lakik az én öreg néném,
meleg szívü, dolgos, derék,
töle tudom ezt a mesét.
Özgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidölt fába,
eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ök emberséget,
nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az özbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.
Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhök alatt.
Esti szellö ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
„Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!”
Könnybe lábad az öz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!
hol selyem fü, puha pázsit,
tarka mezö száz virága
öztestvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellö,
kék ég alján futó felhö,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.
Öreg néne megsiratja,
vissza – dehogy – mégse tartja,
Ki-ki lakjék hazájában,
öz erdöben, ember házban.
Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja
„Élj boldogul, özgidácska!”
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.
Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.
De a tetön, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
„Ég áldjon rét, kicsi csalit” –
s mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fü, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:
Özmama lett a kis gida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellsö lába,
elhozta hát a kórházba.
Hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettöre,
felbiceg a dombtetöre,
s mire a tölgyröl lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.
Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, miért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, özek,
látogatni el-eljönek,
télen-nyáron, évröl évre,
fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Özanyóka.
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörö lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Özanyóka.
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívü, dolgos, derék,
mese örzi aranyszívét.
Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle.
