"7. Akik azonban hisznek és jótetteket cselekszenek, azok a teremtmények között a legjobbak.
8. Fizetségük az ő Uruknál Éden kertjei lesznek, amelyek alatt patakok folynak, (s) örökké ott időznek. Tetszését eli bennük Allah és ők is tetszésüket lelik benne. Ez azt illeti meg, aki féli urát."
Továbbá Mir Szejjed Safi és Ibn Hadzsar (szintén szunniták) Umm Szalamától (Allah legyen elégedett vele!) származtatják a következő haditht, amikor Mohamed (Allah áldása és békéje rajta és a családján) azt mondta: "Ó, Ali! Te és a te síád a Paradicsomban lesztek!". És ezt megismételte. Iszlám lexikonok ma már elismerik, hogy ezt a szót már akkoriban használták néhány Szahábára (A Próféta társai), akik kitűntek vallásosságukkal és Allah iránti szeretetükkel, ilyen volt például Miqdád, Ammar ibn Jaszír és Abu Darr (Allah legyen elégedett velük). Ezek az emberek hitték, hogy-mint azt számos akár szunnita hadith is tanúsítja-, Ali a kalifátus örököse.
Az első négy kalifa idején (632-635-ig) a síiták még bizonyos szabadságot élvezhettek, ez azonban megszűnt az őket követő Omayyád dinasztia alatt (661-750), amely királyi dinasztiát mind síita, mind szunnita, mind nem-muszlim források nem éppen a leghízelgőbb szavakkal illették.Ekkor történt a kerbalai tragédia, illetve ekkor lett kötelezővé a negyedik kalifa, Ali imám (béke vele) átkozása is, s aki ezt nem tette, arra magára is halál várt. Az Omayyádok alatt nemcsak s íiták, de a jámbor szunnita muszlimok is szenvedtek és Medinában éltek elzártságban, aban a szent városban, amit néhány omayyád kalifa csak "piszkos Medinaként" emlegetett.Ekkorra esett a kerbalai tragédia is, amit a síták "bűnbánó felkelése" követett több városban is,s ettől kezdve ez a jelenség végigkísérte az Omayyádok uralkodását.
A következő dinasztia, az Abbászidák uralkodásának a hajnalán a síita Iszlám felemelkedett, s erőre kapott, olyannyira, hogy mikor az új urak megint elnyomták őket, már sok követőjük volt és mikor a dinasztia hanyatlásnak indult és a síita Buyida család gyakorolta a fennhatóságot Bagdad, a székhely felett, történészek szerint az Arab-félsziget nagyrésze síita volt. A Buyida időszakot tartják a birodalom egyik aranykorának is, nemcsak muszlim, de nem-muszlim történetírók is.
Az utolsó síita imám, Al-Mahdi(béke vele) a IX. sz.-ban tűnt el, addig az imamátus nem volt rejtőzködő, az imámoknak pedig egyre nagyobb lett a társadalmi bázisa; nyilvánvaló bizonyítékaik mellett a Koránból és aSzunnából azok is bennük látták a szabadítót, akik szenvedtek az Abbászida rezsim elnyomása alatt. Éppen emiatt a széleskörű támogatottság miatt az utolsó imámokat már szigorú háziőrizet alatt, illetve börtönben tartották, nehogy túl sok híveikkel érintkezhessenek. A korai imámok Medinában éltek, itt dolgozta ki Dzsafar Asz-Szádiq (béke vele) a síizmus jogrendszerét, törvényeit, a Koránon és a hadithokon alapulva.Nagyszerű és híresen bölcs tanár volt, akinek a diékjai közt egyaránt akadtak síia és szunnita muszlimok. A többi imám is foglalkozott tanítással és Korán-kommentálással, amíg Bagdadba, majd Szamarrába nem vitték a későbbi imámokat, ahol szigorúbb felügyelet alatt voltak. A 11. imám, Hasszán el-Aszkari (béke vele) fél életét egy börtönben élte le, és sokszor nem kapott mást csak kenyeret és vizet, végül 28 évesen megmérgeztette Mu'tamid kalifa. Az ő fia volt a Mahdi (béke vele). Az üldöztetések azonban nem törték meg követőiket,akik, sokszor illegalitásba kényszerülve ugyan, de hűen követték imámjaik tanításait az Iszlámról.
A mongolok támadásai alatt a ormányzat kevesebb nyomást tudott rájuk gyakorolni, ezért a síita ideológia megint felszínre tört és virágzani kezdett: ennek a következménye volt, hogy sok mongol uralkodó, mikor megtelepedett a meghódított területeken, ezt az irányzatot vette fel. Az első síita állam pedig a Szafavida Perzsia volt, a XVI. században. Ekkor nyert teret a mai Irán egész területén a síita ideológia, ami mai napig is meghatározza az ország arculatát. Ettől kezdve Perzsiában többnyire vallási alapon kormányoztak, egészen a Pahlavi család felbukkanásáig, ami két sahhot adott az országnak; a másodikat, Reza Pahlavit 1979-ben űzték el az országból, amely ekkor visszatért a teokratikus uralomhoz, amelyet egészen addig kell efnntartani, amíg a Mahdi (béke vele) el nem jön, mivel az Iszlámban a Korán és a Szunna amérvadó, a prófétai szunna pedig politikai tekintetben a medinai példa, ahol állam és vallás nem vált szét, hanem a kormányzat vallási alapú volt. Így az Iszlámban a vallás és az állam szekularizációja nem tekint vissza hagyományokra.Ez az ideális kormányzat és a muszlimok ezt igyekszenek betartani; a síita kormányzat továbbá kiegészül azzal a törvénnyel, hogy a vallási vezetők addig kormányozhatnak, amíg a Mahdi (béke vele) vissza nem tér, mert attól kezdve övé az országlás, ahogyan azzal az Iszlám minden irányzata egyetért.
A keresztes háborúk előtt és az első szakaszában Egyiptomban uralkodott egy síita dinasztia, a Fátimidák, akik azonban a tizenkettes síitáktól abban különböznek, hogy csak az első hét imámot ismerik el, ma pedig egy Aga Khán nevű ember a vezetőjük; az iszmáilita síiták kisebbséget alkotnak és bár sokban egyez a tizenkettes síitákkal, mégsem olyanok, mint ők. Iszmáiliták voltak a hírhedt Hasszan Asz-Szabbáh asszaszinjai is, illetve az Iszlámtól elhajló tanokat hirdető karmatik-ennek a két irányzatnak nem sok köze van az igazi síita iskolához,s a legtöbb vallástudós nem tekinti őket síitának, sokan az iszlám világban még muszlimnak sem-ez utóbbi nem feladatunk eldönteni. Nem tekinthetők teljesen síitáknak a Jemenben élő zayditák sem, akik szokásaikkal és vallásgyakorlatukkal inkább a szunnitákhoz hasonlítanak. Ezek az ágak az igazi síita irányzatról úgy szakadtak le, hogy az imámok utódlását nem ismerték el; az iszmáiliták Dzsafar Asz-Szádiq (béke vele) egy másik fiát tekintik imámnak, a zayditák pedig a negyedik imám Ali Zayn Al-Ábidín (béke vele) egy másik leszármazottját, noha e kettő közül sem Iszmael, sem Zayd nem volt imám és soha nem állított ilyet magáról.