Nos, ez így talán nem teljesen igaz. Talán mégis gondoltam rá ... időnként ... hogy egyikünk meghal – az ellenségeinkkel vívott heves, véres csata kioltja az élet egy szikráját – és a csapat többi tagja nem lesz képes tovább folytatni, úgy, hogy a halál emléke ott a lebeg fölöttünk, bennünk és körülöttünk.

Furcsa, hogy a valóság mennyire másként alakult.

Oh, belegondolva azt hiszem a vég valóban egy halállal kezdődött. Visszatekintve azt hiszem ezt nevezhetjük a visszafordíthatatlan események sorában az első lépésnek. És mégis, én nem úgy emlékszem vissza az SG-1 – az én SG-1-em – végére, mint egy hirtelen és rettenetes végkifejletre, ami alapjaiban rendítette meg létezésemet, hanem inkább mint egy lassú és viszonylag fájdalommentes csábításra. Valamire, ami elsettenkedett, és egy nap azon kaptam magam, hogy az SG- 1 nincs többé és ezt egészen addig még csak észre sem vettem.

Teal’c ment el elsőnek. Nem egy csatában, harcosként, ahogy mindannyian ismertük őt ... nem, semmi drámai, ihletet adó esemény. Ehelyett egy autóbalesetben halt meg. Randevúja volt – ha el tudják ezt hinni – valakivel az SG-4-ből, és ahogy éjszaka visszafelé jöttek a Bázisra a kocsi leszaladt az útról és mind a két utas meghalt. Noha Junior, ahogy az ezredes hívta mindig Teal’c Goa’uld szimbiótáját sok betegséget meg tudott gyógyítani, vannak dolgok, amiket még a csodakukac sem tud helyrehozni. És én azt mondanám, hogy a fej leválása a testről a lista legelején van.

Oh, persze nem tagadom, hogy ez megrázott minket. Mi, az SG-1 meglehetősen ki voltunk borulva néhány hétig. De az első 1-2 hétben a bánat helyét átvette a harc Maybourne és haverjai ellen, ahogy megpróbáltuk megakadályozni, hogy Teal’c testét kísérletezésre használják. Nyertünk is és vesztettünk is – Maybourne egy hétre kapta meg Teal’cet, majd engedélyezték, hogy eltemessük. Természetesen külön ceremóniát tartottunk az indítóteremben a kapu előtt, amin Rya’c és Drey’ac is részt vett, mielőtt átvittük a testét a Csillagkapun, hogy a Chulakon temessük el.

Az ezredes, Daniel és én ekkor még mindig elnyomtuk bánatunk legnagyobb részét és kapva kaptunk Hammond tábornok újabb megbízatásán. Így utólag ez volt a lehető legrosszabb dolog, amit tehettünk. Azon az úton mind vesztettünk, vagdalkozás és morgás, miközben ostoba hibákat követtünk el a helyiekkel szemben. Éppen csak megmenekültünk a haláltól és amikor Janet azt mondta a tábornoknak, hogy orvosi pihenőre küld minket, senki sem ellenkezett.

Az első héten elválaszthatatlanok voltunk, az SG-1 mínusz 1 fő. Természetesen a csapatunkban mindig erős volt a barátság köteléke, de ez alatt az egy hét alatt ez a kapcsolat még intenzívebb lett. A második héten elkezdtem aggódni magam miatt, bizonytalan lettem, hogy ez a természetellenes függőség a két legjobb barátomtól vajon tényleg olyan jó ötlet-e. A második hét közepén mentem el, meglátogattam a bátyámat Seattle-ben és csak a harmadik hét végén tértem vissza, amikorra ismét a Bázison kellett lennünk. Úgy tűnt, hogy az ezredes és Daniel is követték a példámat és elváltak a visszatérés előtt.

