Május
4-én, szombaton 19. 30-kor a Piarista Gimnázium új templomában az EGYHÁZZENEI
HETEK NYITÓHANGVERSENYE. Vezényel:
Gyüdi Sándor. Közreműködik: Vajda Júlia, Szonda Éva, Timothy
Bentch, Szvétek László, Vaszy Viktor Kórus, Szegedi Szimfonikus Zenekar.
Műsoron Rossini: Stabat Mater.
„Rossini Stabat Materét spanyolországi felkérésre
vettük fel tavaszi programunkba, és március végén – a nagyhét eseményeihez
kapcsolódva – számos helyen, többek között Madridban, a királyi palotához
kapcsolódó Catedral de la Almudena székesegyházban, Valladolidban, Valenciában,
Menorca szigetén adtuk elő zsúfolásig megtelt templomokban és koncerttermekben.
A darab népszerű és közismert, ezért bemutatása helyett – az említett
hangversenykörutunk apropóján – csupán keletkezésének spanyol vonatkozásairól
szeretnék említést tenni.
1829 nyarán a párizsi élettől és a Tell Vilmos
bemutatója körüli teendőktől megfáradt Rossini, bár újabb előnyös megrendelése
volt az Operától, hazatért Bolognába. A rövid pihenőnek szánt alkotói szünet
több okból véglegessé vált: a sikerek csúcsára érkezett komponista életének
hátralevő közel három évtizedében több operát nem írt. Ehhez a sajnálatos
tényhez bizonyára nagyban hozzájárult az is, hogy amikor 1830-ban visszatért
Párizsba, hogy munkához lásson, kedvezőtlenül megváltozott politikai
viszonyokat és egészen más művészeti életet talált. Szerződését semmisnek
nyilvánították (ezt évekig tartó pereskedés követte), és világsikerei ellenére
anyagi problémái keletkeztek. Jelentős támogatói között volt Alexander Aguado,
spanyol bankár, akivel 1831 nyarán madridi utazást is tett. Maga a király is
nagy tisztelettel fogadta. Minden bizonnyal megtekintette az említett Almudena
katedrális építkezését, ami még az előző évszázadban kezdődött, ám a
székesegyház végül csak 1995-ben (!) készült el. Aguado barátja, Fernandez
Varela érsek és államminiszter ekkoriban kérte fel egy Stabat Mater komponálására.
Párizsba való visszatérte után el is kezdte komponálni a művet, azonban egy
elhúzódó betegség miatt nem fejezte be, és a felkérés teljesítését el akarta
halasztani. Az érsek azonban ragaszkodott az eredeti határidőhöz. Rossini
viszont hozzá akart jutni a honoráriumhoz, ezért titokban egy tanítványával,
Giovanni Tadolinivel befejeztette a művet, és így küldte el megbízójának, aki
1833-ban Madridban – jóhiszeműen Rossini neve alatt – bemutatta.
Hogy ma mégsem ezt az ál-Rossini művet ismerjük, annak
az az oka, hogy az 1837-ben elhunyt érsek örökösei a kéziratból pénzt akartak
csinálni, meg akarták jelentetni, ráadásul egy párizsi kiadónál. Ez a kiadó,
Rossini kiadójának konkurense, persze, kapva kapott az alkalmon. A kizárólagos
kiadói jogok birtokosának Rossini őszintén elmondta, hogy a darab nagyrészt nem
a sajátja, ezért szerinte nem is kellene az üggyel foglalkozni. Kiadója viszont
azon a véleményen volt, hogy a jogsérelmet egyetlen módon lehet kivédeni, ha
Rossini megírja a saját művéből hiányzó részeket, és így az új Rossini-mű
megjelentetése piaci szempontból is érdektelenné teszi a konkurencia akcióját.
Rossini akkoriban már régóta nem komponált, egészsége is jól szolgált, így
végül nagy lelkesedéssel fogott munkához. Nemcsak kiegészítette a meglevő
részeket, hanem a korábbiakat is átdolgozva 1841 nyarára megalkotta a ma ismert
remekművet.
A darab keletkezéstörténete tehát kalandos és finoman
szólva világias; mindez azonban értékeiből semmit sem von le. A szerző
operáiból ismert erényeit, lefegyverző, olaszos dallamszövését az önmagában is
expresszív – ezért a XIII. századi megírását követően évszázadokig liturgikus
értelemben mellőzött – költemény igazi, mély vallásosságot kifejező zenei
megfogalmazásának szolgálatába állította.” (Gyüdi Sándor)