A táltosfiú és a démonok

(khozár mese)

Soledad Cartwright

Ajánlás: Margitnak, aki a táltosfiút fölfedezte; és Ivánnak, akiben rátaláltam.

Előszó

Ez a történet egy fantasy-regény - címe: A Kölyök Kapitány - negyedik és ötödik fejezetéből önálló történetté kerekített kivonat. Maga a regény egy nagy lélegzetű fantasy-sorozat egyik kötete, amely sorozat összefoglaló címe: "Az ARIE-krónikák", és Arie herceg, az utolsó Kiválasztott dicsőséges és félelmetes történetével foglalkozik, elbeszélvén, hogyan vált a száműzött khozár hercegből Tengermellék Nagykirályává, és hogyan győzedelmeskedett Oggún, a Sötét Láng, a Gonosz utolsó inkarnációja fölött. Ennek a rövidke történetnek a szereplői nem játszanak döntő szerepet Tengermellék - és azon belül hazájuk, Lallamishi - sorsának alakulásában. Megalkotása játék volt pusztán, egy megkezdett szál elvarrása; gyönyörűség, melyet az író bizonyos részletek érdek nélküli, csupán élvezetből történt kidolgozásakor érez. És gyakorlatilag névnapi ajándékba készült egy kedves barát számára, akinek a táltosfiút köszönhetem. A hasonlóság tehát, amely könyvem szereplői és bizonyos valóban élő személyek között fölfedezhető, távolról sem véletlen, de mindössze felületi. A figurák jelleme nem a modellek ismeretéből, hanem a történet lélektani környezetéből fakadt.

A szerző

I.

Zara, anyja régi, ritkásra kopott fekete leplébe burkolódzva, egy homokdomb tetején üldögélt. Hat napja hagyta el Achiront, hogy magányban tisztítsa meg a szívét az avatásra, mielőtt a tulajdonképpeni előkészület a szentélykörletben kezdetét vette volna. Egy vizestömlővel és néhány forró kövön pirított köleslepénnyel fölszerelkezve, mélyen hatolt az igazi sivatagba, mérföldekre Achirontól amint azt az ősi szokás megkívánta, hogy egyedül légyen népe forró és szikkadt bölcsőjében, nem találkozván még társnőivel sem, akik hasonlóképpen a homoktengerben bolyongtak.

Hat napig elég jól is mentek a dolgok. Napközben valamelyik homokdomb vagy száraz cserje árnyékában pihent, éjszaka pedig a csillagok útmutatását követve vándorolt, hallgatta a homoki tücskök cirpelését, melyet lüktetve festett alá a sivatagi kopogóbogár dobolása, és engedte, hogy a végtelen, tágas magány az ő szívét is kitágítsa. Vándorlás közben végiggondolta eddigi életét, de eltöprengett a jövőjén is, és minél tovább töprengett, annál jobban megülte szívét a reménytelen szomorúság. Szó ugyan nemigen esett róla, mégis nyílt titok volt a szentélykörletben, hogy Aramit-hatunt valószínűleg Zara fogja követni a papnők élén, ha a megfelelő kort eléri, hiszen egy nemzedéken belül ritkán született két varázslónő a nemzetségben.

Aramit-hatun csillagának sugara azonban Thámáron állt meg. Thámár lesz az első papnő, Melchatu népének úrnője, nem pedig ő. És Zara, aki lélekben eszmélése óta készült erre a magasztos szolgálatra, úgy érezte, nincs miért élnie többé. Avatása, mely pedig a legnagyobb esemény minden achironi szűz életében, immár semmit nem jelentett számára. Hiszen csak azt várta, hogy mielőbb a papnők sorába léphessen. De vajon lesz-é belőle valaha is papnő, vagy egészen elvetették az Ősanyák? Tán anyáik bűne ez, akik - minden törvény és megszentelt ősi szokás ellenére - elárulták néki és Ammihudnak, ki által adattak a nemzetségnek? Ezért hívtak volna az ősök idegen leányt a papnők elöljárójául?

Úgy belémerült keserű gondolataiba, hogy nem figyelte, merre megy, és teljesen eltévedt. Mire észrevette, hogy idegen a táj körülötte és idegenek a csillagok a feje fölött, már rávirradt a hajnal. Fáradtan leült egy alacsony dombtetőre, kiitta vizestömlőjéből az utolsó csöppeket, és várta a halált. Tudta, egyedül sosem találna vissza Achironba, melyet most hagyott el első ízben, s mire a keresésére indulnak és esetleg ráakadnak, a kegyetlen sivatagi Nap régen végez vele. Nem ejtette kétségbe, hogy így kell meghalnia. Az ő népe egy volt a sivataggal, s a szíve mélyén mindegyikük számításba vette azt, hogy esetleg a sivatag mélyén ér véget az élete.

A Nap gyorsan emelkedett, s a látóhatár szélén mintha valamiféle település körvonalai tünedeztek volna föl. Zara megdörzsölte a szemét, de a látomás nem tűnt el. Talán emberek élnek ott... de még ha elhagyatott telep is az, mindenesetre árnyékot találhat... és talán vizet is. Föltápászkodott, szorosabbra vonta maga köré a durva fekete leplet, és - még mindig élve a gyanúperrel, hogy Shalqat, a Délibáb Asszonya űzi véle kegyetlen játékát - sietve indult a távoli oázis felé.

II.

Egész nap nyílegyenesen haladt, mit sem törődve a perzselő forrósággal, egyenletes, könnyű léptekkel, és azzal az elképesztő, makacs kitartással, amely a sivatagi népek sajátja, s ami nélkül nem is maradhatnának életben a forró homokpusztaságokban. Talán egy órával alkonyat előtt érte el az oázist. Fehérre meszelt vályogtégla kunyhókat látott, melyeket pálmalevelek borítottak és öntözött kertecskék vettek körül. A kertecskékben néhány datolyapálma bókolt, és egy kevés köles meg némi bab és borsó termett, Egy sivatagi kút és hosszú, alacsony épület, melynek tornácát pálmatörzsből való, faragatlan oszlopok tartották, állott az oázis közepén.

Zara most már tudta, hogy az újhitű remeték telepére vetette a véletlen. Azokhoz a sejkekhez, akik fölvették a királyi udvar által követett szigorú asken vallást, és a legforróbb sivatagba visszavonulva önmegtartóztató életet életek: lemondtak a házasságról, húst nem ettek, bort vagy részegítő italt nem ittak, kemény kétkezi munkát végeztek, és minden nap hosszú órákat töltöttek meditációval és szent énekek éneklésével, melyeket asken kölcsönszóval hallélnak hívtak. Szent életüket és bölcsességüket mindenki tisztelte, de a pásztornép rossz néven vette tőlük, hogy a termékenységen alapuló ősi hitet elhagyták, ezért nemigen érintkezett vélük, bár az öreg Pambo sejk időről-időre megjelent Achiron hetipiacán, hogy pálmalevélből font kosaraikat és köteleiket élelemre vagy durva gyapjúszövetre cserélje. Mást nem kívántak a külvilágtól; még az edényeiket is maguk készítették, napon szárított agyagból.

Egy leendő papnőnek persze nem illett megjelenni ezen a helyen, de Zara ezúttal boldog volt, hogy idekeveredett. Nemcsak a szomjhalál elkerülése miatt, hanem azért is, mert remélte, hogy a remeték imádságban letisztult bölcsessége tán segítségére lesz abban, hogy eligazodjék zűrzavaros érzései között. Tudta: ha ritkán is, de Achiron papnői olykor érintkeztek az újhitű remetékkel, hogy kétféle bölcsességüket összetéve átmentsék a sivatagi népet a bajokon. Ezidén, amikor a remeték Achironban kerestek menedéket a szokatlanul kemény tél elől, Aramit-hatun maga is tanácskozott egy-kétszer Theona sejkkel, a nagy hírű látóemberrel és Doalla atyával, a telep elöljárójával.

Amikor Zara odaérkezett, csöndes és kihalt vala a remeték telepe, csak az egyik duár előtt ült egy ifjú, és pálmalevélből kötelet sodort. Durva, festetlen gyapjúköntösének csuklyáját mélyen az arcába húzta, de fiatalosan karcsú termete, nyugodt, fürge kézmozdulatai elárulták, hogy nem az öregek közül való. Zara tapsolt, hogy fölhívja magára a figyelmet. Az ifjú föltekintett. Két nagy, rendkívül fényes sötét szem ragyogott elő a csuklya mélyéről, jellegzetes, hosszúkás vágásuk sivatagi eredetre vallott. A fiatal remete kiálló járomcsontú, keskeny, réz-szín sólyomarcát rabszolga-mód rövidre nyírt, sima fekete haj keretezte, de elöl, a homloka fölött, egy fehér folt villant benne. Zara összerezzent. Valamire - vagy valakire? - emlékeztette ez a furcsa jel, melyet öördöglángnak hívtak, de nem tudta, mire - vagy kire. Mindkét kezét térdére helyezve mélyen, tiszteletteljesen meghajolt.

- Légy üdvözölve, tiszteletre méltó sejk! - mondotta. De az ifjú vékony ujjai tiltakozóan megrebbentek.

- Ne szólíts így, ez tiszteletlenség az Atyákkal szemben! Én csupán egy tanítvány vagyok Doalla atya lábainál, s annak is méltatlan; a nevem Iszperik.