Ezután a dolgok megállapodtak. Senki sem jött Teal’c helyére a csapatunkba és noha – természetesen – mindannyiunknak hiányzott a Jaffa, mégis tovább dolgoztunk halála után. Az SG-1 továbbra is külső egység maradt, új bolygókat derítettünk föl, stb. Eggyel kevesebben voltunk, de ez nem volt akkora hatással ránk, mint gondolnák. Azt hiszem csak Daniel érezte Teal’c halálnak gyötrelmét minden egyes küldetésen. Az ezredes és én, talpig katonaként, mindketten arra a távoli helyre temettük a fájdalmat, ahová minden bajtárs távozik, amikor elragadja őket a kaszás.

Kb. hat hónappal Teal’c halála után Daniel megtalálta Sha’ret. Ammounet haldoklott benne és legalábbis először, azt hittük Sha’re is meg fog halni – hiszen most már a Goa’uld immunrendszerétől függött. Azonban az apám visszatért a Tok’rak éppen aktuális rejtekhelyéről és elmondta, hogy Yosef olyan súlyosan megsérült, hogy azon már a Tok’ra gyógyító ereje sem segíthet és Garshaw-nak új gazdatestre van szüksége. Ez tökéletes megoldás volt és így Sha’re Tok’ra lett. Természetesen Daniel magán kívül volt a boldogságtól, hogy felesége megkerült és megmenekült, engedélyt kért, hogy csatlakozhasson hozzá és a Tok’rakhoz. Senki sem örült az ötletnek, különösen az ezredes és én nem, de mi sem tudtuk megtagadni Daniel kérését. Az apám szólt Daniel érdekében a Tok’raknak, akik vonakodva ugyan, de beleegyeztek és így tett Hammond tábornok is itt a Földön.

És akkor ketten maradtunk.

Annak ellenére, amit gondolnak az emlékeimben az SG-1 még mindig nem itt ért véget. Az ezredest és engem nem helyeztek át és az SG-1 sem szűnt meg. Ehelyett két új tagot kaptunk és lényegében kiképző csapat lettünk. Ha az újoncok átmentek az általunk kigondolt teszteken, akkor átkerülhettek a többi csapatba. A tesztjeink néha vadak, máskor érthetőek voltak. Az ezredesnek az volt az elképzelése, hogy mindenkinek értenie kell a humorát és legalább egy kicsit viszonoznia is kell, mielőtt továbbmehetnének. Más részről, én szerettem látni, hogy az újoncok értik a tárcsázót és a csillagkaput, és meg is tudják javítani, ha szükséges. Abban mindketten egyetértettünk, hogy a katonai rátermettség és a harctudás egységes és nem kérdéses. Majdnem egy évig az ezredes és én továbbra is az SG-1-ben voltunk és képeztük az újoncokat.

Janet akkor hagyta el az SGC-t, amikor Cassandra matematikai és természettudományi ösztöndíjat kapott a Harvardon. Mivel mindannyian tudtuk, hogy idővel Cassie majd belép a Csillagkapu programba ez a lehetőség túl jó volt ahhoz, hogy elszalasszák.

Nem sokkal 36. születésnapom előtt egy kiképző küldetésről visszatérve különösen rosszul értem földet és összetörtem a bal combcsontomat, hat hónapig kénytelen voltam csak a Bázison és a laborban dolgozni. Amikor ismét visszatértem aktív Csillagkapu szolgálatba az ezredes és én még vagy két hónapig újoncokat tanítottunk, mielőtt az ezredest áthelyezték az SG-3-ban Makepeace ezredes helyére. Makepeace ezredest ugyanis egy időre kivonták a forgalomból egy csúnya Goa’uld csetepatét követően, és mikorra az ezredes visszatért az SG-1-be nekem felajánlottak egy vonzó pozíciót az Asgardoknál ... egy csereprogramszerűségben, ha úgy tetszik. Három hónapot töltöttem az Asgardok bolygóján, segítettem a harcaikban és tanulmányoztam a technológiájukat, miközben az Asgard küldött – a nevét elfelejtettem – ugyanezt csinálta az SGC Parancsnokságon. Visszatérésem után természetesen a Bázison maradtam, teljes munkaidőben a laborban dolgozva, hogy újonnan szerzett tudásomat a Bázison eszközeinél is felhasználhassuk.

