáltakká lesznek és akiket a bordélytulajdonosok förtelmes módon kizsákmányolnak? Így van ez a szegénynél, a bölcsõtõl a sírig. Mindegy, hogy termel vagy fogyaszt, létezik vagy csak éppen vegetál: a farkasétvágyú vámpírok, akik minden csepp prolivérre sóvárognak, mindenhol körülzárják. Másrészrõl a gazdagok soha sem hagynak fel a kizsákmányolással, még ha teljesen lehetetlen is számukra, hogy annak gyümölcseit kiévezzék. Ha egymilliója dollárja van, tizet akar; ha százmilliója, akkor egymilliárdot.
A tulajdon nemcsak az állandó gyarapodás eszköze, hanem politikai hatalom is. A mai kapitalista rendszer alatt az üzletiesség az általános szenvedély. A tulajdon-fenevad
számára minden csak ár kérdése, hogy mennyiért veszi meg a szolgáltatásokat, legyen az hallgatás vagy beszéd, újságcikk vagy egyéb írás, erõszakos vagy egyéb cselekedet. Az aranya diktál mindent, az abszolút, mindenható istenség.
Európában és Amerikában több mint 500.000 papot és csuhást tartottak ki azért, hogy a néptömegeket, akik addig józan eszükre hallgattak, befogják. Mindamellett számtalan "misszionárius" csavargott házról házra, hogy ostoba tanításokat terjesszen vagy egyéb "szellemi" idétlenségeket ûzzön. Az iskolákban mindent megtesznek azért, hogy még azt a kis értelmet is, ami az olvasás, írás és számolás megtanulásában rejlik, kiûzzék. Az az idiotizmus, amit õk "történelemnek" neveznek, csupán a népek egymás elleni háborúiról és megosztásáról számol be, amellyel célja annak a ténynek az elrejtése, hogy elnyomóik már rég megegyeztek a néprõl, és hogy voltaképp az eddigi politika célja csakis az uralmon lévõk hatalmának megszilárdítása és a szegények gazdagok általi kizsákmányolásának biztosítása.
A továbbiakban szólhatunk a napisajtó mocskairól, a számtalan történelemhamisítóról, a parlamenti szószátyárokról; ezek a féreg gazemberek nyálas vigyorral az arcukon minden lehetõt megígérnek.
Különösen a szociális kérdésekrõl való eszmecsere során ködösítenek. A közgazdaságtudomány professzorai a burzsoázia udvari kozákjainak szerepét játsszák, azáltal hogy az aranyborjút - mint a tulajdon szimbólumát, - felmagasztalják, miközben a munkás irhájának kicserzését az emberiség számára hasznos, "tudományosan" alátámasztott jótékonyságként mutatják be. Ezen sarlatánok némelyike mindemellett társadalmi reformokat javasol, azaz más szóval olyan eljárást, melynek során a bundát ki kell mosni, de úgy, hogy ne legyen nedves. Ezenkívül a munkásokat az úgynevezett takarékossági receptekkel, fejlesztési tervekkel is jól átverik.
A kapitalista rablóbandák ilyetén módon az orránál fogva vezetik a népet, mindemellett tovább szélesítik az erõszak mechanizmusát is: egyre több a hivatal és hatóság. Európában ezekben a magas pozíciókban a hajdani csalók és gazemberek (az úgynevezett "nemesemberek") leszármazottjai találhatók, akiknek egyetlen célja a proletariátus gúzsba kötése. Amerikában pedig a legsikeresebb csalók és a legokosabb tolvajok osztoznak a zsíros falatokon. Õk dirigálják a katonák, rendõrök, spionok, bírók, börtönõrök, fináncok, végrehajtók, adószakemberek stb. seregét. A zsaru a legutolsó fajta, akit a nincstelen nép sorából emelnek ki, és gyakran alig magasabb a bére, mint egy átlagos prolinak. Mégis nagy buzgón játssza besúgó szerepét, szaglászik, hallgatózik és harácsol. Õ az állam foga és körme, a kizsákmányolók hordájának politikai szervezete. A burzsoázia ezen hatalom-, és elnyomó mechanizmus nélkül egyetlen további napot sem úszna meg anélkül, hogy elsöpörné a meggyötört nép igaz bosszúja és alapos dühe. (...)