Lágy és dallamos volt a hangja, mint aki inkább szokott az égiekkel, semmint a földlakókkal társalkodni. Látván, hogy Zara támolyog a kimerültségtől, egyetlen könnyed mozdulattal fölkelt, akár a pihenő hiúz, s kérdezés nélkül egy pálmalevélből font gyékényt és egy bögre vizet hozott néki a viskójából. Aztán lekuporodott megint a földre és folytatta a kötélfonást.

- Mi járatban vagy nálunk? - kérdezte közben nyájasan - Kit keresel?

Zara az agyagcsésze szegélye fölött habozva fürkészte az ifjú ismerősen ismeretlen arcát.

- Eltévedtem a sivatagban, s csak véletlen vetődtem ide - válaszolta - Ám ha már itt vagyok, szívesen szólnék valamelyik tiszteletre méltó sejkkel, aki égi bölcsességgel bír, de földi dolgokban sem járatlan.

- Ha égi bölcsességet keresel, Theona atyához menj - tanácsolta Iszperik -, ha azonban földi okosságra van szükséged, úgy Doalla atya az, aki segítségedre lehet. Attól függ, milyen dologban jársz.

Zara tanácstalanul terjengette két kis kezét; ujjai remegtek a fáradtságtól.

- Magam sem tudom, égi vagy földi dologban járok-é...

Iszperik tűnődve nézett rá; nagy, fényes szeme mintha a szívéig látott volna, és Zara megreszketetett, mert hallott már az újhitű remeték csudálatos képességeiről, melyeket meditáció és önsanyargatás útján szereztek meg, nem pedig születés által, mint a sivatagi asszonyok.

- A helyedben Doalla atyához fordulnék - mondotta végül az ifjú - Theona atya nagy szent, és szüntelenül az égi dolgokat szemléli. Néked azonban, úgy érzem, a földiekben való eligazításra volna szükséged; szemedben keserűséget és csalódást látok, s az ilyesmi, ha nem tesznek ellene semmit, megöli a szív békességét. Itt volna, persze, még Athre atya is - tette hozzá elgondolkodva -, de ő most egy nagy küzdelem fáradságát piheni ki... nem lehet zaklatni.

- Mindig úgy tudtam, ti nem fogtok fegyvert - csudálkozott Zara.

- Nem is - mosolyodott el Iszperik -, de a Sötét Láng erői ellen nem csupán fegyverrel kell küzdeni. A mi harcunk szellemi természetű. Athre atya a Nagy Erőidézés utáni bűvös álmát alussza, immár harmadik napja, s ha fölvernénk, mielőtt magától fölébred, lelke tán vissza sem találna testébe. Nem... véle most igazán nem szólhatsz.

Zara alig észrevehetően vállat vont. A sejkek közül egyedül az öreg, süket Pambót ismerte; végülis mindegy volt hát néki, melyikükkel beszélhet. A lényeg az volt, hogy tanácsot adjanak néki.

- Hol találom hát Doalla sejket? - kérdezte.

Iszperik összetekerte az időközben elkészült kötelet, s fölkelt ismét, azzal az utánozhatatlan könnyedséggel, amire csak a sivatagban felnövekedett ember képes.

- Elviszlek hozzá.

Egy közeli duárhoz vezette a leánykát. Az udvar közepén álló viskó ajtaja nyitva volt, a bejáratot csak egy töredezett gyékény takarta. Iszperik tapsolt. Mély, nyugodt hang válaszolt belülről, a déli törzsek jellegzetes hanglejtésével:

- Igen... ?

A fiatal remete belépett, és olyan mélyen meghajolt, hogy homloka a vertagyag padlót érintette. Azután fölegyenesedett ismét, és hátratolta csuklyáját. Kurta, sűrű, sima fekete haja úgy simult a fejére, mint egy fényes, lószőr sapka. Mosolygott.

- Vendéget hoztam, atya kedves.

- Jól tetted! - a zömök, ám finom csontú, igen sötét bőrű, középkorú sejk fölállt a padlóra vetett gyékényről, és üdvözlésképpen könnyedén meghajtotta magát. Zara letérdelt, s homlokával megérintette a földet, amint az Achironban szokásos volt. - Légy üdvözölve minálunk, leányka! - köszöntötte barátságosan a sejk - Foglalj helyet; Iszperik majd hoz nékünk valami teát.

Zara félénken, elugrásra készen ereszkedett le az egyik gyékényre. Idegen, különös világ volt ez itt, magányos férfiak világa - asszonyok, gyermekek nélkül; szikár, de nem örömtelen. Ezt azonnal megérezte, amint feltűnés nélkül szemügyre vette a remetét. Doalla sejkből - hétköznapi külsejét meghatolóan - valami elbűvölő titokzatosság áradt. Kifürkészhetetlen volt és elragadó; vonásai nagyon ősiek, de nem a sivatagi, hanem a távoli, keleti pusztáról jött ősöket idézők; bőre sem rézvörös, hanem sötétbarna. Kellemesen ütött el tőle a durva, festetlen gyapjúköntös. Sűrű, sötét haját rabszolgamód egészen rövidre nyírták, akár tanítványáét; annál kevélyebben göndörödött kerek képe körül ősz foltokkal tarkított, sötét szakálla. Nagy, mandulavágású szeme fénylő sötétbarna, mint a vadgesztenye, s amikor nevetett, látszott, hogy fogsora kissé egyenetlen. Egyedül a keze volt finom és szép, elkeskenyedő, hegyes ujjakkal, bár azon is meglátszott, hogy sok durva munkát végez.

Most is éppen egy kosarat font pálmalevelekből, azt tette félre, hogy teljes figyelmét vendégének szentelhesse. Lábujjai vidáman kandikáltak elő nyersbőr sarujából. Iszperik sima, nesztelen mozdulatokkal leforrázott valami száraz füveket, vadmézzel megédesítette a főzetet, s agyagszilkében elébük állította a földre. Maga is lekuporodott a gyékényre mestere lábához, amint azt a vendégbarátság megkívánta. Zara egyre csak azon törte a fejét, kire emlékezteti vajon ez a nagy, fényesen ragyogó szempár, ez a fürge mozgású, karcsú két kéz, ez a szögletes, vékony termet.

Azután az ifjú önkéntelenül rázintott egyet a fején, hogy a szeme körül dongó apró legyeket elhessentse, s ettől a mozdulattól Zarába egyszeriben beléhasított e fölismerés: hiszen ez Isim! Zulfija táltosnak született bátyja, aki már gyermekfejjel fölhágott a Világfa tetejébe, s aki avatásakor csillagos homlokú, fényes szőrű fekete csikó képében hagyta el Achiront, hogy soha többé ne lássa senki. Hírlett, hogy valami csudálatos látomás hatására újhitű lett, és örökre eltűnt a sivatag mélyén, de Achironban hitték is, nem is. Mások állították, hogy láttak holdfényes éjszakákon egy sima szőrű fekete csikót a homokdűnék közt kóborolni, fehér csillaggal a homlokán. De azt még csak nem is sejtette senki, hogy Isim itt él, egykori otthona tőszomszédságában. Hiszen a remeték új nevet adnak annak, akit maguk közé fogadnak.

Zara tekintete találkozott az ifjúéval, és tudta, hogy az tudja, hogy ráismert. A fényes, sötét szemekben mosoly csillant.

- Mi meghaltunk a mieink számára - mondta csöndesen Iszperik - Nem tartozunk senkihez, csak az Örökkévalóhoz... de ajtónk nyitva áll mindenki előtt.

- Zulfija nem szűnt meg emlékezni rád - suttogta Zara - Minden alkonyatkor kigyújtja néked a holtak mécsét.

- Az asszonyok hűsége az élet talpköve - felelete Iszperik -, de ha túlzásba viszik, az is az ellennkezőjére fordulhat. Minden rendetlen ragaszkodás magában hordozza a veszedelem csíráját. Zulfija azonban tudja, hogy nem rendelkezik önmaga fölött, mióta a papnők testületébe fölvették. Mint ahogy én sem rendelkezem önmagammal, mert engedelmességet fogadtam az Atyáknak - elmosolyodott - Láttam Zulfiját a télen Achironban; egyre jobban hasonlít anyánkra. Éppoly szentéletű papnő lesz belőle is... már, a papnők módján.

Fölkelt, összeszedte az agyagszilkéket, s miután földig hajolt mestere előtt, eltávozott. Doalla sejk kényelmesen elfészkelődött a gyékényén, és barátságosan meresztette rá a szemét látogatójára.

- Szólj hát, leányka, miben segíthetek? Mi vezetett hozzánk téged, egy varázstudó papnő leányát, s hozzá avatási előkészület idején?

Zara elámult.

- Te ismersz engem, tiszteletre méltó sejk?

- Megmutattak nékem Aramit-hatun jurtjában - felelt vidáman a sejk -, úgyhogy nem vagy idegen számomra. Szívesen meghallgatlak tehát, bármi emésszen, jóllehet nem tudom, tehetek-e érted valamit. Más a ti világotok, és más a miénk.

- Igaz - suttogta Zara - A mi világunk meghalóban, s változóban vagyon. A tiétek él és változatlan.

