Itt csupán néhány dologról, a szűken értelmezett technikáról, műszaki kérdésekről lesz szó. Az első téma a kép elkészítésének, az expozíciónak eszköze: a felszerelés; a második a kép kidolgozása: nagyítás, nyomtatás (vetítés, WEB, …), végül néhány szó életünk megkeserítőjéről, a monitor gammáról.
 
A felszerelésem

Igazából a felszerelés viszonylag keveset számít, a tehetséges fotós szinte akármilyen felszereléssel is tud jó képeket készíteni, a tehetségtelen a legszuperebbel sem. Persze a jó felszerelés senkinek sem árt. Itt viszont mégis másról van szó: elég sokan vagyunk olyanok, akik számára a felszerelés nem csak a fényképezés eszköze, hanem a gépek, objektívek önmagukban is izgalmas játékszerek; jó érzés kézbe venni a legújabb csodákat, kitapasztalni a működésüket, büszkének lenni a friss szerzeményünkre, megpróbálni kihozni belőlük a legtöbbet, összehasonlítani a típusokat, tervezgetni a még újabb szerkentyűk megszerzését, … Gondolom ismerős a kórkép; a HIFI, autó, bélyeg, stb. őrültek is teljesen hasonló módon működnek. A mi kis exluzív társaságunkban a fő téma az az eszköz, amivel a technikailag legtökéletesebb képeket lehet elkészíteni. A kulcsszavak: élesség, kontraszt, felbontás, MTF (Modular Transfer Function), kép/sec, … Ehhez képest maguk a képek gyakran már másodlagosak is, inkább csak ráadásként — a technikai tökéletesség bizonyításának eszközeiként — jelennek meg. Azt nem mondhatom, hogy a betegség veszélytelen lenne; esetemben a Canon egy-egy új termékét bevezető marketing hadjárat a pénzügyi helyzetemre és az otthoni békére közvetlen és súlyos veszélyt jelent. Mégis: kéretik elnézőnek lenni a magamfajta megszálottakkal. Alapvetően jámbor fajta vagyunk. (És példamutató szorgalommal pörgetjük a fogyasztói társadalom mókuskerekét!)

Itt nem a jelenlegi felszerelésemet írom le, hanem elmesélem a történetet, milyen meggondolások után, hogyan érkeztem ide, merre tartok. (Evolúcionista megközelítés.) Bár ezzel az a szándékom, hogy segítsek azoknak, akik mostanában alakítják ki a rendszerüket, nem gondolom, hogy akármilyen okos szövegek elolvasásával meg lehetne spórolni azokat a kitérőket amiket én hiába szerettem volna elkerülni.

Apámnak egy tükörreflexes, keresőaknás Exa fényképezőgépe volt, ezzel készítette a szokásos családi fotókat. Mindig ugrattuk, mert egy-egy családi kép elkészítése, beállítása percekig tartott. Ehhez a géphez sokáig nem volt hozzáférésünk. Volt viszont egy kis (talán Pajtás?) gyerekgép is a családban, azzal próbálkozhattunk. A gépen egyetlen állítási lehetőség volt: egy kapcsolót vagy felhő, vagy nap állásba lehetett kapcsolni. Úgy emlékszem, hogy ezt a masinát még alsó tagozatos általános iskolásként sem tudtam komolyan venni, és azt hiszem, abból a pár tekercsből (egyébként rollfilm!), amit mégis ellőttünk, nos abból nem sok használható kép jött ki.

Nem tudom, mikor és hogyan fertőződtem meg. Az biztos, hogy felső tagozatos koromban volt egy több hónapos periódusom, amikor szinte minden nap elzarándokoltam a közeli Ofotért kirakatához, és megcsodáltam álmaim tárgyát, az elérhetetlent: egy Zenith E típusú orosz tükörreflexes gépet. 1500 Ft volt az ára objektívvel együtt, sajnos erről csak álmodoznom lehetett.

A (nálam kilenc évvel idősebb) nővérem viszont vett magának egy NDK-s Beirett gépet (úgy rémlik 300 Ft körül volt az ára), ezen lehetett állítani a távolságot, a zársebességet és a rekeszt is! Ezt rendszeresen sikerült elkunyerálnom tőle. A (nálam szintén jóval idősebb) bátyám pedig már apám Exa gépét is megkapta időnként. Jómagam pedig összekuporgatott zsebpénzemből vettem egy Leningrád márkájú fénymérőt. A fénymérőt persze a bátyám meg tőlem kérte el, és ez a kis szerkezet valóságos technikai forradalmat jelentett, ugrásszerűen javította az elkészült képeink minőségét. Hamarosan eljött az az idő, amikor én is megkaptam az Exa-t és a gimnazista korombeli kirándulásokon már egészen jó képek születtek. Tágabb családi körben rengeteg diavetítést rendeztünk.

Aztán az egyetemen harmadéven nyári gyakorlatra sikerült kijutnom Nyugat-Németországba, és az ösztöndíjamból megspórolt pénzen (300DM) vettem végre egy teljesen igazi fényképezőgépet, egy használt Nikon EM-et egy Series E 50f/1.8 objektívvel. Azt hiszem ez a gép volt minden idők legegyszerűbb tükörreflexes Nikonja. Ennek kb. 15 éve, a szerkezet azóta is kifogástalanul működik. (Egyetlen probléma volt a 15 év alatt: fénybeszivárgás miatt tavalyelőtt ki kellett cserélni a hátfal szigetelését.) Nagyon boldog voltam a masinával. Mégis — igazából nem értem miért — gyorsan lecsengett a nagy szerelem, és egyre kevesebbet fényképeztem, olyannyira, hogy már külföldi utazásokra sem vittem magammal gépet. (Sőt magamban lesajnáltam azokat, akik nem az élmények átélésére, hanem az út — általában szánalmas minőségűnek sikerülő — dokumentálására fordítják a figyelmüket.)

