Az ATHANOR KÖNYVEK sorozatában megjelent: Julius Evola  ORIENTÁCIÓK (cikkgyűjtemény)  fordította: Gábor Zsuzsa 1998  kiadó: Stella Maris, 1016 Budapest, Gellérthegy u. 3.

   A Stella Maris Kiadó ORIENTÁCIÓK című kötete Julius Evola, a nagy tradicionális gondolkozó, valláskutató, filozófus és politológus egzisztenciális és politikai orientációiba enged bepillantást. Jóllehet az itt olvasható öt írás fél évszázada keletkezett, értékükből és érvényükből nem veszítettek, hiszen – mint a szerző írja – „a hagyományos felfogás ma is érthetően beszél hozzánk, ha elvonatkoztatunk az idő által meghatározott külső megjelenési formáitól”. 
   Evola a tradicionális bölcsesség fényében vizsgálja többek között a harc által kínált lehetőségeket az önfelülmúlásra, az ember jogát saját életéhez, a saját természetéhez való hűség fontosságát, a talpon maradás lehetőségét a társadalmi és morális pusztulás világának közepén. Az utolsó írás egzisztenciális orientációk mellett politikaiakat is tartalmaz: a mára teljesen ismeretlenné vált organikus és hierarchikus állam megteremtéséhez nélkülözhetetlen alapelveket vázolja fel. 

 Julius Evola (Róma, 1898. május 19. – Róma, 1974. június 11.) hatalmas életművének – amely csak a hosszab esszék tekintetében háromszáz, újságcikkek tekintetében pedig több mint ezer írást számlál(1)  – legjelentősebb munkái azok a nagy könyvek, amelyeknek kritikai összkiadása 1999-re fejeződik be a római Mediterranee Kiadónál. Az összkiadás vezetője, Gianfranco de Turris szerint ez a mind jelentőségében, mind tematikai szempontból hatalmas életmű sokkal inkább különböző „útmutatásokra” és „útirányokra” osztható, mintsem „biográfiai korszakokra”: Evolánál nincsen megtagadott vagy örökre lezárult korszak. Egészen fiatalkorától rendkívüli tudatosság és elhivatottság tanújeleit szolgáltatta, s önéletrajzi könyvében már ifjúkori művei kapcsán megjegyzi, hogy azok sem vethetőek el „fiatalkori tévedésekként”(2) . És ha korai dadaista költészete, festészete és művészetfilozófiája kapcsán ez így van, akkor minden bizonnyal még inkább igaz ez filozófiai korszaka – már huszonhét-huszonkilenc évesen úgy tekintettek rá, mint aki mind logikailag, mind ismeretelméletileg, mind axiológiailag, mind ontológiailag meghaladta a klasszikus német idealizmus filozófiáját – és politikai művei tekintetében is. 
 De Turris szerint az Evola által tárgyalt „útirányok” a következőek voltak: általános előfeltételként szolgál életműve átfogó megismeréséhez A Cinóberösvény című, említett szellemi önéletrajza; művészeti orientációja és egyszersmind útmutatása képezi az első csoportot (Absztrakt művészet – versek és teória, 1920; A benső táj homályos szava – négy francia nyelvű vers, 1921; Raaga Blanda – összes versek, 1969; Írások az avantgard művészetről – összes művészetelméleti írása, 1994; Az Abszolút Individuum fenomenologiája c. művének bizonyos részei, 1930); filozófiai, hyperfilozófiai munkássága alkotja életművének második csoportját (Tanulmányok a mágikus idealizmusról – 1925; Az ember és a világ keletkezése – előadás és tanulmány, 1926; Reális idealizmus – cikkek gyűjteménye 1924–28-ból, 1997; Az Abszolút Individuum teóriája és fenomenológiája – két kötetes filozófiai főműve, 1927 ill. 1930); a keleti hagyomány képezi életműve tematikáinak harmadik csoportját (Az ember mint hatalom – Az erő yogája c. mű korai verziója, 1926; A Princípiumnak és Akciójának könyve /korábban Az Út és az Erény könyve/ – Tao-te-ching fordítása és kommentárjai a taoizmushoz, 1923 ill. 1959; A Felébredés doktrínája – 1943; Az erő yogája – 1949); a nyugati hagyomány adja életműve tematikáinak negyedik „irányvonalát” (A Hermetika hagyománya – 1931; A Grál misztériuma – 1937; Bevezetés a mágiába, ami az Én tudománya – 1927–29 ill. 1954; bizonyos tekintetben a Lázadás a modern világ ellen – 1934); az ötödik irányvonalat a történelem-morfológia és politikai tanítás képezi (Lázadás a modern világ ellen – 1934; Orientációk – 1950; Az emberek és a romok – 1953; A fasizmus jobboldali kritikája – 1964; egyes tanulmányai tekintetében az Észrevételek c. gyűjtemény – 1974; La Torre – cikkek 1930-ból, 1977; Az Állam – 1934-43 közötti cikkek, 1995); a hatodik „útirány” az egzisztenciális orientációk (A szexus metafizikája – 1958; Tigrislovaglás – 1961; Pitagoreus aranyversek – bevezető tanulmány a pitagoreizmusba, 1959; A „Munkás” Ernst Jünger gondolkozásában – 1960); és végül a hetedik irányvonal Evola életművének tematikái, „útmutatásai” és „útirányai” között a tematikusan is kifejezett spiritualitás (Az ember és a világ keletkezése – előadás és tanulmány, 1926; A jelenkori spiritualizmus arca és álarca – 1932; Bevezetés a mágiába, ami az Én tudománya – 1927-29 ill. 1954; Az íj és a buzogány – esszék, 1968; Észrevételek – esszék és tanulmányok, 1974).(3) 
 Evola, bár sokan professzornak szólították, nem volt „szobatudós”: fiatal korától kezdve a vallási-spirituális tanítások realizációja értelmében kutatta azokat. A fő doktrínák, melyeket megismert és amelyeknek mesterévé vált, különböző területekre való alkalmazásokként is – mint „kiterjesztési” formák és „továbbélési lehetőségek” – helyet kaptak életművében (ezek de Turris „útirányai”). 
 Már a dadaizmussal való korai kapcsolatától kezdődően alapvetően érdekelte a szellemi tanítások életben való alkalmazásának kérdésköre, annak problémája, hogy milyen általános jellemzőket és kondíciókat kell meghaladni ahhoz, hogy lehetőségekkel rendelkezzünk arra nézve, hogy a megismert doktrínák, szemléleti módok, mítikus alakok vagy kozmológiák ne csupán elvont és az életben meghazudtolt „üres tudássá” váljanak. Egyedül ez a törekvése tette nyitottá a történelem, a politika, a társadalom és az emberi egzisztencia kérdéseinek irányába, annak ellenére, hogy Evola orientációja alapvetően nem ezekre a síkokra irányult. 
 E kérdésben életműve nem mond ellent annak a nem eléggé hangsúlyozhatóan fontos guénoni elvnek, miszerint „a szellemi és metafizikai igazságok függetlenek az időbeli és emberi-egzisztenciális értelemben vett lehetőségek különféle formációitól”. René Guénon, Evola szellemi társa az egyetemes és abszolút igazság örökérvényűségét s a tág értelemben vett „emberi” egzisztenciától való távolságát húzta alá. Azt hangsúlyozta, hogy amennyiben valóban feltétlen és abszolút igazságról van szó, akkor az nem „szorul”, nem „kényszerül” arra, és gyakran viszonyban sem áll azzal, hogy néhány ember, vagy egy társadalom egésze megvalósítja-e azt vagy sem. Evola – hiteles tradicionális tanítások alkalmazásait látva életművében – nem mond mást, és végképp nem mond ezzel ellenkezőt. Amit ő hangsúlyozott, az az ember struktúrájának egy nagyobb, átfogóbb, különböző szinteket érintő mozgósítása ugyanezen feltétlen és megingathatatlan érvényű öröklétre és természetfelettiségre való „állandó nyitottság” értelmében. Életműve pontosan azon feladat megoldásának tekinthető, hogy egy birtokba vett szellemi valóság – amely akár a legtisztább metafizikum is lehet – milyen módon maradhat fenn, igazsága milyen legmegfelelőbb formákban őrződhet meg az emberi világ különböző területeire vetülve. Az örökérvényűséget, egyetemességet, feltétlenséget és abszolút lehetőséget Evola egyáltalán nem húzta, nem rángatta le különféle merőben emberi alkalmazások síkjaira: a „suum cuique”, a „mindenkinek a magáét” elvét tartotta szem előtt. 
 Ezenkívül, az „alkalmazások” legnagyobb kihívásai – „erővel töltöttségük” és különféle „érzelmei-mentális fűtöttségük” – is foglalkoztatták egy adekvát tantrizmus értelemében, vagyis az, hogy ezen „alkalmazások” közepette is mindig megtalálja és megtartsa a legtisztább metafizikával, de legalábbis a magas spiritualitással korrespondeáló megközelítést. A sokféle tematikum Evola számára tehát a szellemi-transzcendentális- -metafizikai igazság feltétlenségének emberi szinten is megvalósuló megőrzése volt. 
