Szegedi arcképcsarnok

"A dirigálás bizalmi kérdés"

Beszélgetés Pál Tamás karmesterrel, a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatójával

1996 januárjában majd' másfél évtized múltán ismét Pál Tamás karmester lett a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatója. A tavaly kiváló művészi címmel kitüntetett, nemzetközi rangú dirigens az operaprodukciók zenei minőségének javítását tekintette legfontosabb céljának. Noha azóta országos figyelmet keltő, kitűnő produkciók is születtek (Boito: Mefistofele, Verdi: A lombardok, Mozart: A varázsfuvola) az operatársulat működését közönség és kritika egyaránt sokat bírálta. A hihetetlen aktivitású, rendkívüli teoretikus felkészültségű, kivételes muzsikusi képességekkel és művészi kisugárzással rendelkező karmesterrel pályafutásáról beszélgetve a szegedi operajátszás ellentmondásos helyzetéről is szót váltottunk.

- Kezdjük az elején: hogyan lett karmester?

- Túlzás lenne, ha azt állítanám: muzsikus családból származom. Apám egy koldusszegény, tizenhat gyermekes családból küzdötte fel magát ügyvéddé, anyám családja pedig egy jómódú, tipikus zsidó kereskedő-értelmiségi família volt. Anyai nagyapám orvosi műszereket forgalmazott, többek között a gyulai kórház szállítójaként. Nyugodt életünk volt, ma is emlékszem a gyakori családi muzsikálásra. Édesanyám nagyszerűen zongorázott, szenzációsan blattolt. Megmaradt bennem egy éles emlékkép: a szüleim a nappaliban a vendégeikkel kamaramuzsikálnak. A klasszikus darabok mellett a napi slágereket is játszották: keringőket, dalokat, még a Hófehérke és a hét törpe zenéjére is emlékszem. Gyulai zongoratanárnőm Bartók Béla Gyermekeknek és Mikrokozmosz sorozataival tanított. Amikor tízéves koromban Budapestre költöztünk, édesanyám rögtön váltott egy operabérletet, ami az egész életemre meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Meghatározó gyerekkori élményem volt az is, hogy anyám megvette A trubadúr és a Szöktetés a szerájból zongorakivonatát. Ha metodikát kellene írnom, hogyan neveljük a gyerekeket az operára, ma is ezt a két darabot javasolnám.

- Kitől tanult dirigálni?

- Először Kórodi András tanított a zeneakadémián, akinek nagyon sokat köszönhetek, mert ő irányított az Operaházba. Tanárként viszont csapnivaló volt. Nagyon szerette a jó növendékeket, utálta rosszakat. A jó tanár szigorúan fogja a jó növendékeit, és mindent megtesz a rosszakért. A dirigálás terén Kórodi maga is súlyos problémákkal küzdött, ezért egyetlen mozdulatot sem mutatott nekünk. Számomra Ferencsik János lett az isten. A dirigálásától tűzbe jöttem. Bámultam! Fantasztikus adottságú muzsikus volt. Bár nem tanított, Oberfrank Gézának és nekem különórákat adott. Mindent meg tudott mutatni: mögénk állt, megfogta a kezünket. Máig beleborzongok: micsoda erő áradt belőle, és mennyire más volt, mint amit korábban tanultunk! A próbajáték alapján ő vett fel az Operaházba. Emlékszem, amikor Prokofjev Rómeó és Júliáját bemutattuk, Ferencsiknek kellett vezényelni. Rám bízta a zongorás próbák vezénylését. Amikor beállt dirigálni, maga mögé ültetett, és súgnom kellett neki, hogy a színpadon melyik szereplő honnét jön be. A Prokofjev-zene szenzációs volt, Ferencsik pedig a karmesteri attitűdnek, az odafordulásoknak, a szuggesztivitásnak olyan parádéját mutatta, hogy az a mai napig meghatározó élmény maradt számomra. Igazi tanárom nem volt, de Mesterem igen: Ferencsik. .

- Az Operaházba kerülve várható volt, hogy operakarmester lesz. A szimfonikus muzsika, a koncertdobogó nem vonzotta?