Három évvel ezelőtt aztán a barátnőmmel egy nagyobb szabású külföldi útra készültünk, és mivel mindenki elvárta, hogy hozzunk haza képeket (és mert alapvetően igyekszem megfelelni az elvárásoknak), visszakértem a három éve egyhuzamban kölcsönadott gépemet, és kezdtem beleélni magamat abba, hogy fényképezni fogok. Egy ismerősünk felajánlotta, hogy kölcsönad egy zoom objektívet. Nos, ez a Sigma 28-105f/4.5-5.6 lencse volt a vég kezdete. A fix 50 mm-es objektív után a viszonylag széles látószög tartomány teljesen új lehetőségeket nyitott meg; az úton rengeteget fotóztam. Ezen az úton el is dőlt a sorsom, megfertőződtem ezzel a szenvedéllyel. Még az út közben elhatároztam, hogy szerzek magamnak egy ,,igazi” felszerelést.

Itthon azután hónapokon keresztül az Internetet bújtam, és próbáltam kitalálni, mi lesz nekem a legjobb. Végül az akkor új, és az Interneten olvasottak szerint általában kedvezően fogadott Nikkor 24–120f/3.5–5.6-os objektív mellett döntöttem. Számomra a lényeg a minél szélesebb zoom tartomány (24–120: ötszörös átfogás!) volt. Az Interneten olvasott beszámolók szerint ezért a kényelemért meglepően kevés kompromisszummal kellett fizetni képminőség oldalán. Azt gondoltam, hogy — megfogadva az Interneten olvasottakat — úgyis mindig állványt fogok használni, és akkor nem érdekes, hogy a zoom objektívnek gyenge a fényereje; és ha már úgyis állványon van a gép, akkor majd mindig lerekeszelem f8-ra, s úgy az optikai teljesítménye alig marad el a konzervatívabb zoom objektívekétől, vagy akár a fix gyújtótávolságúakétől. (Mert sajnos semmi sincs ingyen, és általában igaz, hogy a minél szélesebb zoom tartománnyal mindig együtt jár a fényerő és az élesség csökkenése (valamint a súly növekedése). A 24–120 egy kivételesen jól sikerült kompromisszum.)

S bár az új objektív használható lett volna a régi géppel is, egyből vettem egy új autofókuszos csodamasinát, egy Nikon F70-est. Ennek a kiválasztása már nehezebb volt, meglehetősen ellentmondásosak voltak a beszámolók. Abban mindenki egyetértett, hogy a beépített elektronika és mechanika csúcstechnológiát képviselnek és kifogástalan minőségű, megbízható a szekezet, de a kezelőszerveket sokan nem szerették. Nekem sem tetszett, de gondoltam, hogy túl fogom tudni tenni magam rajta. Az F70-esnek további hiányossága, hogy nincs mód a mélységi élesség ellenőrzésére (a rekesz beugrasztására), valamint arra sem, hogy a tényleges expozíció előtt felcsapjam a türöt, hogy ezzel csökkentsem a tükör mozgásából adódó vibrációt, azaz életlenséget. Ennek a két dolognak a megvalósítása egyébként a kamera egyéb dolgaihoz képest nevetséges összegbe kerültek volna.

Szóval nem volt könnyű döntés, és az F70-es bajai miatt sokáig hezitáltam is, de Nikonból csak elérhetetlenül drágán kaphattam volna olyan gépet (F5), ami tudja azt, amit hiányoltam. A kérdést azt tette igazán nehézzé, hogy az F70-essel azonos árú (sőt kicsit olcsóbb) Canon tudta mindezeket! A döntő tényező végül az objektív volt (a Canonnak akkor nem volt hasonló objektívje.) és az, hogy volt már egy Nikon kamerám, amit műszaki hiba esetén tartalékként tudtam volna használni.

A géphez egyből vettem egy jó magas és stabil állványt is. Ettől kezdve szinte minden képet állvánnyal készítettem. Egy-egy kép elkészítésének ideje — a barátnőm mérése szerint, amiben persze jó adag túlzás is van — a téma megpillantásától a továbbindulásig megközelítette a fél órát. A 24–120-as zoom mellé vettem még egy olcsó 70–300-as használt MF Vivitart. Ez elég olcsó volt, a minőségétől nem vártam sokat, igazából csak azért vettem, hogy kipróbáljam, használnám-e egyáltalán ezt a gyújtótávolság tartományt?

Az új felszerelésemmel azután rendszeresen jártam kirándulni magának a fényképezésnek a kedvéért., és nagyon boldog voltam vele. De lassanként rá kellett jöjjek, hogy egyszerűen nem tudom megszokni az F70 kezelőszerveit (User Interface-ét). A használatuk egyszerű és nagyon logikus ugyan, de idegesítően lassú. Igazán akkor haragudtam meg a Nikonra, amikor apró kiegészítőket kezdtem vásárolni. Az exponáló zsinór közel 20eFt-ba került! És hát igen, a mélységélesség ellenőrzés és a tükör felcsapás lehetőségének hiánya…

Végül egy éves használat után úgy döntöttem: váltok. Eladtam az egész felszerelést, és vettem egy Canon EOS 50E gépet, hozzá egy Tokina ATX Pro II 28–70f/2.6–2.8 és egy Canon EF70–210f/3.5–4.5 USM objektívet. Mindezt nem sokkal később kiegészítettem egy Canon EF20f/2.8 USM szuper széleslátószögű objektívval.

