| Kocsmakalauz: | Rashers Geraghty
O'Neill’s Leopardstown Inn |
| Filmajánlat: | Bean
Kolja Full Monty |
Érthető, hogy ezek után abban a tudatban ültem be a "Bean" című filmre, hogy egyetlen arc- és rekeszizmom sem rezdül majd. Persze nem így történt: tíz perc múlva én is a földön fetrengtem a nevetéstől a többi nézővel együtt. A film kezdetén Mr. Bean egyszerű teremőr a londoni National Galleryben, felettesei azonban, csak hogy szabaduljanak tőle, kinevezik művészettörténeti szakértőnek egy amerikába szállítandó ötvenmillió dollár értékű festményhez. És itt kezdődnek a bonyodalmak, "Dr. Bean" ugyanis a festményről alkotott műértő véleményét a következő mondatba tömöríti: "nice frame".
Császár Péter alias Nebulus szerint "Az amerikaiak azon röhögnek a legjobban, ha leeszed magad ketchuppal (ez személyes tapasztalat)" és bár sok ilyen poén is van a filmben, alighanem az amerikai közönség rekeszizmainak mozgásban tartására; Mr. Bean most is előrukkol néhány eredeti ötlettel. Egyik másik poénjából Rowan Atkinson polgári foglalkozására is ráismerünk: ki másnak jutna eszébe, hogy egy szabályozókör körerősítésének növelése milyen vidám következményekkel járhat, mint egy villamosménöknek?
A filmben tehát mindenki talál magának nevetnivalót, és aligha árulok el titkot, hogy a történet minden bonyodalom ellenére happy end-del végződik. Azt viszont kevesen tudják (nekem is súgtak), hogy a film végén a stáblista után Mr. Bean újra megjelenik, hogy üdvözölje azokat a kitartó nézőket, akik a második sírásók, takarítónők, bélyegnyalók és borítékbontók hosszú listáját is végigülték...
Rashers Geraghty
A „Rashers” nem holmi lóversenyről beszélgető nyugdíjas bácsikákkal megtöltött külvárosi melegedő, hanem igazi dublini belvárosi kocsma, az élet sűrűjéből, amit már abból és megállapíthatunk, hogy esténként walki-talkis kidobóember áll a bejárat előtt. De a pincéből felhallatszó zene is jelzi, hogy esténként ide jár az ifjúság színe-java.
Ne szaladjunk ennyire előre, egyelőre még csak késő délután van, és enni szeretnénk valamit, elvégre a hely egy híres ínyencről van elnevezve. Habár, nem tudom helyes-e az „ínyenc” jelzőt használni valakire, akinek a zsírban kisütött vastag bacon szalonna (koleszterin rulez!) a kedvenc étele. Egy barátom, aki nemrégiben túlélt egy ír házibulit és így alkalma volt együtt reggeliznie a túlélőkkel, csodálkozva állapította meg, hogy az írek otthon is zsírban sült szalonnát reggeliznek. (Eddig alighanem azt hitte, hogy a „Full Irish Breakfast”-tal csak a turistákat ijesztgetik.)
Ruairí Geraghty (az ír keresztnevek mind ilyen kimondhatatlanok) egész életét a dublini kocsmák látogatásának szentelte. Soha nem költözött el az édesanyja házából (állítólag ez itt szokás) és folyton csak az evésről meg az ivásról lehetett vele beszélgetni (ez viszont csakugyan szokás), de leginkább olthatatlan sörszomjáról volt íres (ez pedig a legfontosabb szokás).
Az étlapon az ír konyha remekei sorakoznak: „black pudding” (olyan, mint a véres hurka, csak undorítóbb), csirkés saláta és tengeri herkentyűk: osztriga, kagylók, füstölt hal, valamint „seafood cocktail” néven mindez összekeverve. Én a csirkés saláta mellett döntök, és enyhe hasfájással megúszom; valószínűleg nem ittam elég sört utána, pedig a szakács az alkoholos gyomorfertőtlenítést is bekalkulálta a receptbe.