- Vajon az élet változatlanság-é, s a változás meghalás? - Doalla sejk finom kézmozdulattal legyintett; ha Zara jártas lett volna a déli nemesi családok szokásaiban, azonnal, rájön, hogy nagyúri sarjadékkal ül szemben, agy azonban a jellegzetes gesztus nem fedte föl a remete önkéntes ismeretlenségét - Ki tudja, leányka, tán éppen a változás által születik világotok új életre... De elmondanád talán, mi baj? Vagy nem azért jöttél?

- Nem - rázta a fejét Zara - Véletlenül tévedtem ide, mert utat vesztettem a sivatagban. Mégis elmondanám azért, csak éppen... nem tudom, megtehetem-é.

Doalla sejk elmosolyodott.

- Ha valaki a mi testvérületünkhöz csatlakozik, többek közt a hallgatásra is esküt tészen - mondotta nyugodtan - Ha életünk, sőt, egész testvérületünk léte múlnék is rajta, akkor sem szólhatnánk arról, amit a hozzánk fordulók elmondanak nékünk. Még egymásnak sem; meg aztán, ha magunk közt vagyunk, jobbára úgyis hallgatunk - tette hozzá vidáman - Beszélj, leányka: mi baj?

Zara vívódott még egy darabig, de azután lassan, akadozva, el-elhalkulva beszélni kezdett. Messziről kezdte: attól a naptól, amelyen Arie herceg Achironba érkezett, s amikor elkezdett bomlani az ősi rend, változni a szállás élete. Elmesélt apróra mindent, egészen addig a napig, amikor Melchatu anya a jelenésben kimondta az ítéletet Achiron fölött, s azt az éjszakát, amelyen kigyulladt, s elkerülte őt Aramit-hatun csillagának fénye. És beszélt Thámárról, ki oly sorsszerűen érkezett a szállásra nem sokkal utóbb, s aki, lám, az ő kezdettől vágyott, s félig-meddig elhatározott tisztét bé fogja tölteni; megvallotta emésztő gyűlöletét és féltékenységét az aranyszemű varázslóleány iránt, s hogy úgy érzi, nincs már miért élnie.

Doalla sejk figyelmesen hallgatta szavait, megdöbbentően nagy, sötét szemét a kunyhó mennyezetére szögezve, mintha nem akarná őt zavarba hozni. A hosszú történet végén azonban mégiscsak ránézett, és Zarát szédülés fogta el, mintha jóskútba tekintett volna, mert e kifürkészhetetlen szemekben szent titkok mély köde derengett borzongatóan, s ő egyszerre szánalmasan földhözragadtnak, kicsinek és szerencsétlennek érezte magát.

- Elmondhatom, mit gondolok - mondotta végül Doalla sejk -, de nem kell hallgatnod rám. Ha úgy érzed, nincs igazam, vagy nem értettelek meg, ám cselekedj belátásod szerint! Én mindenesetre úgy látom, el kellene hagynod mestered sátrát, ha nyugalomra óhajtasz jutni.

- Érzéseimet magammal vinném - vetette ellen Zara -; és mit segítene szerencsétlen helyzetemen az, ha ezentúl máshol lakom?

- Sokat számíthat - Doalla sejk elgondolkodva simogatta a szakállát - Vannak helyek és körülmények, amelyek segítenek bennünket abban, hogy helyesen éljünk, mások pedig egyenesen megnehezítik a dolgunkat. Néked most várakoznod kell, ahhoz pedig nyugalom szükségeltetik. Ne rágódj folyton az elmúlt dolgokon, ne toporogj szüntelen veszteséged körül! Egyáltalán nem bizonyos, hogy bármit is elveszítettél; talán csak másféle úton kell majd járnod, mint amit elképzeltél magadnak.

- Ezt az utat nem én választottam - vetette ellen Zara - Kijelöltek rá, az Ősanyák megkérdezése után. Miért vettettem el mégis? Elhagytak az Ősök, s megcsalt az Egyetlenegy. Legjobb volna nem is mennem az avatásra, hanem a sivatagban meghalnom!

- Nem gondolnám - ingatta a fejét Doalla sejk - Sokféle elhivatás vagyon arra, hogy egy hajadon a nemzetsége javát szolgálja, de valamennyinek az avatás a kezdete. A mi hitünk ugyan nem ismeri el ezt a szokást, de ha ti az ősi módon kívántok élni, annak az a módja, hogy tiszteletben tartsátok az ősi szokásokat. Másként megbomlik az ősi rend, s a nemzetség széthullik, akár az oldott kéve.

Tapsolt. Iszperik nesztelenül bejött és földig hajolt.

- Szóltál Theona atyának, hogy vendég ül asztalunkhoz? - kérdezte a sejk. Az ifjú újfent meghajolt.

- Az estebéd készen áll.

- Akkor hát menjünk! - emelkedett föl meglepő könnyedséggel a kissé már elnehezedett férfiú. Zara tétova mozdulatot tett.

- Mindig úgy hallottam, asszonynak nincs helye a ti asztalotoknál...

- Avatatlan szüzekre ez a szabály nem vonatkozik - felelt mosolyogva Doalla sejk -, sem fáradt vándorokra, akik eltévedtek a sivatagban. A vendégszeretet fölötte áll a Szabályzatnak. Jer vélünk!

Iszperik meg ő egyazon mozdulattal húzták fejükre a csuklyát - a remeték sosem mutatkoztak fedetlen fejjel házon kívül -, és elhagyták a duárt, hogy a telep közepén álló hosszú, alacsony ebédlőbe (a trapezába) kísérjék vendégüket. A trapeza tornácán, egy hosszú, alacsony asztal körül a földre dobott gyékényeken, együtt ült már a közösség. Doalla sejk elfoglalta helyét az asztalfőn. Jobbjára a süket, sánta vén Pambo került; kerek, kopasz feje akár a nyájas telihold, sötét gombszeme csupa mosolygás. Két tanítványa, Tithoe és Mathoe, egyazon anyának egytestvér két fia, lesütött szemmel ült mellette. Sovány, szegletes alakjuk csaknem eltűnt a durva köntös nehéz redői között, mintha nem is húsból és vérből lettek volna, mozdulataik takarékosak és fegyelmezettek. Vállas, feltűnően sápadt, középkorú sejk ült Doalla balján, azaz a szív felőli oldalán - vagyis a legmegbecsültebb helyen. Igen éles vonású arcát nagy, dióbarna szempár uralta, az ajka csücskéig húzódó mély redők keserűséget fejeztek ki, jól tükrözvén a démonharc keserves fáradságát. Rövid, göndör haja erősen őszült. Őt Zara még sohasem látta, de sejtette, hogy csak a nagyhírű Athre atya lehet, a démonok elleni küzdelem kiváló mestere.

Maga a leányka az asztal végén kapott helyet, egy fiatal, szakállas remete mellett, akinek sötétkék szeme és aranyhaja asken eredetre vallott. Egy kicsit Susa-hatunra, Zara mesterére emlékeztetett; meglehet, rokonok voltak, hiszen ki tudhatná, hányan lettek a szállás eltűnt lakói közül újhitűvé? A leányka lefogódottan ereszkedett le a fölkínált gyékényre; nem tudta, hogyan illik viselkedni a remeték asztalánál. Megkönnyebbült, amikor Iszperik letelepedett a másik oldalára, és kézjelekkel, feltűnés nélkül megmutatta néki, hogyan szokás náluk étkezni. A magas, karcsú Theona sejk nesztelen, alig észrevehető mozdulatokkal látta el az asztali szolgálatot. Zara lopva figyelte a szeme sarkából a sivatag-szerte híres látóembert, akinek előkelő, halavány arca, lágyan a tarkójára göndörödő hullámos, hófehér haja, tág-nyílású szürke szeme elárulta, hogy tengeri tündérek vére folyik az ereiben. Achironban rebesgették, hogy Theona sejk rokonságban áll Arie herceg ifjan elhalt anyjával, de a herceg csak a vállát vonogatta, ha erről kérdezték.

A vacsora köleslepényből, datolyából és valami zöldfőzelékből állt, de Zara szakállas ifjú asztalszomszédja még erről is lemondott, s csupán némi nyers zöldséget evett. Az étkezés teljes csöndben folyt, csak a tornác sarkában álló magas, tagbaszakadt Anub mély hangja dongott körülöttük. A fiatal remete valami ősi, szent iratból olvasott föl társainak. Doalla sejk egy idő után kis csontkalapáccsal az asztalra koppintott. Anub erre összetekerte az iratot, és maga is helyet foglalt az asztalnál. Az elöljáró körülpillantott társain, és derűsen jelentette be:

- Achironból jött véletlen vendégünk, testvérek.

A remeték összemosolyogtak, Valamennyien tudták, miért kószálnak ezidőtájt Achiron ifjú szüzei a sivatagban.

- Tavaszünnep közeleg - jegyezte meg vidáman az ifjú Mathoe, akinek kerek feje, gyermeki arca ugyanolyan ősi vonásokat mutatott, mint Doalla sejké.

- Nagy tombolás, nagy vígság lészen az - tódította Tithoe, a bátyja, s aszketikusan sovány ábrázatán régi emlékek visszfénye suhant át. Zara hallgatag fiatal asztalszomszédja belémosolygott aranyszín szakállába.

- Az asszonyok szállása bizony nem remetetelep! - nevetett szívből Doalla sejk is; kacagása oly tisztán csengett, akár egy gyermeké. A magas, vállas Anub azonban zárkózott, sápadt arccal hajolt tányérja fölé; szigorúbb fölfogású ember lehetett, aki elítélte az ősi hit termékenységvarázsló hagyományait. Zara félelmet érzett elutasító arckifejezése láttán, s önkéntelenül is oltalomkeresően pillantott Iszperikre. Az nem állhatta meg, hogy egy szelíd tréfával meg ne fricskázza növendéktársát.

