A Szegedi Nemzeti Színház első karmestere, Molnár László vezényli Johann Strauss A cigánybáró című operettjét. A szegedi dirigens a népszerű műfaj kiváló szakértője; nemcsak idehaza vezényelt számos rangos produkciót, hanem Németországban is rendre nagy sikert arat operettműsorával.

- Nem ez az első találkozása A cigánybáróval...

- Még Gregor József volt a zeneigazgató a Szegedi Nemzeti Színházban, amikor egy elmaradt prózai bemutató helyett kellett meglehetősen gyorsan színre vinnünk. Az a produkció nagyjából megegyezett ezzel a változattal, amit az Operaházzal közösen mutatunk be. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert az operettek esetében gyakran előfordul, hogy a rendezők, karmesterek felcserélik a dalok sorrendjét, egyeseket kihagynak, másokat más darabokból beépítenek. Mi most egy nagyon jó színvonalú, hagyományos és monumentális produkciót igyekszünk létrehozni, azaz pontosan azt szeretnénk nyújtani, amit a közönség vár.

- Németországba, Franciaországba, Japánba előszerettel hívnak magyar muzsikusokat operettet játszani...

- Általában úgy tartják, hogy azok a muzsikusok, akik megőrizték a régi, monarchiabeli zenei képzésből a tradíciókat, sokkal autentikusabban tudják megjeleníteni ezt a műfajt, zenei stílust, mint mások. Az olasz, a francia, az angol vagy akár a német zenei hagyományban nem igazán ismertek és begyakoroltak azok a különleges megoldások, amelyek kifejezetten erre a műfajra jellemzőek. Gondolok például a finom visszatartásokra, izgalmas, szokatlan tempókra, a háromnegyednek nem pontos egy-két-hár' megfogalmazására. Zenei tanulmányaink során ezek valahogyan belénk ivódtak. Egyébként bevallom, főiskolás koromban messze elkerültem az Operettszínházat, csak a komoly operák és a szimfonikus koncertrepertoáron szereplő művek izgattak. Csak akkor kezdtem az operettel komolyabban is foglalkozni, miután Szegedre kerülvén több darabot is dirigáltam. Felismertem, hogy ennek a műfajnak is rendkívüli értékei vannak, és vitathatatlan a népszerűsége.

- Akkor miért hiányoznak a szegedi színház repertoárjáról?

- Manapság egy színházvezető vagy egy fiatal rendező operettprodukcióval nem igazán tud kiugrani a szakmában, ezért megpróbál inkább valamilyen más műfajban érdekeset, különlegeset, figyelemfelkeltőt felmutatni. Ennek ellenére úgy hiszem, egy vidéki nagyváros nemzeti színházának kötelessége ezt a műfajt is ápolni, repertoárján tartani, hiszen a közönség igénye rá nyilvánvaló.

Bár Pitti Katalin, az Operaház népszerű szopránsztárja néhány évvel ezelőtt von Boeselager báró felesége lett, és egy németországi kastélyban él, az éneklést sem hagyta abba. Jótékonysági koncertjei után most Szaffi szerepét alakítja A cigánybáró Dóm téri előadásain.

- A drámai operahősnők, például Desdemona, Cso-cso-szán és Violetta mellett gyakran énekel operettszerepeket is. Szívesen vállalkozik rá?

- Már pályakezdő koromban beavattak az opera mellett az operett világába is, az első nagy szerepem Lehár Víg özvegyének címszerepe volt a margitszigeti szabadtérin. Akadémistaként sohasem gondoltam rá, hogy valaha is operetteket fogok énekelni. Nem is vágytam rá soha. Aztán elszégyelltem magam, mert rájöttem, hogy ezt is lehet színvonalasan énekelni, és rengeteget lehet belőle tanulni. Sokat köszönhetek ennek a műfajnak, mert segített elindulnom azon az úton, hogy énekesként ne csupán a szerepek felszínén maradjak, hanem megpróbáljam őket olyan emberi színekkel gazdagítani, amelyek mindannyiuk életében megtalálhatók.

- Néhány évvel ezelőtt a Cigányszerelem főszerepében láthatta a szegedi szabadtéri közönsége. Van hasonlóság az akkori és a mostani szerepe között?

- Mindkét zeneszerző, Lehár és Strauss is hegedűs volt, ezért hegedűben gondolkodtak, úgy írták meg az énekszólamokat is, emiatt kicsit nehezen énekelhetőek. Érdekes, hogy a cigányság, a másság problematikája is hasonlóképp jelenik meg a két darabban. Szaffi szerepét először Bécsben, majd a Mörbisch-i szabadtéri színpadon énekeltem. Annak az operaházi felújításnak is közreműködője voltam, amely most a Dóm téri szabadtéri színpadára került.

- Civilben miben hasonlít Szaffira?

- Talán abban, hogy mennyire szereti az anyját, a hazáját, és milyen vakon hisz a szerelmében.

- Azzal, hogy báróné lett, mennyiben változott meg az élete?