Közben leszáll az este, és sorra érkeznek a vendégek: bakancsos-farmeros-fülbevalós fiúk és bakancsos-farmeros-fülbevalós lányok, fehéringes-nyakkendős-huszonéves üzletemberek, feketecipős, vöröshajú, szeplős, enyhén molett lányok; valamint néhány turista. (A fogszabályozós tinédzserek este ki vannak tiltva -ez egyike azon kevés tilalmaknak, amit az írek tényleg komolyan vesznek.) Az asztaloknál lassan felerősödik a társasági élet (ez általában hangos röhögéssel jár). Ezzel párhuzamosan erősödik a háttérzene hangereje is. Popzenét játszanak itt is, mint a legtöbb fiatalok látogatta kocsmában; az ír népzene a turisták által látogatott helyekre és a vidéki kocsmákba szorult vissza.
Természetesen mindenki Guinness sört iszik, a lányok is, méghozzá figyelemre méltó mennyiséget: egy igazi ír lány úgy issza a sört, mint a sivatagban szárított szivacs. Néhai Ruarí Geraghty szelleme kísért; ő is erről a képességéről volt ismert. Nem csoda, hogy a dubliniak egy kocsma formájában állítottak emléket neki.
Közben odakint a walki-talkis verőlegény már sorba állítja az érkezőket, és csak akkor enged be újabb jelentkezőket, ha valaki a bent lévők közül távozik. Általában pár percet kell csak várakozni, de a sor végén állók gyakran odébbállnak. Elvégre van még más kocsma is Dublinban…
O'Neill’s
Az ír sziget szerény méreteit legjobban a családneveken lehet nyomon követni: szerintem tíz-tizenöt vezetéknéven osztozik az ír lakosság kilencven százaléka. Különösen népszerűek az Óvesszővel kezdődő vezetéknevek; O'Neilből például négy oldal van a dublini telefonkönyvben; érdekes lenne egyszer kideríteni, hogy ezek közül melyikükről nevezték el a Nassau street-i kocsmát.
Az O'Neill’s a belváros kellős közepén van, átellenben a „szent turisztikai központtal” - ami alatt a templomból átalakított turistairodát kell érteni. Kívülről olyan, mint egy század eleji vidéki angol fogadó, belülről pedig… nos, alighanem belülről is olyan. Az utcáról nyíló "lounge" feliratú csapóajtón át mindjárt az élet sűrűjébe, vagyis a bárba jutunk. Mindenfelé kis (néhány személyes) sötétbarnára festett fa asztalokat látunk, körülöttük sípcsontig érő, háromlábú székeket, a falak mentén pedig barna lócákat. A falat sötét színű faburkolat borítja, amire helyenként bekeretezett fényképek és metszetek vannak kiakasztva. (Azazhogy: kicsavarozva, gondolom azért, hogy hosszabb életűek legyenek.) A kocsma alapterülete óriási: itt még akkor is lehet helyet találni, amikor a felkapottabb helyek már megteltek. Vigyázat, a helyiség sok apró zegzugra és beugróra oszlik, ezért könnyű eltévedni! (Tájékoztatásul: a WC a Nassau street felőli bejárat közelében van, a bárpulttal szemben.)
Az O'Neill’s hagyománytisztelő helynek látszik, olyannak, amilyenről a turisták álmodnak az útikönyvek alapján. Belépéskor nem vág mellbe az ordító zene, a vendégek nagy része beszélgetni, illetve egy sört meginni jön be ide.
Egyszer beszédbe elegyedtünk itt néhány gurgulázó kiejtésű amerikai turistával (olyan nagy volt a tömeg, hogy kénytelenek voltak a mi asztalunkon lévő hamutartót használni, innen az ismeretség). Európai körúton jártak, előző nap még a sziget nyugati partján voltak, aznap este Dublinban, másnap meg már indultak tovább Franciaországba. Az aznapi este a helyi kocsmák felderítésére volt kijelölve a menetrendjükben, aminek maradéktalanul eleget is tettek: hősiesen itták a Guinness sört, és teljesen le voltak nyűgözve „a hely szellemétől”. Odahaza majd, amikor vendégek jönnek hozzájuk, előveszik az O'Neill’s-ben készült fényképeket, és elégedetten gurgulázzák, hogy „Látjátok, ilyenek a dublini kocsmák!”.