Amerikában a monarchisták helyét a monopolisták töltik be. Ha az Egyesült Államok "szabad" köztársaságának monopolizmusa olyan mértékben fejlõdik tovább, ahogy az elmúlt 25 évben, akkor legfeljebb a napfény és a levegõ nem lesz a tulajdonuk. 500 millió hold föld, kb. hatszorosa Nagy-Britannia és Írország területének! Ennek a földterületnek a fele az USA-ban mindössze egyetlen emberöltõ alatt került a vasúttársaságok és a nagybirtokosok (az európai arisztokrácia leszármazottjai) kezére. San Franciscót 30 évvel ezelõtt alapították, de mára már 85 milliomos él ott. Az országban, amelyet csak száz éve alapítottak, minden eddig felfedezett szén, és nemesfémlelõhely, minden olajforrás, röviden természeti kincs egy maréknyi rafinált horda kezében van, amely megfosztotta tõlük az embereket.
Ezen tõzsdekirályok, vasúttulajdonosok, szénbárók és iparmágnások elõtt a porba hull a "nép szuverenitása". Ezek a pasasok zsebre teszik az egész Egyesült Államokat, a szavazati jog pedig csak az álarcosbál egyik kelléke.
Ha már a zöld fával ez történik, mit várhatunk a korhadt gerendától? Ha az ifjú amerikai "köztársaság" az õ kimeríthetetlen természeti kincseit ily rövid idõ alatt kapitalista módon eltékozolhatta, mit csodálkozzunk az elaggott, rozsdás Európán.
Valóban úgy tûnik, mintha az amerikai köztársaságnak csak egyetlen történelmi küldetése lett volna, nevezetesen az, hogy az óceán partjain élõ népeknek durva tényekkel bebizonyítsa, hogy a burzsoázia micsoda szörnyeteg. Sok esetben szó sem volt földszerzésrõl vagy terjeszkedésrõl, esetleg politikai társadalomformákról. A ragadozó alattomosságból annál veszélyesebbnek mutatta magát, minél kevesebb szükségét érezte javai gyarapításának.
A dolgozó emberiségnek hasznosítania kell ezt a tudás, miszerint ezt a szörnyet nem lehet megszelídíteni vagy közhasznúvá tenni, hanem mivel vele szemben csak egy gyógyszer létezik - a könyörtelen, irgalmatlan és a TELJES MEGSEMMISÍTÕ HÁBORÚ, - ezért meg kell semmisíteni. Békés megoldásban senki ne reménykedjen. A proletariátus a burzsoázia szemében legfeljebb gúny és nevetség tárgyává válhat, ha olyan gyermeteg, hogy halálos ellenségének petíciókat, szavazatokat és aláírásokat ad át; mindazonáltal jámborságával tiszteletét akarja kifejezni.
A nép felvilágosodása, mondják néhányan, visszaesést, hanyatlást fog elõidézni. De már egyedül ez a megállapítás is csak egy frázis marad, mivel a nép felvilágosodása általánosan akkor lesz lehetséges, ha egy bizonyos akadály - amely jelenleg az útjában áll, - elhárul. Ez pedig nem érhetõ el másként, mint az egész mai rendszer alapjaiban való szétzúzásával.
Ezzel természetesen nem azt mondjuk, hogy ebben az irányban semmi nem történt, vagy semmi nem történhet. Nem! Aki a jelenlegi állapotok aljasságát felismeri, hangját hallatni mindenütt köteles annak érdekében, hogy a nép figyelmét ezekre a dolgokra felhívja. De õrizkedni kell ezen cél nagy tudású szemlélõdés és elmélkedés útján történõ elérésétõl. Hagyjuk meg ezt a tudomány õszintébb férfiúinak, akik ily módon az ún. "mûvelt világ" nevében vakarják le az emberség sminkjét a ragadozó pofájáról. A nyelv, melyet a proletariátusnak meg kell érteni, legyen egyszerû és durva.