- Abban az időben ez volt az egyetlen járható útja annak, hogy valaki karmester legyen. Nagyon szűk volt a szakma. A zenekaroknak nem volt másodkarmesterük, azaz, ha karmesterré akart valaki válni, praxist akart szerezni, akkor be kellett kerülnie valamelyik operatársulathoz korrepetitornak. Azután addig könyökölni, ügyeskedni, bizonyítani, hogy milyen zseniális muzsikus, amíg a pultra nem jut. Nekem sem volt más választásom. Az Operaházban fantasztikus hatások, élmények értek. Közben a szimfonikus zene ugyanúgy érdekelt. Az első átütő sikerem nem is az Operaházban, hanem a rádióban volt. Akkoriban a Magyar Rádió nagyon nyitott volt a modern zenére, a friss dolgokra és a fiatal előadókra. Többen azzal csináltak karriert, hogy a kevésbé népszerű kortárs kompozíciókat felvállalták, s a kortárs magyar zeneszerzőkkel is baráti viszonyt alakítottak ki. Kiváló felvételek születtek így. Ez nekem is megadatott. Ugyanakkor abban az időben az Operaház jelentette a magyar zenei életben Európát. Nagyon jól éreztem ott magam.

- Emlékszik arra, milyen tervekkel, vágyakkal jött a hetvenes évek közepén zeneigazgatóként Szegedre?

- Akkoriban Mozart-bolond voltam. Együttmuzsikálós, rendkívüli finomsággal és alapossággal kidolgozott operajátszás megteremtése lebegett a szemem előtt. Meg is csináltam, hiszen a Figaro házassága ilyen produkció volt. Nagyon tiszteltem Vaszy Viktort, de jól láttam a hiányosságait is: nagyvonalú nemtörődömség élt benne a részletek iránt. A másik becsvágyó tervem az volt, hogy a szegedi zenekart "kipucolom", azaz egy európai, mindenre alkalmas együttest alakítok ki. Ez már nem sikerült tökéletesen, bár voltak eredmények. Csináltunk a rádióban egy óriási sikerű Liszt Faust szimfóniát, amelynek a kritikai fogadtatása is egészen rendkívüli volt.

- Már a hetvenes évektől több izgalmas lemezt dirigált a Hungarotonnál. Egyértelmű siker volt Salieri Falstaffjának, Cimarosa Il Pittor Parigino-jának és a Don Sanche című Liszt-opera felvétele. Az említett operaritkaságok mellett például Lando Bartolini, Buday Lívia portrélemezeit is dirigálta. Mit jelentettek a pályáján ezek a felvételek?

- Az első néhány felvétel után a Hungaroton kiszemelt arra, hogy szinte ismeretlen operákból lemezt csináljak. Zeneszerzőként is izgatott a feladat: elém tettek egy olyan partitúrát, amelynek nem volt előadói tradíciója. Rengeteget kellett olvasnom hozzá, előfordult, hogy szinte újraértelmeztem a partitúrát, át kellett dolgoznom a darabot, hogy mai előadásra alkalmassá tegyem. Látták, hogy ehhez jó érzékem van. Bár lemezeim fogadtatása kedvező volt, igazi művészi kielégülést a hangfelvételek készítése nem adott. De rendkívül sokat segített a pályámon. Ha meghívnak valahová, a szakmabeliek a mai napig gyakran azzal fogadnak: igen, emlékszem, maga vette lemezre Salieri Falstaffját és a Don Sanche-ot.

- 1996 januárjában, amikor ismét a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatója lett, úgy fogalmazott, a megbízatás kivételes lehetőséget jelent arra, hogy pályáját méltóképp befejezhesse. Hogyan sikerült ezzel a lehetőséggel élnie?