Az áttérést megkönnyítette, hogy — köszönhetően az itthoni és amerikai árak különbségének — abból a pénzből, amit itthon a Nikon kameráért és objektívért kaptam, Amerikában meg tudtam venni a Canon gépet és az első két objektívet.

A rendkívül robosztus mechanikai felépítésű, nagy fényerejű és konzervatív gyújtótávolság átfogású Tokina zoomról nagyon jókat lehetett olvasni. Egy csomó teszt szerint versenyben van a háromszor drágább eredeti Canonnal. Most úgy gondoltam, hogy ha már úgyis mindig állványt használok az élesség maximalizálása érdekében, akkor az objektív is legyen a — számomra elérhetők közül — a lehető legjobb, akár a kényelmesség feladása (sokkal szűkebb gyújtótávolság tartomány: gyakrabb objektív cserélgetés) árán is. A viszonylag olcsó Canon tele zoomról is szépeket mondtak a Neten, és mivel a Vivitar tele zoom kapcsán kiderült, hogy igenis használom a hosszabb fókusztávolság tartományokat, arra jutottam, hogy mivel úgyis kell egy igazi tele objektív, mindenképpen cserélgetni kell a lencséket, akkor legyen két objektív, cserélgetés, de szuper élesség!

A 28 mm viszont nem elég széles. Elsősorban városokban, szűk helyeken nem. Itt, hogy beleférjen a képbe a téma, az ember spontán felfelé irányítja a gépet, amitől az épületek, templomtornyok hanyattdőlnek (perspektív torzulás). Ez ellen a vízszintesen tartott, de ezt kompenzálandó nagyon széles látószögű objektív az orvosság — a képen majd le kell vágni a fölösleges alsó részt.

És valóban, a legkedvesebb képeim közül néhányat a 24–120-as 24-es végével készítettem. Kell tehát még egy, egy igazán széles látószögű objektív. Mi legyen, egy 20–35-ös zoom? Azt mondják, hogy a széles látószögű zoomok nem igazán jók. A gyengébb élesség mellett még két bajuk van: nagyon érzékenyek az ellenfényre, és torzítanak (a kép szélével párhuzamosan futó egyenes vonalak kihasasodnak). Végül a torzítás miatt döntöttem a fix 20mm-es mellett; építészeti felvételeknél nagyon zavaróak a görbülő vonalak.

Az új géppel és a három új objektívvel elégedett vagyok. A kamera valóban többet tud, mint a Nikon (és ezeket a plusszokat ki is használom), a kezelését (user interface) egészen zseniálisan alakították ki. A gyakran módosítandó dolgokat egy pillantás beállítani, nincs szükség hosszas gombnyomogatásra, mint az F70-esen. Persze semmi sem olyan egyszerű: a Nikont jobb érzés volt kézben tartani, jobban simult a kezembe és jobb volt a tapintása, a felületminősége is. Még egy előnye volt a Nikonnnak: a spot fénymérés területe sokkal kisebb rajta, mint a Canonon.

A Tokina zoom olyan masszív, mint egy tank. Szép képeket készít, de azt hittem, jobban szembetűnik majd a minőségkülönbség a Nikon zoomhoz képest. Hogy őszinte legyek, semmilyen minőségjavulást nem érzékeltem — szerencsére romlást sem. Az objektív torzítása mindenesetre kicsit nagyobb, mint gondoltam. Az autofókusz kb. ugyanolyan gyors, mint a Nikonon volt, előnye, hogy AF üzemmódban nem forog az objektíven a távolságállító gyűrű (így nem lehet tévedésből lefékezni, és ezzel túlerőltetni az AF motort), de ennek az ára az, hogy kürülményesebb az AF/MF átkapcsolás.

A Canon EF70–210f/3.5–4.5 tele zoom nem olyan masszív, mint a Tokina, a fényereje sem túl nagy, de az USM (UltraSonic Motor: az objektívbe épített, tekercs nélküli ultrahangos motor, a meghajtásban nincs áttétel, a forgatónyomaték közvetlenül a lencsetagokat mozgató nagy átmérőjű gyűrűn ébred) meghajtású AF egyszerűen hihetetlen. Hangtalan, villámgyors, pontos, és sohasem rángat oda-vissza, mindig elsőre eltalálja az élességet. Ennek a minőségével sincs semmi baj, kb. ugyanazt nyújtja, mint a többiek. Sajnos a kis fényerő súlyos hátrány, elsősorban azért, mert portréképeknél kéretlenül is túl nagy a mélységi élesség, nem tudom eléggé eléletleníteni a hátteret.

Nemrégiben barátaim megkértek, hogy egy táncszínházi előadáson fényképezzek. A színházban kevés a fény. Előre lehetett sejteni, hogy szinte minden képet a tele zoomommal kell majd készíteni, aminek pedig gyenge a fényereje. Magyarországon sajnos — tudtommal — nem lehet objektíveket kölcsönözni. Ugyanakkor véletlenül megláttam egy hirdetést: használt Tokina AF 80–200f/2.8 egészen elfogadható áron. Azonnal szaladtam, és sikerült a boltban megállapodnom, hogy becserélem a Canon telezoomot erre, és csak az árkülönbözetet fizetem. A Tokina telezoom hasonlóan masszív építésú, mint a testvére, de ez egy régebbi modell, és az AF meglehetősen lassú, éppen a használhatóság határán. Nagy izgalommal vártam az előadást. És ott jött a hidegzuhany: az expozíciók kb 1/3–1/4 részében a gomb lenyomásakor a kamera exponált, de azután nem tért vissza a normál helyzetbe. Akkor és ott azt hittem, hogy a zár nyitva, a tükör pedig felcsapva maradt, vagyis hogy használhatatlanok lesznek a képek. Ilyenkor csak a gép kikapcsolása segített. Később szerencsére kiderült, hogy a képek jók, a zár jól működött, időben bezárt, csak a tükör maradt fent. Gyors keresés az Interneten: kiderült, hogy ez ismert probléma, a régebbi Tokina objektívek és egyes új Canon kamerák nem teljesen kompatibilisek egymással. (Én azt gyanítom, hogy a Canon szándékosan épített be csapdákat a kamera–objektív kommunikációs protokollba, hogy ellehetetlenítse a független objektív gyártókat. Azok persze minden új kamera esetén újra megfejtik a protokollt, és az új objektívek megint működnek, de a legeslegújabb Canon kamerával megint újabb ilyen jellegű problémákat jelentettek! Ha ez valóban így lenne, akkor az elég nagy szemétség lenne a Canon részéről.) Persze azonnal rohantam vissza a boltba, ahol szerencsére sikerült visszakapnom a bevált Canon objektívemet (de a pénzemnek persze csak egy részét.) El is határoztam, hogy ezentúl csak Canon objektívet vásárlok.

