Az igazságmondó gép Egyik reggel szokása szerint megint nem indult be az a nyamvadt Trabant, így maradt a már megszokott autóbusz. Mivel korábban érkeztem, volt időm elmerengni. Egyszer csak mellém szegődött egy suhanc, és egy százasért rám akart sózni egy tenyérnyi nagyságú masinát. Először elzavartam, de miután többször próbálkozott, így megesett rajta a szívem. Meg egyébként is, mi manapság egy százas. Közben az emberek szépen gyülekeztek, majd befutott a busz is. Alig indultunk el, amikor a jármű végén megszólalt egy erős, férfi hang: Jó napot kívánok! Menetjegyeket, bérleteket, és akinek nincs, azoknak a pénztárcát kérem előkészíteni. Ahogy belenyúltam a zsebembe, a kezem megakadt valamiben. Hát persze! Az igazságmondó gép. Az állítólagos kapcsolóhoz még alig nyúltam hozzá, amikor az ellenőr megszólalt: Elnézést kérek mindenkitől. Én tulajdonképpen egy szélhámos vagyok, és így akartam egy kis pénzhez jutni – és már le is pattant a buszról. Szóval a kölyök nem hazudott. Alig vártam, hogy beérkezzek a munkahelyre, mert nyolctól igazgatósági ülésre voltam hivatalos. Helyet foglaltunk a nagyteremben, és pillanatokon belül megjött a “cár” is. A kezemmel abban a pillanatban sikerült megérinteni a kapcsolót, amikor hozzákezdett a beszédéhez, valahogy így: Hogy maguk milyen hülyék?!? Ennyien összegyűlnek egy ilyen segg kedvéért, mint én vagyok. Vegyék már végre észre, hogy olyanok vagyunk, mint egy méhkas. Én vagyok a here, és maguk a dolgozók. Gürcölnek itt havi hatvanért, én meg a semmiért zsebre vágom azt a három-, három és fél milliót. Persze erről igen kevesen tudnak. Mint ahogy arról is, hogy nemsokára az enyém lesz ez az egész kóceráj, maguk meg mehetnek, amerre csak látnak. Bár lehet, hogy – mint munkanélkülieket – visszaveszem a társaságot, amit még az állam is dotál valamilyen formában. Na, tűnjenek dolgozni, mert így soha nem lesz meg az első milliárdom... Az emberek csak néztek, és nem tudták, hogy mi történt. Persze egy-két beavatottnak nem volt új, amit hallott, csak azt nem értették, hogy miért hangzott el, amit eddig nagy titokban kiterveltek. Ezek után a nap elég nyomasztóvá vált. Mindenki alig várta a műszak végét. Engem is annyira levert, hogy elfelejtettem kikapcsolni a gépet. Otthon az ajtóban a kutyám fogadott. Jókedvűen vakkantott egyet, majd megszólalt: Jó, hogy hazajöttél. Nagyon unom már, hogy mindig be vagyok zárva napközben a kamrába... – Én meg csak néztem rá nagy bambán, mert nem tudtam, hogy mi van. A zajra szeretett anyósom is előbújt: Na, megjött már ez az undorító, kopasz, hájpacni féreg. Ha lenne hol laknom, biztos nem vigyorognék nap mint nap a képébe. Hiába mondtam annak idején a lányomnak, hogy ez is olyan undorító lesz, mint az apja. Erre kijött a feleségem is: Szerencséd, hogy nem jöttél haza váratlanul, különben megláttad volna, mit művelek a hálószobában a legjobb barátoddal. Az aztán férfi, nem olyan Viagra-sóvárgó, mint te vagy. A hülye kutyádat meg napközben be kell zárni a kamrába, mert mindig megugatja Jóskámat. Menjél, zabálj valamit, utána meg dögölj le a tv elé... Nem bírtam tovább! Kirohantam az erkélyre, és levetettem magam a harmadikról... Csak arra emlékszem, hogy nagyon bevertem az orrom – az asztalba. Kicsúszott ugyanis a könyököm az állam alól, mert ebéd után elbóbiskoltam egy cseppet a munkahelyen. Tenyeremben mind végig ott lapult kisméretű zsebrádióm, amiben pont egy fantasztikus rádiójátékot sugároztak...