- Atya kedves - fordult játékos tisztelettel Doalla sejkhez -, jövő tavaszon nem árt varázskört vonnnod a telepünk köré, nehogy megint idetévedjen valaki az óhitűek közül. Kétszer egymás után Anub testvér nem viselne el ekkora megrázkódtatást.

- Nem lesz rá szükség - szólalt meg csöndesen Athre atya; dallamos hangja kimerültséget és nagy szenvedések fájdalmát tükrözte - Achironban nem lesz többé Tavaszünnep. Zara dermedten bámult a híres remetére.

- Honnét tudod, tiszteletre méltó sejk? Athre atya fáradtan megvonta a vállát.

- Azt hiszed, csak a ti papnőitek látnak a jövőbe? Achironra kimondatott a pusztulás. Már most démonok gyülekeznek körülötte, hogy megrontsák az emberek szívét.

- Mi nem helyeseljük az óhitűek szokásait - tette hozzá álmatagon Theona sejk -, de tudjuk, hogy a pásztortörzsek élete ezen a hagyományon áll vagy bukik. Arie herceg azonban sors lesz mindenki számára, akivel csak találkozik: elmúlás és megváltozás a régebbi erők számára; és fölvirágzás és megváltozás a nála ifjabb erőknek. De senki és semmi nem érintkezhet véle úgy, hogy meg ne változnék.

- Ismerted őt, tiszteletre méltó sejk? - firtatta Zara - Úgy beszélik, rokonságban álltok egymással...

- A mi számunkra a test szerinti rokonság kötelékei nem számítanak - válaszolta kitérően Theona sejk - Arie herceg különben sem anyja révén hordozza a sorsforgató erőt, mely benne lakozik. A shastari királyi Ház annak az irtózatosan ősi sámánnemzetségnek kései hajtása, mely Uttara Kuru hatalmas, tízezer éven át ragyogó keleti birodalmát uralta hajdan, a Nagy Áradat előtt; azt a birodalmat, melynek Kambaluk, az Aranykán roppant délvidéki országa, mely ma a legnagyobb Vadonfölde horda-birodalmai közül, hitvány tartománya vala csupán.

Zara tétován hallgatott. Achironban meséltek ugyan félig érthetetlen, csudálatos meséket Uttara Kuru vízözön előtti birodalmáról, ahonnét Fehérlófia utódai, a sámánfiak és pásztorkirályok eredtek, de azt nem hitte volna, hogy az újhitűek még a pásztornépnél is jobban ismerik ezeket az ősi regéket. Hiszen a királyi udvar, ha nem üldözte is az óhitűeket, mindenesetre tiltotta a régi, pogány meséket, s a sivatagi nép regöseit nem tűrték meg a városokban.

- Hallgass erről, Theona atya! - parancsolta Doalla sejk, mintha csak Zara gondolataiban olvasott volna - A leányka még nagyon fiatal, és nem tanulta helyesen érteni a régi, csacsogó meséket. Ne zavard meg a fejét tudásoddal, mely nagyobb, mint valamennyiünké együttvéve!

Theona sejk némán földig hajolt elöljárója előtt, és nesztelenül eltűnt a trapeza belsejében, ahonnét egy akkora hárfával tért vissza, mint ő maga. Leállította a gyönyörű hangszert a tornác sarkában, s egy alacsony zsámolyon melléje telepedett. Doalla sejk ismét koppintott a csontkalapáccsal, mire mind fölálltak, és rázendítettek egy hallélra, melyet Theona sejk hárfapengetéssel kísért. Zara ráismert az énekre; Arie herceg és lovagjai is gyakorta énekelték volt napszentületi hálaadáskor.

A hallél után Zara köszönetet mondott a vendéglátásért, és indulni készült, bár nem sok reménye lehetett arra, hogy időben visszaérkezik a szállásra. A fiatal, szakállas Poimen azonban, önként vállalt hallgatását megtörve, szemrehányóan fordult Doalla sejkhez.

- Mégsem engedhetünk egy avatatlan leánykát az éj közepén egyedül átgyalogolni a sivatagon! Achiron messze van, s a Fekete Határ közel. Nem is beszélve a leselkedő démonokról.

- A démonok csak annak árthatnak, aki fél tőlük - mondta Athre atya - A bátor szíven nincs hatalmuk.

- Meg aztán idefelé is egyedül jött - fűzte hozzá Anub.

- Igen, de utat tévesztett - vitatkozott vele Poimen -, és nem jött volna saját jószántából erre a démonok-ostromolta helyre.

- Egy kisleány különben sem démonharcos - jegyezte meg csendesen Mathoe -, és ha valami baj érné, minket terhel a bűn, amiért nem segítettünk néki.

- Ez igaz - mondá az öreg Pambo -, de mit tegyünk? A két kis szamarunk megdöglött a télen. Hacsak Poimen testvér a helyükre nem áll, hogy a hátán hazavigye a leánykát...

Poimen ügyet sem vetett a kitörő nevetésre.

- Én nem vehetem a hátamra - mondotta fojtott hangon, és mély tűzben égő sötétkék szemét Iszperikre szögezte -, de van, aki megteheti.

A szép, fekete fiú védekező mozdulatot tett.

- Tudod jól, testvér, hogy örökre lemondtam a pogány varázslásról!

- Az Örökkévaló többre tartja az irgalmasságot az áldozatnál - jelentette ki Poimen kérlelhetetlenül.

Iszperik a mesterére tekintett.

- Alávetem magam ítéletednek, Doalla atya.

- Én nem tiltanám meg - simogatta a szakállát amaz -, és megtisztítalak a bűntől, mert könyörületből cselekednél. De ki változtat vissza emberré? Miköztünk nincsen másik táltos kívüled.

Iszperik sóhajtott.

- A mi nemzetségünk papnői képesek arra, hogy varázslatos alakváltozásokat visszafordítsanak - mondotta -, de én többé nem mutatkozhatom a szálláson. Jaj volna nékem ha fölismernének...

- A büntetéstől félsz - kérdezte Zara -, vagy attól, hogy otthonodban elragadnak a Rosszak?

A táltosfiú ránézett. Még a Hold fényében is látszott, hogy sápadt a félelemtől.

- Én elhagytam őseim tévelygését az igaz hit kedvéért - felelte -, de ha ismét révülök, hozzám férnek azok a hatalmak, melyekkel korábban cimboráltam. Lesz-é elég erőd hozzá, hogy visszahívj? Mert másként fekete csikó alakjában kell leélnem életemet, s halálom után lelkem hontalanul fog bolyongani élet és halál határmezsgyéjén, az idők végezetéig.

Zara lehunyta a szemét, és megszólította a szívében lakozó Hangot. Azután rátette a kezét az ifjú remete kurta, sűrű fekete hajára, és úgy válaszolt, mintha valaki más beszélt volna a szájával.

- Tudok mindent, amit a papnők tudnak. Bírom az ég áldásait onnan fölülről, s a mélység áldásait alant. Az anyaföld erői elevenek bennem, s meg fogom találni az oldó igét a szükséges pillanatban.

- Nem kételkedünk benne - mondotta Doalla sejk -, de tudnod kell, hogy az a pillanat nem érkezik el avatásod előtt. Az ősi pásztortörzsek papnői az anyaföld erejéből táplálkoznak, de ezek az erők nem szolgálják őket addig, amíg még szüzek. Az avató ölelés szabadítja föl a papnők termékeny, életadó erőit, ezért varázslatra csak az avatás után képesek. Néked tehát el kell hagynod Achiront a Tavaszünnepre virradó hajnalon, hogy még az első hajnalsugár kigyúlta előtt megkeresd a sivatag szegélyén Iszperiket, és a rontást levedd róla. Fogsz-e emlékezni erre? Mert ha nem, örök kárhozatba taszítod őt.

Zara meghajolt.

- Tudok arról, tiszteletre méltó sejk, hogy milyen erőkkel játszunk. Hét napig maradhat a táltos idegen alakban, anélkül, hogy kárát vallaná. A nyolcadik napon vissza kell őt változtatni, különben soha többé nem lehet önmaga. Nem fogok megfeledkezni jótevőmről.

- Jól vagyon - bólintott Doalla sejk -, akkor hát tegyétek meg, ami ilyenkor szükséges! Mi addig kitérünk utatokból.

Méltóságteljes lassúsággal, zajtalanul emelkedtek föl a remeték, egyazon mozdulattal húzták fejükbe a tág csuklyát, s osontak el, mint megannyi bagolypihe a szélben. Hanem amikor Doalla sejk maga is távozni készült, Iszperik rátette a karjára vékony kezét.

- Atya kedves, maradj itt velem!

A sejk csodálkozva húzta magasra ék alakú szemöldökét.

- Azt hittem, a táltosok nem szeretik, ha újhitűek figyelik őket révülés közben. Miért kívánod a jelenlétemet?

- Mert nem vagyok én már igazi táltos, hanem újhitű magam is - felelt Iszperik -, és félek e lelkektől, melyeket fölidézek. Te azonban magad is jártas vagy a démonharcban, tiszteletre méltó Doalla atya. Kérlek, maradj mellettem, és könyörögj értem az Egek Urához!

