Internacionalista Kommunista Csoport (IKCS):

ROGRAMORIENTÁCIÓS TÉZISEK (részletek)

BEVEZETõ
A tézisek, melyet itt közreadunk, olyan dokumentumot alkotnak, amelyen csoportunk sok éve dolgozik, sõt ez a tevékenység már az IKCS formai létrejötte (1979 júniusa) elõtt is folyt. A tézisek a nemzetközi vita, kritika, elmélyítés, részletesebb kidolgozás állandó tevékenységének eredményét szintetizálják egy adott szinten, azt a tevékenységet, melyet a történelem során végeztek a forradalmár harcosok, azt a tevékenységet, amely fokozatosan teszi lehetõvé mozgalmunk, a kommunizmus programpontjainak egyre pontosabb tisztázását.
Ebben az ügyben is, éppúgy, mint minden másban, határozottan elutasítjuk mind a formális változatlanság ideológiáját- a formai ortodoxiát-, mind a legkülönfélébb típusú revizionista újításokat- a tartalmi heterodoxiát. Ahogyan téziseinkben hangsúlyozzuk, mindkettõ ellenében arra törekszünk, hogy állandóan elmélyítsük és egyre pontosabban körvonalazzuk a kommunista küzdelem kezdettõl fogva változatlan programelemeit.
Így az alábbi tézisek nem valami szent szöveg sokadik változataként születtek meg, de nem is olyan eszmék halmazaként, melyek egészükben vagy részben, pusztán egyes militánsok akarata (akár többségi akarata) alapján megváltoztathatók volnának. A program tisztázására irányuló állandó kollektív tevékenység egy pillanatnyi állapotának "fényképérõl" van itt szó, amely tevékenységnek voltak korábbi megfogalmazásai és lesznek késõbbi megnyilvánulásai is. Ezek azonban mindig azt a törekvést jelenítik meg, hogy elméleti kifejezést adjunk a tõkés társadalom egészével való szakítás kommunista gyakorlatának. Ami ezt a nyilvánvalóan gyakorlati természetû elméleti tevékenységet illeti, a kommunista kisebbségek feladata mindig ugyanaz: szemben minden ideológiával észlelni és kifejezni azt, ami a közvetlen valóságban jelzi a történelmi jövõt; azt, ami a kapitalizmus világában a kapitalizmus ellen hat, a tõkés társadalom tagadását jelenti és a kommunizmus elõjele; szintetizálni a forradalom és az ellenforradalom fejlõdése során felhalmozódott tapasztalatokat. Nélkülözhetetlen része ez a kommunista cselekvésnek, nem kizárólag abból a szempontból, hogy a kommunista frakciók a jelenlegi társadalom lerombolására irányuló mozgalom részei és szerves megnyilvánulásai, hanem abban a vonatkozásban is, hogy a proletariátus egésze e kommunista frakciók révén kristályosítja ki tapasztalatait és alakítja át azokat a maga további cselekvésének vezérlõ elveivé; így teremti meg a kommunizmus a maga történelmi irányítását. (.)