Ezután a kis lecke után úgy gondoltam, megpróbálom visszafogni magam, és nem költök többet felszerelésre amíg ki nem derül, hogy a — reményeim szerint nem túl távoli — jövőben megjelenő, elérhető árú, és a jelenlegi 35 mm-es kisfilmmel összehasonlítható minőséget produkáló digitális kamerák milyen objektíveket fognak használni. Ugyanis biztos vagyok abban, hogy át fogok térni, és nem akarok beruházni olyan eszközökbe, amiket hamarosan le kell majd cserélnem.

Nos ez az elhatározás nem tartott sokáig. Hiába teljesen jó a felszerelésem, de a kisördög nem nyugszik bennem, megint elkezdtem gondolkodni egy csomó dolgon.

Az első az volt, hogy bár a nagy fényerejű Tokina telezoom nem jött ugyan be, de azért nagyon kéne valami ilyesmi. Ki is próbáltam ugyanezt Canonban. Álomi. Az AF ezen a hatalmas objektíven is ugyanolyan villámgyors, hangtalan és pontos, mint az én kis telémen. Csak ne lenne olyan iszonyú drága!

Aztán arra gondoltam, hogy kéne egy tartalék kamera. Ugyanis azt tervezgetem, hogy egy hét szabadságot kifejezetten arra szánok, hogy fényképezzek és akkor igazán kínos lenne, ha valamilyen baleset miatt kamera nélkül maradnék. (A télen egy kiránduláson jégen elcsúsztam és teljes 85 kg-os (még fogyókúra előtti) testsúlyommal ráestem a gépemre, amit az sajnos nem bírt ki, a váz elemtartó része eltört, és több mint egy hónapbe telt, mire a szervízből visszakaptam a masinát.) Ugyanakkor egy boltban láttam egy régi használt EOS 100-as kamerát, és nem akartam hinni a fülemnek, olyan csöndesen működött. Színházban, de elkapott portréfotózásnál is jó lenne, hogy szinte nem is hallani az exponálás hangját.

Azután arra is gondoltam, hogy szép–szép, hogy mindig cipelem magammal az állványomat, de bizonyos esetekben ez nagyon-nagyon nem praktikus. Az addig rendben van, hogy izzadok (fogyok) és erősödöm. De ha egy társasággal megyek kirándulni, nem várhatom el tőlük, hogy megvárják, míg az állványt felállítom, … Továbbá egy barátnőtől sem várható el, hogy egy külföldi úton, városnézésnél mindig jó képet vágjon ehhez. Erre a problémára a Canon nemrég új megoldást talált: az képstabilizációs objektíveket. (Két kis giroszenzor érzékeli a kéz remegését és a beépített mikroprocesszor a mini szervomotorokkal úgy mozgatja az egyik lencsetagot, hogy az kiejtse, kiegyenlítse a remegést.) A Canon EF28–135f/3.5–5.6 USM IS egy ilyen csoda: a Canon szerint az egyébként biztonságosnál négyszer hosszabb időt lehet vele szabadkézből exponálni, a tesztek, beszámolók szerint az objektív ezt jelentősen túl is teljesíti. Egyébként az IS nem csak a határesetekben segít, hanem az egyébként már biztonságosnak tartott záridőtartományban is fokozza az élességet. (Az élességből sosem elég.) A zoom tartomány is igen vonzó, egy kirándulásra — némi lemondással — elegendő lehet ezt az egyetlen objektívet elcipelni. Ami pedig már szinte túl szép: a független tesztek és a szubjektív beszámolók megerősítik a Canon saját állítását, miszerint ez az objektív élesség tekintetében ver sok, sokkal konzervatívabb zoom objektívet! (Beleértve a Canon saját korábbi, ebbe az árkategóriába eső, kissé szűkebbb zoom tartományú, de IS nélküli zoomjait, illetve a Tokinát is.)

Szóval vannak ötleteim. Egy egész vagyont tudnék hirtelenjében elkölteni, ennyi pénzem nincs.

Először a nagy fényerejű tele zoomról beszéltem le magamat. Igaz, hogy ez nagyon jó lenne portré, színházi, stb. felvételekhez, de éppen a teleobjektíveknél a legkritikusabb az expozíciós idő. A Canon éppen jelenleg cseréli le a profi teleobjektívjeit új IS modellekre. Lehet, hogy hamarosan ebből az objektívből is kijön az IS. Meg kéne várni. (Persze lehet, hogy túl drága lesz, de akkor is érdemes várni, mert a használt piacon várhatóan leesik majd a hagyományos modell ára.)