Filmajánlat: Kolja
Lakatos Zsolt nevű, hozzám hasonóan ütődött barátommal még egyetemista koromban felvettük azt a szokást, hogy a moziban ülve, amikor a film elérkezik a romantikus ("Örökké foglak szeretni drágám!") vagy a tanulságos ("Minden nap mossatok fogat gyerekek!") részhez, akkor oldalba bökjük egymást és ártatlan pofával megkérdezzük hogy "Ez nem egy amerikai film?" (Nem mindenki szokta megérezni a kérdésben az élt, egyszer egy lány őszintén meglepődve visszakérdezett, hogy "De igen, miből jöttél rá?")
Ennyi bevezető után le kell szögeznem, hogy a "Kolja" (angol helyesírással "Kolya") nem amerikai, hanem cseh film, és erről a tényről az első néhány perc alatt meg is győződtem; senki más nem tudja olyan finoman ötvözni a humort, a politikát és az erotikát, mint a cseh írók és filmesek.
A film főhőse egy ötvenes éveit taposó zenész, megrögzött agglegény és nőcsábász (amióta elolvastam Kundera néhány regényét, arra a következtetésre jutottam, hogy a cseh férfiak állandóan a nőket hajkurásszák; ezt a film is megerősíti), aki temetéseken zenél, sírkőfeliratokat aranyoz és hasonlóan kvalifikált munkákból tartja fenn magát.
Szorult anyagi helyzetében belemegy egy névházasságba: a feleségnek cseh papírokra van szüksége, amikkel aztán egyből letiplizik Nyugat-Németországba, a "férje" nyakán hagyva egy ötéves gyereket. Itt kezdődnek az igazi bonyodalmak, a kisfiú ugyanis orosz, csehül még annyit sem tud, hogy "kérek egy tábla csokoládét". Kutya és gyerek biztos siker, és ha ez egy amerikai film lenne, a nézők kisírt szemekkel mennének haza a moziból. Szerencsére a rendező ügyesen elkerüli a klisé helyzetek klisékkel való kezelését, így a film végig érdekes marad.
Sajnos az angol feliratok készítőinek nem mindenhol sikerült pontosan visszaadniuk az eredeti szöveget. Én magam csehül tudok csehül (hehe), szerencsére hét nyelven beszélő (tényleg!) barátnőm segítségével néhol sikerült megfejteni, hogy miről van szó az eredetiben. A rendőrségi kihallgatáson például, amikor a felügyelő a barátságos bevezető beszélgetés után elkezd kiabálni a főhőssel, az így szól: "Nem szép dolog így rám támadni, amikor tegezzük egymást!" Mire a felügyelő azt válaszolja, hogy: "Dehogy egymást! Én tegezlek téged!" Ezt a fordítók, az angol nyelv korlátoltsága miatt, sajnos nem tudták hűen lefordítani.
Rólam köztudott, hogy a cseh irodalom lelkes rajongója vagyok, az én véleményem így elfogult; de eddig még mindenkinek nagyon tetszett a film, akikkel eddig beszéltem, még a brazil Jaumirnak is, pedig ő aligha ismeri a történet hátterében meghúzódó politikai eseményeket. Az már csak a hab a tortán, hogy a film nagyon igényesen van filmezve: bizonyíték arra, hogy nem feltétlenül kellenek Silicon Grapics munkaállomás-hegyek ahhoz, hogy egy rendező igazán jó filmet csináljon. Sőt.
Leopardstown Inn
A Leopardstown Inn (avagy Lepp Inn, for short) a Leopardstown nevű városrészben található, nagyjából olyan messze az "Industrial Estate"-től, hogy nap közben már ne legyen érdemes kiugrani ide egy sörre. A városrész (és vele együtt a pub) nevének eredete a történelem homályába vész, szerintem akkor láttak itt utoljára leopárdot, amikor absztinens írt, a pub tulajdonosa szerencsére nem zavartatta magát és mindenféle afrikai fegyverrel, népművészeti tárggyal és állatbőrrel (többek között egy leopárdbőrrel is) díszítette ki a kocsma belsejét.