TÉZISEK

1.
A gigantikus problémák, amelyekkel manapság kénytelen szembenézni az emberiség- kizsákmányolás, nyomor, háború, éhség, elidegenedett munka, tömeges munkanélküliség...- a kapitalista haladás és barbárság természetes velejárói és szükségszerû következményei. Ezeket a problémákat csak úgy lehet valóban megérteni és szembeszegülni velük, ha nem elszigetelten, külön-külön vizsgáljuk õket, hanem közös hajtóerejük dinamikájának keretében: tehát a tõkés rendszer keretein belül. Ez a rendszer a történelem utolsó osztálytársadalma, átmeneti társadalom: egyfelõl része annak a történelmi folyamatnak, amely a primitív közösségek és a kommunizmus között zajlik le, másfelõl annak a folyamatnak a részese, amely létrehozza a világméretû kommunista társadalom megteremtésének feltételeit. A kommunizmus nem az emberi történelem végét fogja jelenteni. Ellenkezõleg, a kommunizmus, az emberek egyetemes közösséggé válása az igazán emberi történelem (.) kezdetét jelenti, amely a magántulajdon, a társadalmi osztályok, az állam stb. megszüntetése után veszi kezdetét.
2.
A primitív közösséget saját korlátai rombolták le. Az ember megtermelve saját fennmaradásának feltételeit (bõvített újratermelés), kifejlesztette szükségleteit és szétrobbantotta e korlátozott közösség szûkre szabott kereteit. A közösségek közti csere (az árucsere ott kezdõdik meg, ahol a közösségek véget érnek) fokozatosan uralma alá hajtotta és felforgatta a közösségek belsõ valóságát is, elválasztva a dolgoknak a közvetlen szükségletek kielégítése révén létezõ hasznosságát - használati értéket - és azt a hasznosságot, mely abból ered, hogy a csere révén a dolgok más dolgok megszerzésének eszközeként szolgálhatnak - ez a csereérték alapja. Ez a folyamat vezetet ezeknek a közösségeknek a történelmi széthullásához és az értékciklus kezdetéhez.
3.
Ennek a folyamatnak az elsõ konkrét eredményeit vizsgálva azt állapíthatjuk meg, hogy a világ számtalan különbözõ társadalomra tagolódott, melyek mindegyikében eltérõ a termelési mód: rabszolgatartó, ázsiai, germán stb. Ha azonban ezt a folyamatot a végsõ kifejtése szempontjából vesszük szemügyre - a pénz fejlõdése egészen a pénz világtõkévé válásáig, ami a kommunizmus megteremtésének a feltétele -, akkor már az igen korai szakaszokban, az ókori világ pólusaiban (amely szigorúan értelmezve prekapitalista, tehát a kapitalizmus elõtti világ volt), felfedezzük a vándorkereskedelem és az uzsoratõke létezését, melyek kifejlõdése már tartalmazza a világtõke minden elõfeltételét, s így annak a folyamatnak a csíráit is, amelyben a világtõke uralma alá hajtotta és beolvasztotta az összes korábbi közvetlen termelési módot.
4.
A kapitalista korszak elõtti minden társadalmi formációban, a politikai, nemzeti, vallási stb. meghatározottságok szûkre szabott jellege ellenére, az emberek mindig saját magukat látták a termelés céljának; a csere nem más, mint eszköz. Az általánossá vált árutermelésben viszont a gazdagodás lett a legmagasabb rendû céllá, és a pénz lett az egyetlen elérendõ cél. A pénz meghatározásai közül a felhalmozás lett a legfontosabb az összes többi közül (a pénz mint a csere eszköze, az áruforgalom eszköze...), és így egy hosszú folyamat eredményeképp a pénz eluralkodik az emberek felett, és mint egyetlen dolog, ami összeköti, egy utópikus közösségben egyesíti õket. A csere fejlõdése a termelés meghódítására kényszeríti a tõkét, és magát a termelést teszi az ember céljává, a gazdagodást pedig a termelés céljává.
5.
A pénz tõkévé való átalakulásának e történelmi folyamata egyszerre a tõke koncentrálódásának és centralizálódásának a folyamata, és ugyanakkor olyan folyamat, melyben a termelõ elválik objektív termelési feltételeitõl; pontosabban fogalmazva, ez az összes termelõ erõszakos kisajátításának folyamata, azoké, akik - miután megfosztották õket létük újratermelésének alapvetõ eszközeitõl - kénytelenek bérrabszolgává válni (a szabad dolgozó megteremtése az állami terrorizmus révén). Világszerte magába olvasztva az összes korábbi termelési módot és kifejlesztve saját lerombolásának anyagi feltételeit, a kapitalizmus olyan rendszerré válik, amely semmi egyéb, mint egyszerû átmeneti forma egy osztályok nélküli társadalom felé, amely az egész emberiséget egyesíti. Így a kapitalizmus az osztálytársadalmak ciklusának utolsó szakasza. Ebbõl a szempontból a kapitalizmus megsemmisítése az emberiség elõtörténetének vége.
6.
A kapitalizmust különbözõvé teszi minden korábbi termelési módtól egyetemes jellege, amely az egész emberiség egységessé válásának elõfeltétele, valamint az osztályellentmondások leegyszerûsödése és elmélyülése: a társadalom két nagy, ellenséges táborra oszlik, két osztályra, melyek közvetlenül szemben állnak egymással - a burzsoáziára és a proletariátusra. Fejlõdésével és terjeszkedésével a kapitalizmus megteremti saját megsemmisítésének feltételeit, nem csupán azzal, hogy létrehozza a fegyvereket, melyek el fogják söpörni a Föld színérõl, hanem (elsõsorban) azzal, hogy megteremti és koncentrálja azokat az embereket, akik e fegyvereket megragadják: a proletariátust.