Utána a tartalék gépről beszéltem le magam, egyrészt mert az EOS 100 használtan is túl drága, másrészt pedig hamarosan várható az haladó amatőröknek szánt új EOS modell, és — bár nem valószínű, hogy igazán csendes legyen — bizton lehet remélni, hogy fog olyan dolgokat tudni, amiket nagyon szeretnék: nagy területű szemvezérelt AF: azt állítja élesre, amire a keresőben nézek (ezt már a jelenlegi gépem is tudja, de még csak három pont közül tud választani). Inkább megkockáztatom ezt a hetet egy kamerával, vigyázok rá, és megvárom, milyen lesz az új csodamasina.

Az új objektívnak viszont azt hiszem nem tudok ellenállni. Nagy a csábítás. Állvány nélkül és egyetlen objektívvel kirándulni menni (mint más normális emberek), és mégis képesnek lenni nagyon széles gyújtótávolság tartományban szuper éles képeket készíteni. Az objektívnek perszer hátránya, hogy a 28 mm néha nem elég széles — ebben a Nikon jobb volt. Igen, sokszor hanyatt fognak dőlni az épületek, tornyok, de mióta számítógéppel, PhotoShopból nyomtatom a képeimet, azóta ez nem probléma, ezt igazán könnyű korrigálni. Az objektívnek elég nagy a torzítása is (kb. ugyanakkora, mint a Tokináé), de most már ennek a digitális korrigálására is rájöttem (nem teljesen nyilvánvaló a megoldás, a Neten nem hallottam róla, hogy bárki is csinálna ilyet; elkezdtem terjeszteni az igét kezdtem).

Ez utóbbi felfedezés egyébként a fix 20mm-es objektívem létjogosultságát is megkérdőjelezi, ha a torzítást is tudom már korrigálni, akkor itt is használhatnék zoomot! De ezen a téren nincs igazán nagy csábítás, egyrészt mert statisztikát csináltam; viszonylag ritkán használom a legszélesebb látószögeket, másrészt itt azt várom a Canontól, hogy a 20–35-ös amatőr zoomot felváltja egy új 17–35-ös modellel (a profi (=megfizethetetlen) objektívoknál ez már meg is történt). Esetleg azt is ellátják majd IS technológiával. (Bár a szélesebb tartományban a dolog egyrészt nem is annyira izgalmas, másrészt a hosszabb zársebesség tartományokban az IS sem igazán hatékony már.)

Itt tartok most. Már fel is adtam a hirdetést a Tokina 28–70 eladására, és a napokban megrendelem (Amerikában) a Canon IS zoomot. (Lehet, hogy a fix 20-as is eladom — túl drága ahhoz képest, hogy milyen ritkán használom.)

Az eddigiek azt hiszem máris megfelelően alátámasztották azt a bevezetőben már említett gondolatot, hogy nem könnyű elsőre eltalálni a hosszú távon is megfelelő felszerelést. (S mivel a lényeg úgyis maga a keresés, …)

***

A végén mégis összefoglalom, mit gondolok (most), mi fontos a felszerelést illetően.

Az első kérdés a formátum. Erről hosszan lehet filozofálni, itt csak röviden jegyzem meg, hogy a Photodo-n egy elég meggyőző tanulmány olvasható, amelyik azt állítja, hogy alacsony érzékenységű, nagyon finom szemcsézetű filmmel (a tanulmányban FF filmre dolgozták ki a levezetést, ami persze sokkal jobb felbontású, mint akár a legjobb színesek), csúcsminőségű optikával (fix Zeiss), az optimális rekesz és álllvány használatával a nagy, közép és kisformátum között a minőségkülönbség egyértelmű ugyan, de sokkal kisebb, mint ahogy azt általában gondolni szokás.

E téren nincs vita (egyébként akár lehetne is), a közmegegyezés szerint az igényes amatőrnek, profinak tükörreflexes gépe kell legyen.

Ezután dönteni kell valamelyik gyártó mellett. Ez nem könnnyű, mert minden nagy: Contax, Leica (e kettő csak ráérő milliomosoknak), Minolta, Nikon, Canon, Pentax remek dolgokat gyárt, bármelyik márka termékeivel lehet nagyszerű képeket készíteni. Én természetesen nem vagyok elfogulatlan, a Canon mellett tettem le a voksom. Az a véleményem, hogy a Canon pillanatnyilag némi előnyre tett szert a technológiai fejlesztésben. A Nikon (és a Sigma) jó pár év késéssel utolérte ugyan a Canont az ultrahangos AF motorok terén, de a szemvezérelt AF is kellemes dolog, illetve szerintem (nekem) az IS technológia egy hatalmas plusz. (Egyébként a Nikon már sok évvel ezelőtt gyártott egy kompakt fényképezőgépet, aminek volt képstabilizátora, de azután ezt nem folytatták.) A többi cégeknek is megvannak az erős oldalaik, de nekem az IS a döntő.

A kamerák tekintetében nagy a verseny a márkák között, és persze minden új vívmány hasznos. Ami ezek közül szerintem eléggé érdektelen, az a maximális zársebesség (nem a max. vakuszinkron!).

Külön kiemelek viszont pár dolgot:

A tartalék gépnél már említettem a sem specifikációkban, sem tesztekben nem szereplő jellemzőt, a zajszintet. Bizonyos helyzetekben (pl. színház, koncert) a gép legfontosabb jellemzője a zajszint! (Távcsőkeresős (nem tükörreflexes) gépek előnyben ;-)

MLU: tükör felcsapás (Mirror Lock Up, vagy a szegény ember MLU-ja: a mirror pre-fire) — Hasznossága makro képeknél és hosszú teléknél nem képezi vita tárgyát. Hogy egyébként mennyit használ? Nem végeztem kísérleteket. Biztosan nem árt, amikor csak egyáltalán lehet, mindig alkalmazom. (Egy kis infra távkioldóval kombinálva, hogy tuti ne remegjen a gép.)

