— Ladányi Mária —
Festő (helyett szobrász):
Varga Imre
Az én kedvenc festőm (Csontváry), sajna, egybeesik
a Dalmáéval – és nyilvánvaló, hogy ő is ugyanerről a festőről ír, ha ír; tehát festő
helyett szobrászt választottam, mégpedig Varga Imrét, akinek a karakteres
szobrait (pl. Kodály, Bartók, Czóbel, Károlyi Mihály) nagyon szeretem. (Ezek közül van, amelyikhez személyes élmény is fűz – erről Barna
is tudna mesélni, ha még emlékszik rá egyáltalán…) Ami a leginkább megragad
ezekben a szobrokban, az az, hogy ezek az alakok egyfelől nem külsődleges
ábrázolások, hanem mindig az ábrázolt figurák jellemének és sorsának
megtestesítői, másrészt nincsenek talpazatra
állítva és ezáltal kiemelve a hétköznapi világból, hanem annak szerves részei,
mivel a szobrász mindig valamilyen jellegzetes és egyúttal a környezetbe illő
közegbe helyezi őket. Kodály például a budai domboldalon, egy „padon”
ül, két karját a „támlára” helyezve; bárki mellé ülhet, ha akar.
Persze azért nem csak Varga Imre csinál ilyesfajta szobrokat. Hasonló jellegű például Nagy
Imre szobra, Varga Tamás alkotása, amelyet mellesleg én hajlamos voltam szintén
Varga Imrének tulajdonítani. Nagy Imre egy hídon jön éppen át, felénk közeledve,
egy belvárosi házasságkötő terem előtti kis téren – így aztán naphosszat ifjú
párok társaságában kénytelen fényképezkedni… Vagy ilyen a József Attila-szobor
a Parlament mellett, amely A Dunánál versszituációját
jeleníti meg: a költő a folyóparton üldögél,
kezében lelógatva a kalapja, bámulja a vizet. Ez a szobor is nagyon tetszik, de
nem tudtam, hogy ki „szoborta”. Aztán
Barna megmondta, hogy Marton László, aki a Vigadónál üldögélő mindenki-kedvencét, a
Kiskirálylányt is csinálta.
Fotó:
Ady és Babits közös fényképei (Székely
Aladár)
Ahogy Petőfit és Aranyt, úgy Adyt és Babitsot is
szokás szembeállítani egymással. Én viszont a vagy-vagy-ok helyett inkább
szeretek az és-ek emberének lenni. Talán ez az oka, hogy
ezeket a fényképeket annyira szeretem, különösen azt, amelyen a két költő a
Biblia fölé hajolva van – ahogyan nagyanyám mondta volna – „levéve”. Számomra
ez a gesztus a közös kultúrában és a közös értékekben való osztozást jelképezi,
és azt, hogy bár nem vagyunk egyformák, azért meg kell becsülnünk egymást, és
el kell fogadnunk, hogy az életben és a művészetben sem csak egyfajta út
létezik.
Személy:
Göncz Árpád
Amikor először láttam a tv-ben
mint államfőjelöltet, valami furcsa izzást véltem felfedezni a szemében, amit
ijesztőnek találtam: „Ez az ember nem teljesen normális” – suhant át az
agyamon. Aztán elég rövid idő alatt kiderült, mekkorát tévedtem. Az izzás ott
volt, valóban, de mint kiderült, nem valamiféle bomlottság, hanem a szellemi
lobogás, az érdeklődés, az élet dolgai iránti kíváncsiság jele volt, amit Göncz
Árpád idős kora és politikai kötelezettségei ellenére is meg tudott őrizni.
Emellett ez az ember a legmagasabb állami méltóság pozíciójában is (minden
színpadiasság mellőzésével) szerény és emberi, mindenki „Árpi bácsija” tudott maradni.
Ez nagyon nagy dolog, nagy bölcsesség kell hozzá.
Fiatalabbaknak nem is szokott sikerülni (általában idősebbeknek sem).
Dolog:
a kokárda
Nem nagyon voltam soha kokárdaviselő, mint ahogy
valószínűleg keresztet sem viselnék a nyakamban, ha vallásos lennék: az ember
ne kívül hordja a hiteit. Persze ha – mondjuk – sokáig élnék Magyarországon
kívül, vagy valamilyen más hasonló okom volna rá, talán fontossá válna, hogy
ilyen módon is jelét adjam, hogy hová tartozom. Mindenesetre szeretném
fenntartani a jogot magamnak, hogy akkor viseljek vagy
ne viseljek kokárdát, amikor és ahogy nekem jólesik, illetve hogy kokárdával
vagy anélkül is magyarnak érezhessem magam. Ezért háborított fel 2002 tavaszán
a kokárda kisajátítása, jelentésének leszűkítése, és ezzel kitűzésének
lehetetlenné tétele azok számára, akik ezzel a leszűkített értelmezéssel nem
értettek egyet. És aztán még hetekig, hónapokig kettévált a társadalom
kokárdásokra és nem kokárdásokra, teret adva ilyesféle gondolatoknak: „Nahát, kokárdát visel, pedig amúgy milyen rendes ember”,
vagy: „Nahát, nem visel kokárdát, pedig amúgy milyen rendes ember”. Ennek talán
már vége, bár a decemberi népszavazás kapcsán (kokárdától függetlenül) megint
felmerült, hogy ki az „igaz magyar”. Szerintem sokféle (igaz) magyar van,
sokféle véleménnyel, és mindnek kijár a kokárda, ha úgy akarja.