Nem sokkal visszatérésemet követően Hammond tábornok enyhe szívinfarktust szenvedett és végleg nyugállományba vonult. Ekkor 37 éves voltam, az Asgard csereprogram előtt alezredessé neveztek ki és maradéktalanul élveztem pozíciómat, mint a Bázis vezető tudósa. Az ezredes egy ideig még az SG-1-ben maradt, mielőtt végül tábornokká léptették elő átvéve Hammond tábornok egykori beosztását.

Alapvetően mi ketten tartottunk a Bázison minden kártyát a kezünkben. Minden katonai dolog az ő hatáskörébe tartozott, minden tudományos az enyémbe. Hivatalosan megvolt a hatalma, hogy felülbíráljon engem, de hosszú barátságunknak köszönhetően már régóta megbízott ítéleteimben. Sok szempontból az ezredes és én voltunk az SGC szülei – ő figyelt arra, hogy a gyermekünk jól viselkedjék és én gondoskodtam arról, hogy művelt legyen.

Az SG-1-et az általunk kiválasztott csapat irányította, de ha valamilyen ok miatt el kellett hagynom a Bázist, akkor automatikusan az SG-1-et helyezték az irányításom alá. Azt hiszem ez az oka, hogy soha nem vettem észre, hogy az SG-1, vagyis az eredeti SG-1 már nincs többé. Időnként - jobb kifejezés híján még mindig bedugtam a lábujjamat, hogy ellenőriztem a vízhőmérsékletet és még minden nap láttam az ezredest. Egy ideig együtt ebédeltünk, de aztán lassan már csak köszöntünk egymásnak, a rendszeres megbeszéléseken találkoztunk és nagyon ritkák lettek a közös étkezések.

A már lényegében kiveszett pletykahálózaton keresztül hallottam, hogy volt egy pont, amikor fogadást kötöttek arra, hogy az tábornok és én végül „összejövünk”. Nevetnem kellett, de őszintén. A vele való viszony/kapcsolat gondolata soha sem merült fel bennem, noha így visszagondolva látom, miből indulhatott el a pletyka. Sok éven át, azt hiszem, volt köztünk valami vonzalomféle. Ez rövid időre felszínre került rögtön azután, hogy találkoztunk, amikor a Fény és a Sötétség Földjén jártunk, és valószínűleg újra, amikor azokkal a „párhuzamos valóságokkal” kellett foglalkoznunk, de sosem jutottunk tovább néhány fertőzés okozta csóknál és fura gondolatnál.

Azt hiszem, ha Teal’c halála után Daniellel és a tábornokkal maradok a pihenőnk alatt, akkor valami esetleg történhetett volna, de nem történt és soha nem éreztem úgy, hogy történnie kellett volna. Néhány hónappal azelőtt, hogy Daniel megtalálta Sha’ret kapcsolatot kezdtem az akkor még hadnagy Graham Simmonsszal és nem sokkal azután, hogy Daniel ténylegesen elment összeházasodtunk. A házasság sajnos nem tartott sokáig, én vetettem neki véget miután Graham bevallotta, hogy viszonya volt mialatt én az Asgradoknál voltam.

De ahogy most itt ülök erre a régi szóbeszédre visszaemlékezve és mosolyogva már a gondolaton is, elmerengek, hogy vajon mikor lett vége és miért, és ami még fontosabb miért nem vettem észre, hogy ténylegesen véget ért.

Az SG-1 nincs többé. A nagy finálé, a jelentőségteljes csúcspont, a legendát szülő befejezés ... és én észre sem vettem. Nem is annyira véget ért, hanem egyszerűen tovább fejlődtünk, fokozatosan magunk mögött hagytuk a kezdőpontot, a négy csapattagot, a legjobb barátokat, akiket szinte a vérnél is erősebb kötelék kötött össze, de akiket elsodort egymástól a sors és a valóság.

Mintha cserbenhagytak volna minket, nem?

- VÉGE -
camper

Vissza