- Jól van - bólintott a sejk -, legyen, ahogy kívánod, gyermekem!

Azzal fölballagott egy kissé távolabbi homokdűnére, és szélesen kitárt karokkal, az állhatatos könyörgés tartásában megállt a tetején, súlyosan, mozdíthatatlanul, akár egy holdsütötte szikla. Rövid, sűrű, sötét haja csillámlott, mint egy fényesre dörgölt vas-sisak. Valóban a szellem harcosa volt ebben az órában, aki birokra kél a sötétség erőivel azért, akit szeret. Oltalmazó hegyoromként magasodott fölébük, amelyen nem vehet erőt semmiféle rontás. Iszperik halkan, dideregve fölsóhajtott, aztán Zarához fordult.

- Van itt egy oba-dobod?

- Van - Zara leoldozta övéről a minden papnő fölszereléséhez hozzátartozó, halhólyaggal fedett, hosszú nyelű cserépdobot, melynek nyeléhez ínnal két sima csontgolyót erősítettek, és két tenyere között sodró mozdulattal megpörgette. A sebesen a varázsjelekkel festett halhólyaghoz csapódó csontgolyók (a nagyobbik fekete, a kisebbik fehér) különös, lüktető, zúgó, szaggatott dallamot vertek ki a dobon. Nagyon nehéz volt az oba-dob helyes kezelését megtanulni, de ha valaki - mint ő is - jól tudott vele bánni, az a legbonyolultabb varázsdallamokat verhette ki belőle, síp vagy tekerőlant segítsége nélkül is.

- Jó - bólintott a táltosfiú -; hát az ősök igéző énekét tudod-é?

- Hogyne tudnám! - méltatlankodott Zara.

- Akkor hát igézd őket minden erővel és minden tudással, ami csak benned lakozik - parancsolta Iszperik -, a többit bízzuk a sorsra!

Zara egy szívverésnyi ideig erősen összpontosított, azután újból megpörgette az obát. Feldübörögtek a csontgolyóbisok. Érezte, hogy a szaggatott lüktetésű dallam testét-lelkét átjárja, s olyan erőkkel töltekezik, melyek mérhetetlenül hatalmasabbak, mint ő maga. Még a torkából felszakadó, vontatott énekszó is idegenül búgott-jajongott, mert most az ősök szólottak belőle az ősi igékkel, melyeket csak nehéz bűvöléseknél szabadott használni.

Ősanyák, szent Anyák,túl a földön létezők, igaz lelkek, semmiben sem vétkezők! Harrán földjében testetek, Isten előtt lelketek! Emléketek ünneplem, egy a nyelvem beszélni, mindőtöket igézni! Rázzátok le három marék földetek, nyitatlan nyissátok ajtótok, föld alatti úton jőjetek, rossztól ne reszkessetek, gonosztól se féljetek...*

Érezte, amint keze-lába önkéntelenül moccan a varázsének ütemére, nyaka, dereka, csípője hajladozni kezd. Táncolt Isim is vele szemben, durva remeteköntösét ledobva, mint egy karcsú, réz-szín tűznyelv, csak a dereka köré csavart gyolcskendő villogott fehéren. Fürge lába csikó-mód dobbantott, verte a homokot, nagyokat szökellve rázogatta a farát, fejét szilajon hátra-hátravetette. Táguló, sötét szemében idegen tűz izzott, őszi szellemerők heve, egész testéről szakadt a hab, mint az agyonhajszolt paripáról.

A tánc irama egyre gyorsult, és Zara, aki maga sem tudott megszabadulni a varázsdallam ritmusának bűvöletétől, észrevette, hogy egy távolabbi dűne tetején egy magas, sovány alak jelent meg. A fiatal, aszkéta Anub állt ott, könyörgőn égnek emelt kezekkel, durva köntöse vadul lobogott a lelkek-kavarta, forró szélben. Majd, ahogy a varázsdallam és a bűvös tánc egyre féktelenebb lett, egymás után jelentek meg a messzebb fekvő dombocskákon a többi remeték is, hogy szállásukat - és ifjabb testvérüket - a rontó erőktől megoltalmazzák.

Isim most elkínzottan fölkiáltott, és nagy ugrásokkal forogni kezdett saját tengelye körül. Tekintete mereven a magasba szegeződött, viharos gyorsaságú mozdulatai függetlenné váltak akaratától. Hányta-vetette magát, mint aki láthatatlan ellenfelekkel küzd.

- Most hág föl a Világfa hegyibe! - gondolta Zara félig öntudatlanul, mert ő is úgy érezte, hogy az ősök lelkei kiragadják életszellemét mint egy kis madarat, és felröpítik az eget a földdel egybekötő istengyertya tetejébe. Az ő bensőjét is átjárta e rettenetesen ősi erők heve, és nem csodálkozott volna rajta, ha gyenge tagjai széjjelszakadoznak. Hiszen avatatlan szűz volt, aki nem érintette még az Élet-Halál-Küszöbét, ahogyan Achiron bölcs papnői az első ölelést nevezték.

Isim még egyszer kiáltott, érces, idegen hangon, azután megrázintotta a fejét, és hirtelen eltűnt egy erő-örvényben, mely a sivatagi homok örvénylésére emlékeztetett vihar idején, csak éppen sűrűbb és áthatolhatatlanabb volt. Zara térdre rogyott, az oba kihullott a kezéből. A bűvölet megszakadt. Az örvénylő erők lassan elcsitultak, s a táltosfiú helyén csillagos homlokú fekete csikó állott, mellső lábával türelmetlenül kapálva a homokot.

III.

Nem ívelt nyakú, leomló sörényű paripa volt, mint a nyugatföldi lovagok hátasai, gyöngyházfényű szarvat sem viselt, mint a mesebeli táltosok. A keleti pusztaságok sodrott izmú, zömök, félvad tarpáncsődöreire emlékeztetett, csak éppen fekete volt, fényes fekete, és egy fehér csillag ragyogott a homlokán. Szája és orrlikai körül azonban tüzes pára gomolygott, elárulván, hogy nem közönséges vadló. Mellső lábával újból türelmetlenül kapálni kezdte a homokot, mintha sürgetné akarná a leányt, sőt, a fülét is hátracsapta.

Zara értett a jelzésből. Könnyedén fölpattant a csikó hátára - mint minden pusztai pásztorsarjat, őt is már aprócska gyermekként megtanították lovagolni, - és jobb híján a sörényébe kapaszkodott. Isim nekirugaszkodott és vágtatni kezdett, bele az egyre mélyülő sötétségbe. Még csak a fejét sem fordította vissza remete-testvérei felé, mintha attól félne, hogy akkor meggondolja magát. De az is lehet, hogy a régi, megtagadott táltos-énje támadott föl szívében olyan erővel, hogy meg is feledkezett az újhitűek közösségében töltött hosszú esztendőkről.

A nagycsalád, amelyből Zulfija és Isim elszármazott, az ébenszín Lilith anya szolgálatában és oltalma alatt állott. Lilith, az Éjszaka Úrnője, a harmadik vala a nagy papnők közül Melchatu után, és a legnagyobb varázslónő, aki valaha élt a szabad pásztorok törzsei között. Mellékneve: a Tilalmas és a Tiltó, mert - egyedüliként a papnők közül - féri sohasem érintette őt. Az ő idejétől fogva kezdték a csekélyebb papnők avatni az ifjakat, mert vészt hozhatott volna a nemzetségre, ha Lilith roppant hatalma továbbszármazik. A gyönyörű fekete papnő a holdasszonyokkal cimborált, vagyis azokkal a szellemlényekkel, kik a Hold varázserejéből táplálkoznak, és ezért származott Lilith ereje is a Holdtól... de az anyaföldből is, miként minden papnőé. Párducbőrös, karcsú alakja eget-földet összekötött a maga idejében, s akiket az őt szolgáló nagycsaládból különleges módon néki szenteltek - tehát a papnők és a táltosok -, azok részesedtek az ő hatalmából.

Achironban úgy mesélték, Lilith aranyhajának fénye vezeti éjszaka az eltévedt utazókat, ezért mindenki, aki őt szolgálja, a legfeketébb sötétségben is megtalálja a helyes utat, bárhol és bármikor. De ő az is, aki Harránt, az ősi fészket őrzi mindmostanáig, és szolgálói, a holdasszonyok halálos rémületbe kergetik a hívatlan jövevényeket. Ám amilyen nagyhatalmú szolgálói vannak, hírlett, oly nagyok az ellenségei is. A sivatagban kezdettől fogva voltak mély és rejtett zugok, ahonnét sosem szállt föl a sötétség, s amelyekben az éjszaka gonosz démonai lakoztak. Ezek gyűlölködő ellenségei valának minden életnek, s arra törekedtek, hogy az egész földet olyan pusztává és kietlenné tegyék, amilyen a maguk fészke.