A "Lepp Inn"-ben a legtöbb pubbal ellentétben nem este, hanem délben van csúcsforgalom: ilyenkor ugyanis néhány órára működésbe lép az indiai szakács. A választék nem túl széles (én többször is végigettem már az étlapot), és kétszer annyiba kerül, mint a munkahelyi kantinban, viszont kétszer akkora az adag, kétszer finomabb, kétszer kellemesebb környezetben lehet enni (az eddig nyolc), és nem utolsó sorban meg lehet inni az ebédhez egy pint Smithwicks-et. (A Lepp Inn első emeletén van egy "Green's Restaurant" névre hallgató étterem is, de oda még sosem merészkedtem fel.)
Bár a menedzsment mindenféle trükkökkel próbálkozik (TV a férfi WC-ben, "happy hour", azaz este öt előtt két koktél egynek az áráért) a Lepp Inn estére többnyire mégis tipikus vidéki kocsmává alakul: jórészt középkorú és idősebb "local residents"-ekből álló, csendben beszélgető csoportok előfordulása jellemző. (A felkapott belvárosi kocsmákban este kilenc után már egy gombostűt sem lehet leejteni, motoros fűrésszel lehet vágni a füstöt, és úgy üvölt a zene, hogy az ember a saját hangját sem hallja.)
A pincérek törvénytisztelők, és este fél tizenkettőkor kipenderítik a vendégeket, még akkor is, ha azok a taxijukra várnak és odakint plusz két fok van (ez itt kb. olyan szörnyen hangzik, mintha Magyarországon mínusz tizennyolc fokot mondanánk). Ez meg is történt velünk egyszer egy "last pint" után, és nekem még szerencsém volt, mert öt perc gyaloglásra laktam és gyorsan hazaértem. Hopp, most elárultam, hogy miért is szeretem annyira a Lepp Innt...
Filmajánlat: Full Monty
Nem könnyű az élet egy haldokló nehéziparral megáldott városban: sorra zárják be az egykor virágzó vasgyárakat, a műhelycsarnokok helyén pedig áruházakat építenek, ahol már csak az emlékbe meghagyott ormótlan vasbeton hűtőtornyok emlékeztetnek a dicső múltra. A munkaügyi központok pedig lézengő fiatalokkal vannak tele, akik kártyázással ütik agyon az átképző tanfolyam unalmas óráit, miközben a könnyű és gyors meggazdagodásról álmodoznak.
A leírás szülővárosomra illik, ezúttal azonban nem Miskolcról, hanem az angliai Sheffieldről van szó. Itt próbálja Gaz (Robert Carlyle - a Trainspotting óta folyton csirkefogót alakít; persze akinek ekkora hézagok vannak a fogai között, attól az öreg nénik egyből átmennek az utca túloldalára) néhány munkáját és ambícióját vesztett sorstársát rávenni, hogy működjenek közre a "nagy ötlet" megvalósításában: alapítsanak férfi sztriptíztáncos csoportot.
Hogy egy szőröshasú, másfél mázsás mackóból, egy vöröshajú öngyilkosjelöltből, egy tánc-antitalentum félőrültből, egy korosodó művezetőből és a vállalkozó szellemű, de kissé nyápic ex-vasmunkásból álló "vetkőző vasasok" produkciójára ki lesz kíváncsi, az egy érdekes kérdés (a film végére kiderül). A fiúk mindenesetre lelkesek: kocogni járnak a hegyoldalra, egyúttal lehetőséget adva az operatőrnek, hogy Sheffield festői vasbeton toronyházain legeltesse a kameráját.
A komédia mögött azonban szomorú dolgok történnek: Gaz elvált felesége nem engedi, hogy a fia az apjával találkozzon, Dave gyanakszik, hogy a felesége megcsalja, Gerald pedig nem meri elmondani a feleségének, hogy fél éve munka nélkül van, aki erről mit sem tudva intenzíven használja a férje hitelkártyáját. Egyes jeleneteknél nehéz eldönteni, hogy társadalmi drámát látunk-e vagy vígjátékot. Valószínűleg mind a kettőt egyszerre.
Kíváncsi vagyok, Miskolcon mikor alakul meg az első amatőr férfi sztriptíztáncos csapat?