Akik mindezt vezetik, azokat az uralkodó fajzat felbõszülve, mint lázítót üldözi majd. Ebbõl is láthatjuk, hogy a gyakorlati felvilágosítás csakis lázító jellegû lehet. - Tehát lázítsunk!
Mutassuk meg a népnek, hogyan szedi rá a kapitalista a tömegek munkaerejét. Hogyan próbálják meg a sajtó és a pártok a proletárok értelmét, józan eszét elpusztítani. A kizsákmányoló mindig kész a szegényeket halálukig tartóan gyötörni, hiszen zsarnokságának senki nem szab gátat. DE EGYSZER A PROLETÁROK TÜRELME IS ELFOGY. S AKKOR FELLÁZADNAK ÉS ELLENSÉGÜKET PORRÁ ZÚZZÁK.
A proletariátus forradalma, a szegények gazdagok elleni háborúja az egyetlen út, amely felszabaduláshoz vezethet.
Egyesek kétlik, hogy forradalom csak úgy lesz. Ez bizonyosan így is van. De elõkészülni már lehet, mégpedig a nép figyelmének a küszöbön álló eseményekre való felhívásával és a felkészülés fontosságának hangsúlyozásával.
A kapitalista fejlõdés - állítják az elemzõk, - a mindenkori kizsákmányoltak egzisztenciájának teljes kiirtása felé halad; ez érleli a társadalmi forradalom gondolatát. A kapitalista fejlõdés elérte azt a szintet, ahonnan szinte lehetetlen a továbbhaladás.
Iparilag csak abban az esetben lehetséges a további termelés, illetõleg a nagyüzem csak akkor jöhet létre, ha a társadalom kommunista módon szervezett és amennyiben a technika fejlõdésével a munkaidõ rövidülése és a fogyasztás növekedése is lépést tart.
Ezt könnyen be lehet látni: a nagyüzemben 10-szer vagy sok esetben 100-szor annyit termelnek, mint amennyit az illetõ munkások azzal egyenértékû áruban felhasználnak. Ezidáig a fölösleg azért nem tûnt fel, mert az ún. "nyereség" nagy része újbóli befektetésre került azáltal is, hogy az iparilag fejlett országok áruk tömegét exportálják a fejlõdõ országokba. Az iparosítás mindenütt óriási haladást eredményezett. Ezzel a fejlõdéssel együtt jár a folyamatos export és import, mely egyre inkább egyensúlyba kerül, minek következtében egyre kevésbé jövedelmezõek az új kapitalista befektetések, azazhogy ilyen körülmények között jószerivel lehetetlennek tûnnek. Valószínûsíthetõ, hogy ennek köszönhetõen irtózatos méretû világgazdasági válság veszi majd kezdetét.
Ígyhát MINDEN a kommunizmusért kiált. Csak ellenségeit: a kapitalistákat és segítõtársaikat kell eltávolítani. A népnek elegendõ a küszöbön álló válság bekövetkeztekor készenlétben állnia a végsõ csapásra. És akkor majd az lesz a döntõ, vajon megvan-e mindenütt a megfelelõen képzett forradalmi mag, mely rendelkezik azokkal az eszközökkel, amikkel felkelést szíthat és ily módon a nyomortól és a munkanélküliségtõl gyötrõdõ néptömegek kiforrottan és erõszakosan célba veszik az uralmon lévõk, minden jelenlegi intézmény megsemmisítését.

Munkálkodjunk tehát mindnyájan a FORRADALOMÉRT, addig míg nem késõ! A nép vérszívói és zsarnokai fölött aratott gyõzelme nem maradhat el.
(1883)