 Evola és Guénon koncepciója között tehát minden metodikai különbség dacára határozott egybeesés van. A transzcendens immanencia szempontjából – amely azon legfontosabb terminusok egyike, melyekkel a tradicionális vallásokat és az eredeti spirituális önmegvalósítási hagyományokat jellemezni lehet – Guénon életműve inkább a „transzcendens”, Evoláé pedig inkább az „immanens” aspektusok hangsúlyozásában áll, azon belül, hogy mindkét életmű esszenciálisan e kettő egyidejűségéből indul ki, a „Tradíció” univerzális ideájával összhangban. „Szerintünk az igaz ember, az abszolút személyiség típusának – írja Evola – minden területen (…) szellemi értékekkel kell önmagát meghatároznia.” Továbbá: „…az ember nemcsak a szemlélődés, de a cselekvés által is képes túllépni egyéni behatároltságán és részesévé válni a természetfölötti valóságnak.” 
 Legfontosabb könyvei módszertanát illetően két alapvető törekvés élt benne: „távolságot tartani az egyetemek és az akadémikusok orientalizmusára jellemző elképzelésekkel szemben éppúgy, mint a kortárs ‘spiritualisták’ és ‘okkultisták’ tévelygéseivel szemben” – írja korábbi munkái metodológiáját is összegezve Az erő yogája című művének első fejezetében. Mindennemű akadémizmust ellenző magatartásának legfőbb oka, hogy szerinte – bármilyen vonatkozásban – minden tudás szükségképpen torzul, ha kutatója nem rendeli életét és szemléletmódját azon elvek alá, amelyeket kutatni szándékozik. Szemében a modern kutatók és gondolkodók többsége csupán a „leleményes agytröszt” státuszára és jelzőjére tarthatna igényt – munkáik nagyrészt ezt tükrözik még akkor is, ha olyan témákban mozognak, amilyen a vallások vagy az erkölcs témája. A puszta illetékességre, szaktudásra vagy bármiféle monopolhelyzetre való hivatkozás, az ezekkel való visszaélés minden témában szükségképpen torzításhoz vezet: torzítva mind az eredeti anyagot, mind az e témákban rejlő magasabb lehetőségeket. Amit az Orientációkban más vonatkozásban ír, érvényes a szellemi tevékenység minden szintjére: azt, amivel foglalkozunk, „nem intellektuálisan /racionálisan/, hanem valóban megélve, a lelki életre és viselkedésre vonatkozó jelentést szem előtt tartva kell végrehajtani”. 
 A filozófia és a vallástörténet hivatalos-hivatali dilettáns „professzionalizmusa” ugyanakkor párban, csaknem kéz a kézben halad a pop-ezoterizmus és vulgár-miszticizmus dilettáns „amatőrizmusával” abban az értelemben, hogy tevékenysége voltaképpen a spiritualitás eredeti formáinak modern „paródiáiul” szolgáló népszerű szemléletek elleni reakció: szilárd és múlhatatlan bázis nélküli ellenakció, merőben formalista, szokásszerű, múló és változó tudományos érvekre alapozva. Az akadémikusok „professzionalizmusa” és a népszerű szellem-hiedelmek „amatőrizmusa” ily módon Evola számára egy és ugyanazon rendű valóság két aspektusát képezik. Joggal mondhatjuk, hogy Evola, mindkettővel szemben kialakítva életművének metodikáját, a legnehezebb feladatot teljesítette. 
 Ami Evola életművének politikai vonatkozásait illeti, semmi kivetni és titkolni való nincs benne. Azok a teóriák, megfontolások és elgondolások, amelyeket a 30-as évek közepétől egészen az 50-es évek végéig – például – Európa, az európai szellemiség és a gyakorlati Európa-forma tekintetében leírt, hasznosíthatóak volnának minden európaiság számára az ezredvégen is. A politika Evola számára legvégső és voltaképpeni értelemben pedig a Középpont „elfoglalásának” rítusa. 