Mélységélesség ellenőrzés (DOF preview) — ez egyszerűen kell. Fontos tudni, hogy mi mennyire lesz éles avagy életlen a kész képen.

(Egyébként ennek a két dolognak, az MLU-nak és DOF preview-nak a megvalósítása a kamera konstrukció során se nem műszaki, se nem pénzügyi probléma, mindkettő végtelenül egyszerű és szinte ingyen van. Ez csupán (?) marketing stratégiai kérdés: ha az amatőröknek szánt olcsó kamerákba is beteszik ezeket, akkor mi különbözteti meg a drága gépeket, hogy lehet azokat eladni? E kérdésben a Nikon és a Canon eltérő stratégiát követnek.)

Az Interneten elterjedt az a vélekedés, miszerint egy kezdőnek egy fix gyújtótávolságú objektívvel kell elkezdenie fotózni, hogy megtanulja a perspektíva és kompozíció szabályait. Kevés olyan állítás van, amivel oly mértékben nem értek egyet mint éppen ezzel. Azt természetesen elfogadom, hogy ha valaki a zoom objektívját arra használja, hogy abból a nézőpontból, ahonnan először megpillantja a témát, zoomolással kényelmesen és gyorsan beállítsa a kívánt képkivágást, akkor az ritkán fog jó képet készíteni, és ha erre rá is szokik, akkor később nehéz lesz erről leszoknia. Igen, mozogni, sétálni kell (na persze ha lehet) és úgy kell megkeresni a legalkalmasabb nézőpontot, azt, ahonnan a legjobb a perspektíva. Na de ha ez megvan, akkor be kell állítani a képkivágást is. Ezt pedig vagy egy halom fix objektív közül való választással, vagy zoomolással lehet megtenni. Ha pedig erre nincs mód, akkor a kompromisszumot kell kötni a legjobb perspektíva és a legjobb képkivágás között. Zoom objektív használata esetén ebben a kérdésben — és a legtöbb kép esetében a kompozíciónak ez a legfontosabb kérdése (emellett az élesség, kontraszt, torzítás, stb. mind másodrangúak) — nincs szükség megalkuvásra.

(Én egyébként nem pont így csinálom, hanem mászkálok oda–vissza, közben folyamatosan próbálgatom a különböző gyújtótávolságokat is, amíg meg nem találom a nézőpont és gyújtótávolság nekem leginkább tetsző kombinációját.)

Azt is el kell ismernem, hogy a fix gyújtótávolságú objektívek általában nagyobb fényerejűek, kisebb a torzításuk, kevésbé érzékenyek az ellenfényre, kisebb a súlyuk, és igen: élesebb képet adnak. De mondjuk a Canon EF28–135f/3.5–5.6 USM IS kiváltására hány fix objektív kellene? (Szerintem hat: 28, 35, 50, 70 (vagy 80), 100 (vagy 105) és 135. Azért ez elég macerás lenne, és még így is elég nagyok az ugrások, a kivágás finomhangolására be kell vetni az ollót.) Szóval azt gondolom, hogy általános esetben zoom objektíveket érdemes használni; csak egészen különleges minőségi (élességi) követelmények tehetik szükségessé a fix objektíveket.

Minél nagyobb egy objektív fényereje, annál drágább, nehezebb — különösen, ha zoomról van szó. A széles látószögű objektívek esetén számomra nincs nagy jelentősége a nagy fényerőnek. Ezt a tartományt tájkép, városkép fényképezésére használom, és ekkor kivétel nélkül nagy mélységélességre törekszem — szűk rekesz, hosszú záridő (hacsak lehet állvány), ezekben az esetekben semmi sem indokolja a nagy fényerejű objektívet.

A tele tartomány egyik legfontosabb alkalmazása az emberek fényképezése. Tipikus, hogy kis mélységélességre törekszünk (ráadásul sokszor lehetetlen is állványt használni): nincs mese kell a nagy fényerő.

Elvi alapon mindig javasolt a lehető legstabilabb állvány. Eddig ortodox módon cipeltem, használtam, de két év után eljutottam oda, hogy kezd elegem lenni belőle. Ha valahová azért megyek, mert elsődleges célom a fotózás akkor ezentúl is vinni és használni fogom az állványom (már ha lehet persze; hiszen sok helyre nem engedik be, sokszor nincs idő felállítani, …). De mivel amatőr fotós vagyok, a fotózás az életemnek csak egy része, és nem akarok ennek mindent alárendelni, nagyon örülök az IS technológiának, és bár tudom, hogy ez csak kompromisszum és soha nem fog olyan eredmény produkálni, mint egy állvány, mégis ez fogom használni. (Időközben már meg is rendeltem az IS objektívet.)

Eddig elsősorban színes diát használtam, és a kiválasztott legjobbakat digitalizáltattam. A kiválasztáshoz szükséges volt, hogy dia legyen az eredeti. Remélem, hogy a közeli jövőben rendszeres hozzáférésem lesz jó minőségű film szkennerhez; lehet, hogy akkor áttérek a negatívra. Legfeljebb minden képet beszkennelek, és a monitoron nézem meg, kell-e vagy sem. A negatív film olcsóbb, több helyen hívják, és ha gyorsan papír képet akarok csináltatni, akkor mégiscsak ez az egyszerűbb.

A film minél érzékenyebb, annál rosszabb a felbontása. Az igazán elhivatottak 50 ASA-s filmet használnak. Bár való igaz, ha nagyon meresztem a szemem, akkor látni vélem a különbséget az 50-es és 100-as film között, de a másfélszeres árat (Fujia Velvia: 1500 Ft, Sensia 100: 999 Ft.) nem tudom magamnak megindokolni. A 200-as dia viszont már egyértelműen és durván sokkal szemcsésebb (no meg drága is).