7.
A proletariátus a múlt minden kizsákmányolt osztályának örököse, mert életkörülményeiben a múlt minden kizsákmányolt osztályának embertelen létfeltételei súlyosbodnak a végletekig, és mert benne összpontosul a korábbi kizsákmányolt osztályok küzdeleminek minden oka. Ugyanakkora proletariátus különbözik ezektõl a múltbeli elnyomott osztályoktól, mert a korábbi kizsákmányolt osztályoknak nem volt saját társadalmi programjuk, és harcaik az anyagi valóság miatt képtelenek voltak meghaladni az olyan egyszerû reagálások szintjét, melyek történelmietlen és utópikus módon csak a régi elveszett közösség visszaállítására törekedhettek.
A proletariátus színrelépésével a sokszáz éves harcot a kizsákmányolás ellen, az ember elembertelenítése ellen, az értéknek az emberi élet feletti diktatúrája ellen, a történelem során elsõ ízben egy forradalmi tényezõ folytatja, tehát egy olyan tényezõ, melynek van saját társadalmi programja, amely az egész emberiség számára érvényes, és teljesen szakít a haladás civilizációjával: ez a program, a proletariátus programja nem más, mint a tõke megsemmisítése és így az osztályok, a kizsákmányolás, a magántulajdon, minden állam megszüntetése... a kommunizmus megteremtése. Ez a harc tehát nem csupán egy kizsákmányolt osztály reagálása, hanem- elsõsorban- egy forradalmi osztály cselekvése, amelyet a történelem kényszerít arra, hogy vállalja programját és kommunista világpárttá váljon (ez a gyakorlat megfordulását jelenti, a fogalom legátfogóbb értelmében).
8.
Az osztályok nem "önmagukban" léteznek elszigetelten, a termelés vagy a gazdaság által meghatározva). Valójában csakis szerves erõként léteznek, egymással szembenálló antagonisztikus erõkként. Tehát csak mozgásuk és küzdelmük gyakorlata határozza meg õket az ellentétek keretében, az a mozgás, amely a "termelési" viszonyokból ered és az e viszonyokkal járó antagonisztikus, kibékíthetetlenül ellenséges érdekekbõl. A "termelés" itt nem a dolgok szûk értelemben vett elõállítását jelenti, hanem a globális termelést, az emberi nem újratermelését, a kizsákmányolás újratermelését, a két, egymással összebékíthetetlen tábornak újratermelését, azt a folyamatot, melyben újratermelõdik a kizsákmányoló kevesek magántulajdona és a kizsákmányoltak egyre növekvõ tömege, megfosztva a létfeltételeik biztosításához szükséges minden eszköztõl; s végül, az egyre élesebb és kibékíthetetlenebb ellentét újratermelését a tulajdonosok (a magántulajdon világának védelmezõi) és azok között, akiket egész gyakorlati életük, puszta létezésük szembefordít ezzel a világgal. A proletariátust és a burzsoáziát tehát kölcsönös antagonizmusuk határozza meg: a burzsoázia a tõkés termelési viszonyok megszemélyesülése, a viszonyok fenntartásának pártja, reakciós erõ; a proletariátus az egész jelenlegi társadalom tagadása, a társadalom lerombolásának pártja, a kommunizmus hordozója.
9.
A burzsoá társadalom sajátos ellentmondása magán a tõkén belül rejlik, amely az emberiség egészét uralma alá vetette. A tõke - mint értékesülõ érték - csak úgy tudja megvalósítani önmagát, ha fejleszti és forradalmasítja a teremlõerõket, aminek következtében csökken az összes áru újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkaidõ; másként fogalmazva, ez a folyamat általános leértékelõdést idéz elõ, minden termék, a munkaerõ, az egész termelési tõke leértékelõdését. Így a termelés kiindulópontja és célja-a tõke önértékesítése - áthidalhatatlan ellentmondásba kerül az általa felhasznált eszközökkel (a termelõeszközök forradalmasítása=leértékelõdés), ami minden válság alkalmával a termelõerõk tömeges megsemmisítésében nyilvánul meg és világossá teszi a tõkés termelési viszonyok állandó reakciós jellegét, mivel e válságok során robbanásszerûen tör felszínre a tõkés termelési viszonyok ellentmondása a termelõerõkkel. Ezt az ellentmondást azonban csak a forradalmi proletariátus juttathatja el végsõ következményéig.
1O.
A tõke éppúgy képtelen megszüntetni a gazdasági káoszt (amely a tõke törvénye), mint ahogyan a proletariátust (a kommunizmus hordozóját) sem szüntetheti meg, hiszen a proletariátus az érték egyetlen termelõje, és az érték nélkül a tõke nem létezhet. A tõke arra törekszik, hogy fokozza az egyes résztõkék érvényesülését, miközben azonban ezt teszi, elkerülhetetlenül csökkenti az értékesülés általános ütemét. Ez tükrözõdik abban, hogy az egyre hatalmasabb növekedési szakaszokat mindig, kikerülhetetlenül ez egyre mélyebb válságok zárják le, melyek gazdasági, társadalmi, ideológiai és politikai síkon újra meg újra megkérdõjelezik az egész tõkés társadalmi rendszer létezését.

folyt köv....