A sivatagi pásztortörzsek jól tudták, hogy az Ősanyák mérhetetlenül régi és szent ereje az, amely e démonoktól megoltalmazza őket, s hogy a kietlenséggel termékenységet kell szembeszegezniök, azért részesítették akkora tiszteletben az Ősök papnőit. A szoros vérségi kötelék biztonságosan védte nemcsak a törzs fiait, hanem a területükön élő idegeneket is. Az újhitű remeték megjelenése azonban megbontotta ezt a szent és szilárd egyensúlyt. Ezek nem az anyaföldből, hanem a mennyeken-túli fényességből merítették - amúgy kétségtelenül magasztos és tiszteletre méltó - erejüket, s mert önként mondtak le a termékenység oltalmáról, széles támadási felületet nyújtottak a puszta démonainak. Nem lévén már egészen a földhöz tartozók, az anyaföld nem oltalmazta őket, a mennyeken-túli el nem érhető fényesség pedig, amelyből táplálkoztak, messze volt, szinte elérhetetlenül messze. Ezért azután harcolniok kellett; és az Athre atya arcába mély ráncokban belevésődött kimerültség világosan tükrözte, hogy ez a harc milyen keserves.

Isim, aki új hite parancsára, egy leányka iránti szánalomból újra őseinek bűvöléseihez folyamodott, két világ határára került. Az Ősanyák varázslatos oltalmára nem, vagy csak részben számíthatott, hiszen újhitűvé lettekor megtagadta őket. De nem segíthetett rajta a Fény sem, melyet a remeték közt szolgált, hiszen óhitű varázslást űzvén maga zárta ki magát a Fény szolgái közül, s ez így marad mindaddig, míg Doalla sejk a tisztulási rítusnak alá nem veti. Isim tehát lényegesen nagyobb veszélyben forgott, mint Zara maga.

A leányka, jóllehet az öröklött erők még csak szunnyadtak lénye legmélyén, maga is érezte, mennyire eleven és rosszindulatú körülöttük az éjszaka. Hallani ugyan semmit nem lehetett a megszokott éjjeli neszeken kívül, mégis érzékelte a mozgást. Valami lassan, de feltartóztathatatlanul és könyörtelenül közeledett hozzájuk. Hátában forróságot érzett, akárha parazsas edényt közelítenének hozzá, de hátrapillantva mit sem látott, csak gomolygó sötétséget.

- Isim - suttogta megrettenve -, valami égeti a hátamat!

- A démonok tekintete az - válaszolta a csikó Iszperik kedves hangján, és Zara elképedt, mert mindig úgy hallotta, a legnagyobb táltosok sem képesek állat-alakot öltvén az emberi szóra. Mekkora táltos válhatott volna Isimből, ha nem tér át az új hitre! Isim félbeszakította a gondolatait. - Oldd ki a gyöngysort, amivel a farkamat befonták - parancsolta -, és vesd hátra a bal vállad fölött! Ezz egy időre föltartóztatja őket.

Zara sietett engedelmeskedni. Fél kezével a csikó sörényébe ragaszkodván, nem is bizonyult egyszerű föladatnak a szorosan befont lófarkat kioldani. De végre, nem hiába lévén a legügyesebb kezű az achironi leányok egyike, kezében feküdt a gyöngysor: igen-igen régi, pompás gyöngyök, még az őshazából, a tágas keleti pusztákról valók. Ilyenekkel fonták be varkocsukat a khozár nagyurak, kik fölkerekedtek népükkel, hogy Szongur nagyfejedelem kíséretében a messzi Nyugaton leljenek új hazára. Sajnálkozva vetette át a gyöngysort bal válla fölött, jó messzire. Sejtette, hogy Isimnek is nehezére eshetett föláldozni, de még mindig nem értette, mit segíthet ez rajtuk.

Hátratekintett, és majd' a földre huppant ámultában. A homokban csillogó gyöngysor nőni, növekedni kezdett, s lett minden egyes szeme egy roppant, gyöngyházfényben csillogó szikla. Selymesen sziporkázó hegysor zárta el mögöttük az utat, félkörívbe meghajolva. Időbe - és nem kevés erőbe - fog kerülni, amíg a démonok átfúrják a hegyeket, vagy ellenvarázzsal újból visszaváltoztatják azzá, ami voltak.

- Nem tudják visszaváltoztatni - mondta a csikó, mintha csak a gondolataiban olvasott volna - Ez visszafordíthatatlan kötés, amihez a szükséges erőt még a messzi keleti őshaza sámánjai zárták a gyöngyökbe, az ő hatalmuk pedig még Uttara Kuru idejéből származik, a Nagy Áradat előttről. De mi még nem vagyunk túl a veszélyen. Kapaszkodj meg, mert jobban kell igyekeznem.

Zara szorosabban kapaszkodott hát belé a csikó sörényébe, s az még jobban nekirugaszkodott. Soha még a leányka ilyen vágtatást nem élt meg. Úgy zúgott mellettük a levegő, mint az üvöltő szélvihar; a csillogó paták alig érintették a homokot. Mégis, egy idő múlva Zara megint úgy érezte, mintha tüzes vasnyársak mélyednének a hátába.

- Isim - kiáltott a csikó fülébe, hogy a levegő süvítését túlkiabálja -, megint éget!

Isim - ezúttal amúgy hamisítatlan csikó-módra - fölhorkant.

- Nem hittem, hogy ilyen gyorsan beérnek. Megnövekedett az erejük, mióta a Fekete Határ túloldalán mozgolódik a Gonosz. Na, nem baj. Tépj ki három hosszú szőrszálat a farkamból és háromszor három rövid szőrszálat a sörényemből, aztán vesd hátra a jobb vállad fölött! Azzal megint elbajmolódhatnak egy ideig.

Zara szót fogadott, bár vékony, gyönge ujjai nehezen boldogultak az erős növésű, durva tarpánszőrrel. Amikor hátraerisztette jobb válla fölött a szőrszálakat, elképedve látta, hogy mintegy varázsütésre sűrű, sötét erdő támad mögöttük a semmiből; a roppant fák teteje az eget verte.

- Félek, hogy ez nem lesz tartós - jegyezte meg a csikó - Előbb-utóbb rájönnek a nyitjára, és eltüntetik megint. De addig is nyertünk egy kis időt.

Tovább vágtatott, de már nem tudta fokozni gyorsaságát. Sőt, a leánykának úgy tűnt, mintha veszített volna lendületes iramából.

- Lelassultál - állapította meg -, vagy csak én érzem úgy?

- Sajnos jól érzed - felelt a csikó -, de nem tudok segíteni rajta. Az erdővarázs sokat kiszívott az erőmből. Remélem, azért el tudlak vinni épségben Achironig. Ott már nem árthatnak egyikünknek sem.

A homok kavargott patái nyomán, a varázserdő messze elmaradt mögöttük. Már sötét csík volt csupán a látóhatár peremén, aztán már az sem. És röviddel később Zara megint érezte azt a borzalmas forróságot.

- Éget - mondta csendesen -, egyre erősebben. Meglepetésére Isim lassítani kezdett, majd poroszkálásra váltott. - Miért állsz meg? - kérdezte riadtan.

- Puszta gyorsasággal nem megyünk semmire - fújt a csikó; lélegzete tüzesen gomolygott szája körül, orrlikain apró lángok csaptak ki - Föl kell támasztanom a forgószelet, hogy elvigyen a hátán, különben elvesztünk. Karold át jó erősen a nyakamat, mert ha leesel, könnyen eltaposhatlak.

Zara szorosan átölelte a csikó meleg nyakát. Szíve úgy vert rémületében, mintha ki akarna ugorni a helyéből. Isim most fölágaskodott, és zengő nyerítésekkel keringeni kezdett két hátsó lábán, mintha valami ősrégi, furcsa, bűbájos-garabonciás táncot járna. A leányka egy idő után megérezte lépteiben a mélyen lüktető, ősi ritmust, és halkan énekelni kezdte a Szépasszonyt igéző éneket.

Hófajdszín hajfonatos Úrnő, hófajdhoz hasonlatos, szép Úrnő, füled halló porcával halljad meg, fülelő füleddel hangom halljad meg! Futó felhők szegélyével, Úrnőm, szállj fel, szállj! Ormos jurtomnak ormára zúgó zivatar hangjával szállj le, Úrnőm, szállj!*

Ősi varázsének volt ez, még a keleti őshazából származott. Olyan ősi, hogy egyik-másik szavát már maguk sem értették, hiszen ugyan ki látott közülük valaha is hófajdot? És ormos (kupolás) jurtban is csak Achiron papnői lakoztak immár. De az ének ősi ereje fölött változatlanul szállottak el az esztendők százai, és Szépasszony, akinek tiszteletére nemhiába táncolnak annyit a holdfényben a khozár leányok, meghallotta a segélykiáltást. A szélvihar úgy csapott le, akár egy roppant fekete turul, fölragadta a táltos csikót a hátán kapaszkodó leánykával együtt, végigszáguldott vélük a sivatag fölött, és lepottyantotta őket, alig két nyíllövésnyire Achiron nyugati kapujától. Aztán zúgva, bömbölve tovarohant kelet felé. Zara nagy nehezen talpra vergődött a porban, és körülnézett Isim után. A csikó, talán kőhajításnyira, remegő horpasszal feküdt az oldalán, a hab csak úgy szakadt róla. Szemlátomást erői végére ért.

- Meg kéne próbálnod fölállni - tanácsolta Zara aggodalmasan -, itt nem maradhatsz. Ha rád találnak, nem szabadulsz többé Achironból... tudod, hogy nálunk szigorúan veszik a hitehagyást. Ismerek egy helyet, ahol elrejtőzhetsz, amíg érted jövök, de nem tudlak odavontatni. Föl tudsz állni?