Ha nagy érzékenység kell, akkor 400-as, 800-as filmet használok, időnként 1600 ASA-ra pusholva.

Színes eredetiből mindig lehet fekete-fehéret készíteni, fordítva nem: magam részéről csak színeset használok, és adott esetben erről készítek FF képet. Kivétel lehet, ha extrém érzékenységre (a FF Kodak TMax 3200 egészen 10000 ASA-ig pusholható!), vagy extrém jó felbontásra van szükség. (Ez utóbbira a gyakorlatomban nem volt példa, de nyilvánvaló, hogy vékonyabb (mert egy rétegű) FF film élesebb képet ad, mint a három fényérzékeny rétegű, ezért szükségszerűen vastagabb színes.)

Nem beszéltem vakukról, a fénymérés metodikájáról, szűrőkről, közgyűrűkről, reflektorokről, csipeszekről — ezek mind a felszereléshez tartoznak. Majd máskor, már ígyis sokkal hosszabb lettem, mint terveztem.

A képet nem elég exponálni, valahogy megnézhetővé, megmutathatóvá is kell tenni.

Nos az eddigiekből is kiderült már, hogy hagyományos nyersanyagra fényképezek, de az előhívás után digitálisan dolgozom fel a képeket. A célom nem az, hogy digitálisan manipuláljam a képeimet, hanem az, hogy a saját kezembe vegyem a kép sorsát egészen a végtermék előállításáig. Hiába a legtökéletesebben megkomponált, hibátlanul exponált és éles kép, ha egy laborban egy automata, vagy egy többnyire képzetlen, tömegtermelésre beállt, teljesítménybérben fizetett és tipikusan túlhajszolt operátor készíti el a képből a nagyítást. (Volt alkalmam hosszabban megfigyelni, hogyan folyik a munka az amatőr laborokban: elkeserítő, akárcsak legtöbb esetben a végeredmény. Az operátor átlag két másodpercet szán egy képre, hogy meghozza a döntéseit.) Elég megnézni két, ugyanarról az eredetiről különböző időben készített nagyítást — a tónus, színegyensúly tekintetében drasztikusan eltérhetnek egymástól — hogy lássuk, a képalkotás nem ért véget az expozíciónál. A profi laborokban ugyan már számíthatunk gondos munkára, sőt, esetleg már meg is beszélhetjük az egyes képek elkészítését, de ez egyrészt drága, másrészt még mindig zsákbamacska.

(A filmek előhívása is kritikus folyamat, de ez a nagy laborokban teljesen automatikus, emberi döntésnek, beavatkozásnak nincs helye. A kérdés csak az, betartják-e a technológia előírásokat? Nem tudom, de azzal a feltételezéssel élek, hogy igen.)

Erre a problémára a hagyományos válasz a saját labor, a saját kezű nagyítás. Van aki most is erre esküszik, de nekem ez túl macerás. A színes labor nagyon érzékeny dolog: teljes sötétség, mérgező vegyszerek, tizedfok pontosan tartandó hőmérséklet. Ugyanakkor a már a hobbistáknak elérhető árú digitális technika is szinte mindent tud már, amit egy hagyományos labor, sok tekintetben pedig új lehetőségeket nyit. És a lényeg: itt az újabb játék lehetőség.

Az elérhető árú (300–700$) film szkennerek a filmen lévő információt szinte teljes egészében tudják áttenni a számítógépbe. A felbontásuk (2400–2700 dpi) azonos nagyságrendű, mint a jóminőségű objektíveké vagy a filmeké, a legújabbak (~4000dpi, még kicsit drágák: ~1500$) felbontása már meg is haladja azokét, a 24 bites színmélység (16 millió árnyalat megkülönböztetése) a minimum, a legtöbb 3 x 10, vagy éppen 3x 12, azaz 36 bites (2³⁶ színárnyalat) színmélységű.

A méregdrága profi dobszkennerek (>10000$) egyelőre még többet tudnak, elsősorban a kép legsötétebb és legvilágosabb részeiből tudnak több információt kibányászni, illetve kisebb a zajuk (elsősorban a sötét képrészeknél lehet probléma), de a különbség már csekély, illetve gondos operátori munkával és PhotoShoppal elhanyagolhatóvá tehető — komoly magazinok, könyvek készülnek már az "amatőr" technológiával.

Ma már egy erősebb PC (a memóriából persze sosem elég) PhotoShop-pal mindent tud, amit digitális képkidolgozás terén egyáltalán tudni lehet — mindenki, a legprofibb studiók is csak ugyanezt használják. A legfontosabb, amiben az új technológia túlszárnyalja a régit: a tónusokat, színegyensúlyt tetszőlegesen — és nem csak lineárisan, mint a szűrőzéssel a hagyományos technológia esetén — lehet beállítani, és az eredmény azonnal, a képernyőn ellenőrizhető.

A nyomtatók terén is elég jó a helyzet: 500$-ért A3-as méretig tudunk olyan képeket nyomtatni, hogy a gyanútlan szemlélőben fel sem merül, hogy a kép nem hagyományos, kémiai technológiával készült. Ezen a fronton azért még van mit fejlődnie a technológiának: a gyakorlott szem még könnyen észeveszi a különséget, illetve a kinyomtatott képek tartóssága is kétséges. De a profi nyomtatók már itt is elérték a hagyományos technológia szintjét. A spéci fotó nyomtatókat az különbözteti meg a közönséges színesektől, hogy nem négy, hanem hat színnel dolgoznak. Az igazán jó eredményhez különleges (drága) papírt kell használni.