 Az „Imperium” nevű csoport, amelynek az Orientációk készült, két szempontból volt figyelemre méltó számára: egyrészt „mert hangsúlyozták, hogy az egyén szellemi és belső forradalma szükséges előfeltétele /még/ a politikai harcnak /is/”, másrészt, mert „szellemi és hierarchikus értékekhez kötődve képviseltek jobboldali pozíciót”(4) . „Politikaiassága” védelmében teljes joggal jegyzi meg: „…meg kell állapítanom, hogy ha ezek a vád szemrehányásai, akkor az a megtiszteltetés érne, hogy a vádlottak padján olyan személyiségeket láthatnék magam mellett, mint Arisztotelész, Platón, a De Monarchia Dantéja, valamint Metternich és Bismarck”.(5) 
 
 Evola itt olvasható írásai (1940-1950) egzisztenciális és politikai orientációit mutatják be. E könyv élete folyamán megjelent két kis kötetet (első és ötödik írás) és egy halála után összeállított gyűjteményt (második, harmadik és negyedik írás) ölel fel. A harc és győzelem árja doktrínája eredetileg egy 1940 december 7-én Rómában, a Zuccari palotában német nyelven tartott előadásának szövege volt, amit Anton Schroll adott ki először, 1941-ben (Die Arische Lehre von Kampf und Sieg, Wien). A hősiesség arcai, Az élethez való jog és a Légy hű saját természetedhez! folyóiratokban jelentek meg 1942–43-ban, majd Renato Del Ponte gyűjtötte össze és adta ki őket, először 1976-ban (Etica Aria, Genova). Az Orientációk szintén folyóirat számára készült, 1950-ben, majd 1971-ben jelent meg önállóan, két kalózkiadást követően. Mára hat nyelvre fordították le. 
 A tanulmányok olyan történelmi időszakban születtek, amely egyszerre volt a hősiesség és a kiábrándultság kora. Témáik, melyek az írásokat hol lazábban, hol szorosabban szövik össze: a küzdelem, dicsőség, győzelem – bukás, pusztulás, halál. 
 Bizonyára lesznek, akik úgy tartják majd, hogy az itt bemutatott egzisztenciális és politikai-metapolitikai orientáció pusztán „alkalmazott” területe lehet egy spirituális-metafizikai orientációnak, legjobb esetben is csupán „lefelé” való alkalmazása bizonyos tanításoknak, eljárásoknak és magának a metafizikai spiritualitásnak. Mások ezzel szemben azt mondják majd, hogy mindez nem „lefelé való alkalmazás”, hanem egyenesen spirituális-metafizikai megvalósítás. Hiba volna azonban a két lehetőség közül csak az egyiket választani; bármelyik látásmódot is választanánk a másik kizárásával, hibát követnénk el. 
 Említettük mely témákat érintik alapvetően az itt bemutatott írások. Túl minden tematikumon, ezek a teljes emberi és kozmikus lét keretei. Ahol a küzdelem tudatosan ki tud egészülni a bukás, a kezdődő pusztulás meglátásának képességével, illetve – viszont – a pusztulás tapasztalatát le tudja győzni a dicsőség újra és újra felébresztett vágya (a dicsőségé, amely „örökkévaló győztesre épít”) – nos, itt az egymásból-egymásba való átmenetek birtoklása egy olyan új minőséget teremt, amely akár örökre legyőzheti a halált. Így e könyv – fontos egzisztenciális és politikai útmutatásokon túl – bizonyos emberek számára egy „mysteriumot” is magában foglal. 

Lábjegyzetek:
1.)Dr. H.T. Hansen: „Julius Evolas politisches Wirken”, in: Julius Evola: Menschen inmitten von Ruinen, Hohenrain-Verlag, Tübingen-Zürich-Paris 1991, 9. o., (Einführung)
2.)Julius Evola: Il cammino del cinabro, Vanni Scheiwiller, Milano 1972, 17. o.
3.)Gianfranco de Turris: Elogio e difesa di Julius Evola, Edizioni Mediterranee, Roma 1997, 177-180. o. Hely hiányában elhagytuk az Evola által fordított művek, a kiadók és a róla írt könyvek felsorolását. A „hivatalos” Evola-kiadás által jegyzet műveket soroltuk fel, bár további más kiadások vagy gyűjtemények szintén jelentősek. Így például: Pogány imperializmus, Atanor, Todi-Roma 1928; A vér mítosza, Hoepli, Milano 1937; A rasszelmélet szintézise, Hoepli, Milano 1941; „Bilychnis”-tanulmányok, Ed. di Ar, Padova 1970; Meditáció a hegycsúcsokról, Edizioni del Tridente 1974; A nyugati hagyomány szimbólumai, Arthos, Carmagnola 1977; Utolsó írások, Contocorrente, Napoli 1977. (Az első megjelenések időpontját jeleztük.)
4.)Julius Evola: Autodifesa, Fondazione Julius Evola, Roma é.n., 5. o. (Quaderni di testi evoliani, nr. 2)
5.)Julius Evola: Autodifesa, ibid., 10. o.