- Talán - a csikó, néhány nyomorúságosan eredménytelen kísérlet után, mégiscsak lábra kínlódta magát, és rogyadozó térdekkel követte a leánykát egy kicsiny kaktuszbozótba, a szállás bejáratától valamivel távolabb. Ez a tüskétlen, sötétzöld kaktuszfajta mindig sok vizet gyűjtött össze húsos leveleiben, a szomjazástól tehát nem kellett tartania. Zara leterítette őt elvékonyodott, fekete leplével, hogy meg ne fázzék a hideg sivatagi éjszakában.

- Maradj itt, és ki ne mozdulj! - intette - Körülvonom ezt a helyet a tiltás varázskörével, akkor senki nem mer majd háborgatni. Mához számított hét napra pedig itt leszek, hogy visszaadjam néked emberi alakodat. Esküszöm Leah anyára, az Életfakasztóra, akit én és az enyéim szolgálunk.

IV.

Félhomály volt az apró jurtban, csak egy cserépmécs pislákolt. Zara, ünnepi fehér köntösben, kioldott haján örökzöld koszorúval, a fekhelyén ült, és hevesen dobogó szívvel fülelt, Odakint mély, elnyújtott, borzongató hangon megszólaltak a szivák, a sivatagi nép híres, oldalfúvókás szarvkürtjei. Az avatott legények most indulnak, hogy nászt üljenek az avatandó szüzekkel. Az apró jurtok teljesen egyformák, a lányok alig egy kettősórája foglalták el őket. Senki nem tudja, kihez lép majd be, ha a tánclépésben kígyózó sor a szentélykörletet elérte.

Ritmikusan feldübörögtek az obák. A csontgolyók a szertartási ének lüktető dallamát verték ki a feszes halhólyagon. Zara érezte, hogy reszket; testét-lelkét átjárta e mérhetetlenül ősi rítus szent áhítata és még szentebb iszonyata. A halandó test a termékeny örökkévalósággal érintkezett ebben a szertartásban, s őt egyszerre töltötte el a várakozás és a rettegés. Isimre gondolt, aki táltos csikó alakjában várja őt a kaktuszbozótban, hat nap óra már, hogy visszaadja néki emberi alakját. Hogyan mondhatnak le az újhitűek arról, hogy minden ősükkel eggyé váljanak a Tavaszünnepen, avatás és avattatás szent rítusában? Valóban meg kell csonkítaniuk az életüket ahhoz, hogy az összes csillagistenek és szellemfejedelmek fölött álló, minden világfeletti lényt alkotó és uraló Örökkévalónak szenteljék magukat?

Könnyű léptek zörrentek a jurt előtt. Zara összerezzent. A pillanat visszavonhatatlanul elérkezett. Csak egy kis idő még, és belép a felnőttek közé. Az erők, melyek eddig tétlenül szunnyadtak szívében, fölélednek, és szolgálni fogják őt és a nemzetséget. Vajon ki lesz az, aki által az átmenet megtörténik? Áhítatos félelme elszállt, s most csupán kíváncsi volt; és nagyon izgatott. Egy keskeny, réz-szín kéz félrevonta a bejáratot takaró szőnyegfüggönyt. Szintén ünnepi fehérben, derekán szőttes övvel, nyúlánk ifjú lépett a jurtba. Fekete haja neki is kibontva és örökzölddel koszorúzva. Cseppet ferde, jáspisfekete szemében fölszikrázott az agyagmécs gyönge fénye. Halk sikoly röppent el Zara ajkáról.

- Ammihud!

Aramit-hatun fia csak most pillantott föl. Döbbenten meredt a leánykára, akihez az Ősök kifürkészhetetlen akarata vezérelte. A félhomályban is látni lehetett, hogy minden vér elhagyta az arcát. Zaráénak most először tűnt föl, hogy hasonlít test szerinti apjára, a nagy kapitányra.

- Zara! - suttogta rekedten - Most már tudom, hogy valóban az Anyák választottja vagyok. hiszen nagyobb kegyet gyakoroltak irántam, mint valaha is álmodni mertem.

- Miket beszélsz? - álmélkodott Zara. Ammihud lekuporodott melléje.

- Kicsi Zara - mondotta szelíden -, hát csakugyan nem vetted észre, hogy már régen nem a testvér vagy játszópajtás szemével tekintek reád? Nem tudtad, milyen keserves volt számomra a gondolat, hogy egy napon nagy méltóságra jutsz majd a papnők között, s az én számomra örökre elveszel?

- Hallgass! - parancsolta ijedten Zara - Ilyesmit mondani súlyos bűn, s ha valaki meghallaná, elűznének a szállásról érte. Tudod, hogy nem vetheted a szemed papnőre, vagy olyanra, akit az úrnők közé jelöltek.

- Ha olyan nagy bűn ez - vetette ellen Ammihud -, ugyan miért küldtek az Anyák éppen tehozzád a mai éjszakán? Nem, én hiszem, hogy ebben az Ő akaratuk és messzire tekintő szándékuk rejlik. Mi másért hozták volna össze Harrán leendő úrnőjét és kapitányát az avatásban?

- Harránnak Thámár lesz az úrnője - emlékeztette Zara, és ismét érezte szívében a csalódottság tompa szúrását. De Ammihud legyintett.

- Thámár veszi majd át idővel anyám helyét a papnők élén, ez igaz - felelte -, de szívem azt súgja, különös sors és nagy méltóság vár reád, ha nemzetségünk ősi szállására visszatértünk. Ne add át magad a csüggedésnek, hiszen láthattuk: az anyák képzelete kimeríthetetlen, és mi föl sem tudjuk fogni terveik csudálatos voltát.

Mosolyogva állt föl, hogy a mécset eloltsa, és azután megismerte Zarát és Zara megismerte őst, és az Ősök lelkei aranyfényű lángok képében gyűltek a füstlyuk köré, hogy vélük együtt ünnepeljék a termékenység ünnepét. Ez volt az utolsó alkalom, amikor Ammihud, a Kölyök Kapitány szellemlángokat láthatott, mert attól az éjszakától fogva végérvényesen felnőttnek számított, s a felnőtt férfiaknál a látás elhomályosul és kialszik, kivéve az olyanokat, akik - miként az újhitű remeték is - megtartóztató és önsanyargató életet élnek, és napjaik nagy részét az el nem érhető Fényesség szemlélésével töltik; de az ilyenek csak kevesen vannak.

V.

Zara a füstlyukon kitekintve látta, hogy még sötét van odakint, de csontjaiban érezte a hajnal közeledtét. Ez eszébe juttatta nehéz esküvel vállalt kötelességét; tudta, hogy sietnie kell.

- Menj most el! - mondta Ammihudnak, és maga is meglepődött azon, mekkora erő és hatalom cseng a hangjában.

- Máris? - kérdezte csalódottan Ammihud - S hát nem is szólasz vélem? tán megharagítottalak valamivel?

- Majd később beszélünk egymással, de nem most - intett Zara türelmetlenül - Menj már, kérlek, mert még virradat előtt fontos dolgom van, és szeretnék felöltözni.

Ammihud sértetten, vonakodva távozott, de Zara most nem ért rá vele foglalkozni. Néhány szívverésnyi idő múltán már ő maga is kiszaladt a jurtból, az avatottak sáfrányszín leplébe burkolódzva. Az oba halkan zörögve himbálódzott az övszíján. Az ősi szokás értelmében ezen az éjszakán mindenkinek a szállásán kellett maradnia. Nem találkozott hát senkivel, amikor a szentélykörleten átvágott, és a nyugati kapuhoz sietett. A kapuőrző harcos nem állította meg; ilyenkor senki nem szólhatott az avatottakhoz. Zara kézjelekkel adta értésére, hogy ki akar menni a sivatagba - ami egyáltalán nem volt szokatlan dolog Tavaszünnep hajnalán -, és a harcos szó nélkül kinyitotta néki a nehéz bronzkaput.

A kaktuszbozótot még ilyen távolból is jól lehetett látni... de azok a friss, erős, sötétzöld kaktuszok barnára aszottan, rongyokban csüngtek. Zara szívét marokra kapta a félelem; futásnak eredt, kicsiny lába alig érintette a homokot. Amikor odaért végre, látta, hogy a varázskör, amit Isim védelmére húzott, sértetlen. De akkor mi történhetett a kaktuszokkal? Még közelebb lépett, s akkor ismerős érzés fogta el. Valami égette az arcát. Azonnal tudta, hogy csak egy démon tekintete lehet az, de hát az ilyen fajzatok őneki már nem árthattak.

Bal kézzel, cseppet sem sietősen, rontás-elhárító varázsjelet formált... és akkor a démon megmutatkozott neki. Iszonyatosan csúf, nyálkás, szürke teremtmény volt, szarvakkal és rövid, disznószerű ormánnyal, szőrös farka vadul tekergett. Valahogy nem hatott egészen valóságosnak, és Zara nem egészen értette, miért mutatkozik látható alakban. Tudta, hogy nem árthat neki; mégis, amikor belenézett vörösen izzó szemébe, jeges félelem fogta el. Ijesztő és egyben meglepő módon úgy tűnt, a démon növekedni kezd. És minél jobban fokozódott a félelme, annál inkább látszott nőni ellenfele is.