Eddig a képeimről Kodak PhotoCD-t készíttettem (a Kodak PhotCD technológia egy 50000$-os készülékre épül, a teméke — az operátor gondosságától függően — minőségben kb. megegyezik a mai amatőr szkenerekével (csak sokkal gyorsabb)), és PhotoShop-ból a saját kis Epson Stylus Photo nyomtatómmal nyomtattam (max. A4 méret) ki őket. A képek nyomtatásra előkészítése ugyanolyan izgalmas játék, mint maga a fényképezés. Egy-egy kép előkészítésével (kivágás, tónus, színegyensúly beszabályozása) akár egy-két órát is dolgozom — ezt hasonlítsd össze a gyengébb technológiával dolgozó, fáradt, unott operátor két másodpercével.

Néhány képemet egy Canon BJC 5500 nyomtatóval A2 méretben nyomtattam ki — persze nem tökéletesek, de otthon a szobám falán lógnak a képek, és bárkinek büszkén megmutatom.

A tervem ezen a téren az, hogy a szkennelést is a saját kezembe vegyem, valamint a kis nyomtatóm helyett az újabb, már A3+ méretű és még jobb minőségű Epson Stylus 1200-as vessem be. Nyitott kérdés továbbá, hogy mindezt magamnak otthon rendezzem-e be, vagy a Nokia fotóklubnak lesz-e egy kis digitális laborja. A szkennerek terén még nem tudom, melyik tetszik a legjobban (Nikon, Canon, HP, Minolta, Microtek és Polaroid vannak versenyben).

A PhotoCD drága, és eddig ezért csak az előzetesen már erősen szelektált képeket szkenneltettem. Ha lenne hozzáférésem egy szkennerhez, akkor az összes használható képet beszkennelem, és egy okos, sokféle szempontból kereshető adatbázisban tárolom majd. (Mármint a képek kis felbontású változatát a téma és technikai információkkal együtt. A nagy felbontású képek maradnak CD-ken, nem férnek el egy lemezen, egyetlen egységes adatbázisban, még akármilyenben sem.)

A képek tónusai, kontrasztja valószínűleg minden gépen máshogy jelenik meg. Ennek oka a régmúltban gyökerezik, amikor a katódsugárcsövek (TV képernyők) fizikai alaptermészetéből fakadó nemlinearitást úgy kompenzálták, hogy a kisugárzott TV adásba eleve belekalkulálták ezt a nemlinearitást, azaz ellenkező előjellel elrontották az adást is. E nélkül a kompenzáció nélkül a lineáris képek túl sötéten jelennének meg. Ez azután sajnos átöröklődött a számítógépekre.

A nemlinearitás olyan kompenzálása, hogy az eredetit ellenkező előjellel torzítjuk abban a reményben, hogy az eredmény jó legyen, sajnos nem tökéletes megoldás. A számítógép ugyanis a színek összetevőit egész számokkal ábrázolja. Ezek ide-oda transzformálásánál kerekítési hibák lépnek fel, aminek az az eredménye, hogy a szokásos 24 bites színábrázolás mellett elvileg lehetséges 16 millió különböző színárnyalat helyett a transzformálások után már csak néhány millió különböző árnyalat tud a monitoron megjelenni.

Még ennél is rosszabb, hogy nem szabványosították a nemlinearitás mértékét. (Ennek mérőszáma egyébként a gamma.) A gamma=1 lenne a lineáris eset. A monitorok gammája általában 1.8 és 2.3 között van. Ez sajnos óriási különbség, és óriási szórás. Az itt bemutatott képeket igyekeztem úgy elrontani, hogy 2-es gammájú rendszeren nézzenek ki a lehető legjobban, így még az 1.8-as és a 2.2-es gammájú rendszereken is majdnem elviselhetőek lesznek.

A jó megoldás az lenne, ha árnyalat veszteség nélkül lehetne a monitorokat kompenzálni, bekalibrálni. A Mac-eken erre van is mód, a Windows NT-n általános megoldás nincs, csak az egyes programok tudják ezt kizárólag a saját maguk számára elintézni. Miután az ember megérti, miről is van szó, a kalibrálás pár órás munka. Persze ha valaki bekalibrálja a számítógépét úgy, hogy minden program lineárisan jeleníthesse meg a színeket, akkor azonnal bajba kerül, ha kinéz az Internetre, hiszen az ottani képek már mind valamilyen 2 körüli gammára vannak transzformálva. (Azt hiszem, hogy alapállásban egy normál szkenner is — ami pedig a fizikai természetéből adódóan eredendően lineáris lenne — 2-es körüli gammának megfelelően elrontott képeket állít elő.)

Amikor a fotó szerkesztő programommal dolgozom, akkor elrontatlan képeket használok, és úgy is nyomtatom őket. A szomorú vicc az, hogy a nyomtatók arra vannak felkészítve, hogy a kép amit kapnak biztosan el van már rontva, ezért ők is gyúrnak még rajta egy menetet. Az eredmény: még kevesebb megkülönböztethető színárnyalat és tónus. Vagyis a nyomtatót extra munkával kell rábeszélni, hogy ne próbálja javítani (azaz elrontani) a képet — a nyomtatót is be kell kalibrálni.

Állítólag a Windows 98-ban és az NT 5.0-ban lesz beépített szín menedzsment (mint a Mac-en már régóta), ami (többek között, mert a színek témájában a gammán túl vannak még finomságok) gondoskodni próbál arról, hogy a különbözőképpen elrontott, és a nem elrontott képek is szín és tónushelyesen jelenjenek meg a képernyőn és nyomtatásban egyaránt. (Ez persze csak a már ilyen környezetben készített képekre lesz igaz (a képekbe bele fogják kódolni a kép saját elképzeléseit a színekről), az eddig elkészítettekre a szín menedzsment is csak találgatni fog.)