- A lehetőség változatlanul fennáll. Induláskor rózsásabbnak látszott a helyzet, sok körülményt alábecsültem, a színházon belüli helyzetemet és lehetőségeimet pedig jelentősen túlbecsültem. Mint ahogyan a szegedi operalátogató közönség érdeklődését és szeretetét is. Visszatekintve az elmúlt évekre, csak egy-két produkciót tudok mondani, amely méltó ahhoz, amit elhatároztam, s többet is, amelyik nem üti meg azt a szintet. Egyes produkciók minőségéről lehetne diskurzust folytatni, de ennél talán fontosabb, amiről kevesebb szó esik: a szakma stratégiája. Ezen a téren hatalmas problémák vannak. Szegeden ma is létezik egy operatársulati mag, amelynek korábban tekintélye, elfogadottsága volt a színházban és a városban. Szidták ugyan őket, de szerették is. Úgy tartották róluk: ők az operaénekesek. Az egyik basszistát még én szerződtettem a színházhoz, azután eklatáns példa lett arra, hogyan lehet szinte egy egész pályát végigcsinálni úgy, hogy csak tehetség van, azon kívül semmi. A pillanatnyi felvillanásokat sohasem követte nála beteljesülés. Ez az operatársulat magánénekes tagjaira, kórusára, sőt szinte minden összetevőjére, műsorpolitikájára, bátorságára jellemző volt. Mindenki tudta, vannak a társulatnak értékei. De úgy gondolták, nem szabad hozzányúlni, mert akkor ezek az értékek veszélybe kerülhetnek. A szegedi társulat kifejezetten gyenge énekesekkel is tudott jó előadásokat produkálni, mert tisztában volt a korlátaival. Bizonyos területeken bátrabban mert előre menni, mint Budapest és más operatársulatok. Ez akkor történt, amikor hozzánk is betört az a fajta rendezői színház, amely azelőtt idehaza szinte ismeretlen volt. Zeneigazgatóként határozott változásokra törekedtem, úgy gondoltam, az operai színjátszás modernizálása után végre a zenei megvalósítás terén is szükség van minőségi ugrásra. Az első év nem sikerült megfelelően. Grandiózus törekvéseink fénypontja a Boccanegra zenekara volt. Ez viszont olyan problémahalmazt teremtett, amit nagyon nehéz volt megoldani. Szerettem volna, ha az operaprodukciók zenei becsülete nagyobb elismerést kap. Ezt a célomat teljes értetlenség fogadta. Óriási ellenkezést váltott ki az a törekvésem, hogy folytassunk a modern darabok bemutatásának nemes hagyományát, hogy zeneileg ezzel Szeged megint az élre álljon. A bírálatok - összevetve a korábbi produkciókkal - sorra a megfelelő színpadi megjelenítést hiányolták. Ez a mai napi így van. Még ha el is ismerem, hogy a színpadraállítás is roppant fontos, nem tudom elfogadni, hogy az a cél, ami felé elindultam, olyan mértékben volt téves és elutasítandó, mint ahogyan azt a szegedi közvélemény hangadó része elutasította. Miközben beláttam, hogy nem lehet zenét, művészetet csinálni a hallgatóság ellenére, eredeti terveimet nem adtam fel. Zeneileg és a műsorpolitika tekintetében is előre kell lépnünk. Talán kisebb és lassabb lépésekkel.

- Véleménye szerint, hogyan kell ma korszerűen operát játszani?

- A zenének már a próbateremben olyan drámaian kell megszólalnia, hogy ha valaki betéved oda, akkor szinte lássa maga előtt a darabot. Megfelelő kongeniális színpadra állítással találkozva ez az élmény felnagyítódhat. Életem egyik nagy élménye volt Boito tavaly bemutatott operája, a Mefistofele. Jött egy karizmatikus rendező - Kovalik Balázs -, aki belelátott a zenébe, s ahhoz méltón, azt megsegítve és feltárva olyasmit csinált a színpadon, amitől ez a csodálatos muzsika az égig szárnyalhatott. A jó operajátszás mélyen elemzett, roppant alaposan kidolgozott zenei megvalósításra, és a puszta illusztráción túlmutató rendezésre épül. Úgy érzem, a szegedi közönség bedőlt a mai színháznak, amiben a színpad nem színpadszerű, hanem filmszerű, és a rendező nem értelmezni és megfejteni próbálja a darabot, hanem újraalkotni.