- Nagyon! Egy másik nyelven kell életszerűen kommunikálnom. Ez más feladat, mint egy szerepet idegen nyelven énekelni. Az is furcsa volt, hogy egészen más mentalitású életbe csöppentem. Mindig nagyon tiszteltem a múlttal rendelkező embereket, épületeket. Aki a múltat nem tiszteli, az nem tud a jelenben sem élni, és jövőt sem tud tervezni. Azzal, hogy egy olyan közegbe kerültem, ahol művészként alig ismertek, meglehetősen nehéz szituációba kerültem, ezért elsősorban, mint embert kellett magam elfogadtatnom. Örömmel mondhatom, már ott is vannak barátaim. Igyekszem megtanulni az ottani élet törvényeit, amelyek kicsit mások. Bevallom, ez néha nehezemre esik. Nagyon hálás vagyok azonban az uramnak, aki tizenöt évvel idősebb nálam, és akitől rengeteget tanulok. Csodálom a toleranciáját, a flexibilitását, azt, hogy megőrizte képességét az új dolgok megtanulására, és képes revideálni korábbi álláspontját. Magyarországon hatvan fölött erre nagyon sokan nem képesek. Megváltozott az életem azért is, mert Észak-Rajna-Vesztfáliában, a Ruhr mentén egy hétezer hektáros erdőség kellős közepén élünk, mindennapos kontaktusban a természettel. Abban a csodálatos környezetben igyekszem többet törődni a lelki fejlődésemmel. A pályától megkapható karrier, hírnév és csillogás számomra ma már értéktelen dolgok. Hiszen az életben az a legfontosabb, hogy születésünktől a halálunkig emberként milyen utat járunk be. Lehetünk bármilyen nagy sztárok, senkik és semmik maradunk, ha ebben elbukunk.

- Ezen a nyáron mintha hazajárna, úgy jár vissza Szegedre...

- Roppant zsúfolt a nyaram, mert nemcsak itt dolgozom, hanem Németországban is. Csak néhány napra ugrottam vissza Xantenből, ahol a római kori arénában működő színházban az itt is jól ismert Carmen-díszletet állítottuk fel. A Dóm téren az Atilla volt az első idei munkám, ami nagyon hálás feladat volt, hiszen egy trilógia első részeként került színpadra. Jövőre következik az István, a király, majd két év múlva a Veled, Uram című új Szörényi-darab. Ezeket a produkciókat a budapesti Királydombon és a Nemzeti Színházban is bemutatjuk. Azon persze lehet vitatkozni, mennyire jók, érdekesek, sajátosak ezek a darabok, de egyet biztonsággal kijelenthetek róluk: díszlettervezőként majdnem olyan érdekes feladatot jelentenek, mintha Wagner Ringjén dolgoznék.

- Milyen nehézségeket okozott, hogy A cigánybáró operaházi változata váratlanul került Szegedre?

- Kevesebb időnk és pénzünk maradt a felkészülésre. A Fővárosi Operettszínházzal tervezett produkció meghiúsulása után az Operaház és a szegedi színház - elsősorban régi jó viszonyukra való tekintettel - szinte az utolsó pillanatban állapodott meg: Szeged odaadja nekünk a Pillangókisasszony díszletét és jelmezeit, mi pedig elhozzuk A cigánybárót a szabadtérire. Ez tulajdonképpen pénz nélküli barter, vagyis csereegyesség, ami mindkét intézmény számára roppant előnyös.

- Hogy lehet az Erkel Színház színpadán játszott produkciót szabadtériesíteni?

- Igyekeztem úgy felnagyítani, gazdagítani a díszletet, hogy kitöltse a Dóm téri színpadot, és a színpadkép ugyanolyan élményt okozzon a közönségnek, mintha eredetileg ide készült volna. Nagyon jól fel lehetett használni például a tavalyi Háry János-produkció egyes elemeit, hiszen egy leszakadozott, löszös domboldalt álmodtunk, a történet ugyanis nem messze innen, a temesi lápon játszódik. A 14 méteres átmérőjű szegedi forgószínpad durván megfelel az Erkel Színház színpadának, ezért arra került a díszlet belső magja. Szerencsére elég nagyok és dekoratívak az elemek, szépek a jelmezek, látványos a balettbetét, így hangulatos, jó előadást, igazi közönségsikert tudunk kiállítani - szinte a semmiből.

- Hogyan került a neve a Hoffmann meséi plakátjára is?

- Ez a produkció hosszú évekig az Operaház egyik legjobb előadásaként szerepelt a repertoáron, a díszletét Makai Péter barátom és kollégám tervezte, akihez évtizedeken át, egészen haláláig nagyon jó szakmai és emberi kapcsolat fűzött. Amikor Kerényi Miklós Gábor tavaly, az Álarcosbál főpróbája szünetében megkérdezte, hajlandó lennék-e segíteni Makai Péter díszletét a szabadtéri színpadára állítani, úgy éreztem, tartozom azzal Péter emlékének, hogy tisztességgel megcsinálom. Helyreállítottuk az eredeti díszleteket, valamint a részletrajzok birtokában kialakítottam a szabadtéri színpadához szükséges bővítést, amely minden szempontból követi Makai Péter elgondolásait.