"A démonok csak annak árthatnak, aki fél tőlük", csengett vissza a fülében Athre atya hangja, "a bátor szíven azonban nincs hatalmuk." Zarát elfogta a düh. Ez az ocsmány féreg nem árthatott neki, mégis meg akarta rémíteni; és most már azt is tudta, miért - hogy föltartsa. Ha kihúzza az első hajnalsugárig, Isim elveszett, és szabad prédájává válik a démonoknak. De a hajadon most már összeszedte magát, és nem óhajtotta idejét a démonra vesztegetni. Nagyonis jól tudta a sivatag démonainak ősi, közös nevét, melyet mindannyian viseltek a saját, külön nevük mellett, és tudta, ez is elég ahhoz, hogy ezt a fertelmes jószágot elkergesse innét.

- Takarodj az utamból, Azazel! - parancsolta megfellebbezhetetlen hangon; őt magát is meglepte, micsoda hatalommal szól.

A démon megremegett, azután füstöt okádott felé, és eltűnt. Zara sietve átlépte saját varázskörét, és behussant a kaktuszbozótba. A táltos csikó kimerülten hevert a porban, szemmel láthatóan a szomjan halás határán. Most értette csak meg Zara, miért hervasztották el a démonok tüzes leheletükkel a kaktuszokat; ő csak Isimre gondolt, s az óvó igéket nem terjesztette ki a növényekre is. Olyan mulasztás volt ez, amely kevés híján végzetesnek bizonyult. Hogy Isim hogyan maradhatott mégis életben, azt magyarázta annak a durva, festetlen gyapjúköntösbe burkolt, zömök alaknak a látványa, mely egy szikla mozdíthatatlanságával őrködött a csikó fölött. A csuklya alól kigöndörödő, ősz foltokkal tarkított szakállról Doalla sejkre ismert benne. A remete nagy, sötét szeme alatt mély árkok húzódtak, kerek, barna képére rávésődtek a démonharc fáradságának éles redői.

- Hogyan kerülsz te ide, tiszteletre méltó sejk? - csodálkozott Zara.

- Gyalog - vont vállat a remete -; vagy azt hitted, magára hagyom a tanítványomat ekkora veszedelemben? - kutató pillantást vetett a leányra - Úgy látom, túl vagy az avatáson.

- Honnét tudod? - ámult Zara - Hiszen a jelet még nem írták homlokomra!

A remete elmosolyodott.

- Látom arcodon ama másik világ visszfényét, ahol jártál - felelte -, és érzem a belőled sugárzó erőt. De ne vesztegessük most az időnket, mert rövidesen virrad, s akkor már késő lesz. Rajta, fogj hozzá; mi majd igyekszünk segítségedre lenni.

Moccant valami a kaktuszbozótban. Előbb a szakállas fiatal Poimen jött elő, és állt meg szótlanul a sejk mellett, majd előtűnt a két fivér, Tithoe és Matoe is, végül pedig a hosszú, sovány Anub. Laza félkörben álltak föl táltos testvérük mellett, kezüket egymás vállára téve, hogy erőiket egyesítsék. Tekintetük parancsolóan állt Zarán. A hajadon megsodorta két tenyere közt az oba nyelét. A csontgolyók feldübörögtek, diadalmas, nagyerejű dallamot verve ki a varázsjelekkel festett halhólyagon. Zara kicsiny, puha bőrsaruba bújtatott lábai táncosan megmozdultak. alig látható, apró léptekkel, melyek azonban minden ízét-porcikáját megrezegtették, lábujjhegyen forgolódva járta körül a csikót, halkan dünnyögve a tavaszi újjászületés varázsénekét, mely Boldogasszonyhoz kiáltott segítségért.

Istálló anyja-dajkája, szükség szelíd szolgája, legészakibb istálló: erdő ékes Asszonya, gyönge nyájak gyámola! Segedelmem, serkenj, kelj fel, kegyes őrizőm, Boldogasszony, szállj ki fenyők sűrű sátrából, kő mögül, kő alól, moha sűrűjéből!*

Még egyre forogva-pörögve odatáncolt a csikó fejéhez, lehajolván megérintette homlokán a csillagot, és hangosan kiáltotta: - Iszperik, térj vissza! A remeték, mindkét kezüket kinyújtva ifjú testvérük fölé, megismételték a hívást:

- Iszperik, testvérünk, térj vissza!

A csikó tagjain remegés futott végig. Erő-örvény kerekedett, s egy szívverésnyi ideig betakarta, mint egy homokfelleg. Aztán föloszlott ismét, és Yasmeen-hatun régi leple alatt ott hevert Iszperik, kimerülten, lesoványodva, karikás szemekkel, de ránézvést épen és egészségesen. Csak éppen a haja fehéredett ki egy kicsiny helyen a tarkóján és a bal halántékán: ott, ahol Zara a csikó szőrét az erdővarázshoz kitépte. Könyökére támaszkodott a fedetlenségét takaró lepel alatt, s hunyorogva nézte társait.

- Ti itt vagytok? - csodálkozott - Magára hagytátok szállásunkat?

- Athre atya ott van, s az elég - Doalla sejk leguggolt tanítványa mellé - Jól vagy, Iszperik? Indulnunk kéne haza, mielőtt az itteniek fölfedeznek bennünket.

- Menni még csak tudnék - felelt bizonytalanul Iszperik -, de így... ?

- Elhoztuk a köntösödet - Doalla sejk intett, mire társai szoros gyűrűbe fogták Iszperiket - Öltözz fel, igyál egy keveset, aztán menjünk innét!

Iszperik egy szemvillanás alatt magára húzta remeteköntösét, belebújt durva bőrsarujába, és amikor fedetlen fejét is elrejtette a széles csuklya alá, szemlátomást megnyugodott és erőre kapott ismét. elhárította az útból társait, Zarához lépett, és mindkét kezét a fejére helyezte.

- Légy áldott - mondta -, az ég áldásaival onnan fölülről és a mélység áldásaival alant. Használd az erőt, mely fölébredt benned, a nemzetség javára; légy bölcs, adakozó és termékeny, mint Leah anya, akit szolgálsz. Hallgass készséges füllel és nyitott szívvel a benned lakozó Hangra, hogy megértsd az Örökkévaló szavát, Akinek fényessége a te szívedben is ott világoskodik, még ha más módon is, mint a miénkben. Nem hinném, hogy lészen még találkozásunk a Nap alatt, ezért hát köszönettel istenhozzádot mondok néked, és kívánom, teljesítsd be, amire a nemzetség javára rendeltettél.

- Én tartozom köszönettel - viszonozta Zara -, így hát, ha nem találkoznánk többé ebben az életben, kívánok néked minden jót, amit egyik ember a másiknak csak kívánni tud. Tekintsen reád az Örökkévaló amaz el nem érhető fényességből, amelyben lakozik, és adja meg néked, hogy egészen betöltsön az Ő világossága, s így boldoggá tegyen szolgálatod, melyért annyi szenvedést és lemondást vettél magadra. Közöttetek pedig, szentéletű remeték - fordult a többiekhez -, uralkodjék továbbra is a megértés és a szeretet. A mi útjaink itt elválnak, s ha többé talán nem keresztezik is egymást, a barátság megmarad közöttünk, és remélhetőleg hozzájárul ahhoz, hogy ezentúl nagyobb békesség legyen a régi és az új hit között.

- Úgy legyen - felelte Doalla atya - És ennek jeléül vedd áldásunkat, mielőtt örökre elhagynánk ezt a helyet!

Egyenként megáldották Zarát, azután közrefogták a még mindig meg-megtántorodó Iszperiket, és sietősen megindultak nyugatnak, a sivatag mélye felé. Zara magához vette anyja kendőjét, és visszatért Achironba. Amikor az avatási jurtban kisimította és összehajtogatta a régi fekete leplet, annak redői közül kihullott valami. Fölvette, hogy megnézze, mi az - és elakadt a lélegzete. Egy középen ossztott, sima, kemény, hüvelyknyi bíborszín mag volt az, a Szent Fa ragyogó magva, a ritka és csodálatos, melyet a nagycsaládok anyái aranyba foglalva viseltek a homlokukon az ősi otthon emlékezetére. Hogyan került ez ide? Csak Iszperiktől származhatott, de honnét jutott ő hozzá? Tán ismeri a Harránba vezető titkos utat?

Hosszan eltűnődött ezen a kérdésen. Nem is sejtette, hogy sok időnek kell eltelnie, sok gonoszságnak kell megtörténnie még a sivatagban, míg kérdésére megkapja a választ. Addigra Achiron már romokban fog heverni, pálmái közt struccok és sakálok tanyáznak, és igenis találkozni fog még a sivatagi remetékkel, bár keserves találkozás lesz az, mert sokan esnek közülük áldozatul az eljövendő nagy háborúnak - ők, az erőszakmentesek, az erőszaknak. És Iszperik haza fog térni övéihez, jóllehet holtában csupán, és ott fogja aludni örök álmát a Szent Fa alatt, és Harrán gyermekei csudálatos történeteket mesélnek majd egymásnak a táltosfiúról, aki a Nagy Anyát kimenekítette egykor a démonok karmaitól.

Zara azonban még nem is álmodott ilyesmiről. A szent Fa magvát a nyakában aranyláncon függő tarsolykába csúsztatta, és átsietett az Ősök Házába, hogy anyjával, aki immáron Achiron első varázslónője vala, homlokára írassa az avatottak jelét.

- Vége -

* Ősi finnugor varázsének nyomán

vissza a krónikákhoz

back to home