- A közönség mintha kicsit elpártolt volna az operatársulat előadásaitól...

- Valószínűleg ebben mi is ludasok vagyunk, nem azt a kínálatot nyújtottuk, amit szívesen láttak volna. Két kevésbé sikerült produkció is elvette a nézők kedvét. Elvesztettük az operának azt az alapközönségét, amelyik többször is szívesen megnézett egy-egy produkciót. Az igazgatóság, a közönségszervezés működésében is alapvető változásokra van szükség. Nem tehetjük meg a nézővel, hogy nem tájékoztatjuk, udvariatlanok vagyunk vele a jegyirodában. Sokkal többet kell tennünk az új közönség neveléséért is. Mielőtt bemutattuk a Mefistofelét - amelynek magyar fordítását magam készítettem - elmentem az egyetem olasz tanszékére beszélhetni a hallgatókkal a darabról. Ennek meg is volt az eredménye: sokan közülük megnézték az előadást.

- Az elmúlt egy-két évtizedben jelentős külföldi sikereket aratott, nem gondolt arra, hogy sokkal jobb anyagi feltételek mellett végleg valamelyik nyugati nagyváros operaházánál maradjon?

- Szeretem az országot, ezt a várost, sohasem vágytam arra, hogy máshol éljek. A dirigálás bizalmi kérdés. Ha az ember nem tud egy nyelvet tökéletesen, akkor csinálhat ugyan külföldön karriert, de azt a vágyat, ami a dirigálással kapcsolatban benne él, nem fogja tudni beteljesíteni. Sokáig ugyanolyan hiú ábrándjaim voltak, mint minden kollégámnak. Arra vágytam, hogy egyszer majd a január elsejei bécsi koncertet én dirigáljam. Nem is vagyok tőle olyan lehetetlenül messze, ha most, 61 évesen rástartolnék, talán el is tudnám érni egyszer. De a nemzetközi zenei életben a dirigálás gyakorlata nem szimpatikus. Ahhoz, hogy valaki alaposan, jól és őszintén vezényeljen egy zenekart, idő kell. Az operaprodukcióknál talán még adódik több-kevesebb lehetőség a komoly munkára, de koncertek esetén szinte semmi. Ha meghívnak a bécsi Staatsoperbe dirigálni - amire egyébként már volt példa -, akkor azt mondják: jöjjön, vezényelje el a Denevért, de próbát nem kap. Ha ez húsz évvel ezelőtt történik, rohantam volna. Mint ahogyan a nemzetközi karrierem is azzal kezdődött, hogy december 31-én szóltak: induljak Marseillbe, mert január 3-án Ernanit játszanak, s nincs karmesterük. Kezem-lábam törve rohantam, megcsináltam, s boldog voltam. De hamar kiderült, csak ilyen meghívások vannak. El kellett tűrnöm a zenekarok impertinenciáját, nemtörődömségét, nemtudását, mert nem volt módom az egész rendszerbe beleavatkozni. A nagyszerű zenekaroknál pedig az okozhat problémát: hogy jövök ahhoz, hogy mást kérjek, mint amit megszoktak. Ma már iszonyú elkeseredett tudok lenni, ha csak azért dirigálok, hogy ott legyek a pulton. Ez már nem érdekel. Ha húsz évvel ezelőtt megdobtak volna valamilyen igazi nagy lehetőséggel, akkor talán elmentem volna. Ma, amikor már tudok dirigálni, és lenne lehetőségem, hogy kint maradjak, minden vendégszereplésem után úgy jövök haza: jó volt, sikerült, de már itthon, a saját zenekarommal szeretnék dolgozni. Ahhoz, hogy jól dirigáljak, olyan közegben kell lennem, ahol többen akarják ugyanazt. Mámoros időszak volt, amikor néhány hónapja A varázsfuvolát játszottuk Szegeden. Úgy éreztem, nem szeretnék ennél többet: becsüljék meg a munkánkat és minél többször tudjunk hasonlóképp dolgozni.

Hollósi Zsolt