Szöveg:
Parti Nagy Lajos: Hősöm tere
Szédületesen megkomponált szöveg, amelyet első
olvasásra nem is lehet teljes mélységében felfogni. Szerkezetileg és nyelvileg is
óriási lelemények vannak benne, és a fantasztikuma mellett bámulatos
társadalomrajzot is nyújt. A történetet itt nem lenne ildomos részletezni, hadd
fedezze fel csak magának mindenki, aki esetleg még nem olvasta volna. De
csábításképpen ide írom a regény első bekezdését: „A
Hősök teréről nemrég lőtték fel az ezer darab fehér óvodást. A hangzavarból is
kihallani elragadtatott sikoltozásukat, szépen látszik az ablakomból, ahogy
fluoreszkálva eltűnnek a kivilágított, hasas felhők között, majd fél perc, egy perc
múlva visszazuhannak, gyorsabban, lassabban, attól függően, hogy kinyílt-e az
angyali ejtőernyőjük.” A regény teljes szövege (más Parti Nagy-művekkel együtt) olvasható a Digitális Irodalmi Akadémia anyagai között.
Zene/dal:
Cseh Tamás – Bereményi Géza:
Kelet-Európa
Kelet-Európa,
Európa lichthofja,
kidobált szemetek, a fal ridegen mered.
Kelet-Európa,
vagy Kelet-Közép-Európa,
sor került rád is, Káin, mostohagyerek.
Édes szivem, te,
vak, süket nóta,
ócska a verkliéneked.
56-Európa,
68-Európa,
debillé pofozott, ősz,
eltorzult gyerek.
Kelet-Európa,
ott ülnek a boltba
tiranno- marxo- geronto- és
trabantfejesek.
Kényszeres nóta,
vak zongorista,
hallgatom tompa éneked.
Félszeg Európa,
részeg Európa,
rokona embernek, így hát majomrokon.
Nem is Európa,
igenis Európa,
szemüveged kapd le, tán jár még egy pofon.
Nem is Európa,
igenis Európa,
mit álmodsz, én továbbgondolom.
Prága-Európa,
Varsó-Európa,
szőrszálat hasogatsz, csűrsz és csavarsz.
Remény-Európa,
röhej-Európa,
jópofa hatalmi játék e tavasz.
Édes szivem, te,
reszli-Európa,
álmom, hogy másmilyen maradsz.
Na mi van Európa,
Kelet-Európa,
hol a bal, hol a jobb, már nincs itt irány.
Reszli-Európa,
köztes-Európa,
feketepiacon vett engem anyám!
Hájas az élet,
részeg kis népek,
sok egymást vádoló talány.
Most te jössz, Kelet-Európa,
mindennek tudója,
bakancsban ugrálod hős tojástáncodat.
Valaha-Európa,
csak volt-Európa,
adtál te ezért már vért, szégyent sokat.
Járd, Kelet-Európa,
tánc van, Kelet-Európa,
táncolj, mert éppen most szabad.
Lóden-Európa,
kübli-Európa,
hol a tömegbe szállt, leszállt az ész.
Gyerünk, Európa,
Kelet-Európa,
sunyítva képzelegsz és röhögsz, ha remélsz.
Édes szivem, te,
szóljon a nóta,
énekeld azt, hogy semmi vész.
Szeretlek, Európa,
földnek sója,
vén gazemberek játéka, szivem.
És ismét Európa,
Kelet-Európa,
mondd azt már megintcsak kérlek, hogy igen!
Szűk, boros szájjal
énfölém hajolva
dúdold még ezt kicsit nekem:
igen - Kelet-Európa...
Ezt a dalt a nyolcvanas évek vége felé hallottam
először a Közgáz egyik nagytermében, ahol Cseh Tamás ingyenes koncertet adott. Akkoriban,
emlékszem, volt pár olyan év, amikor Cseh Tamásnak szinte minden műsorában
elhangzott néhány új dal, és ezek közül egy-egy olyan erős hatást tett rám,
hogy majdnem elsírtam magam. Ilyen volt a Kelet-Európa-dal mellett a Somlai
Margitról, a Fehér lóról vagy a Lánchídról szóló dal is. Nagy változások
előszelét éreztük, nagy téteket, ugyanakkor azt is, hogy messziről indulunk,
nem látjuk jól a jövőt és hogy mit kellene tenni, és
hogy a változások fájdalmas következményekkel is járnak. A Kelet-Európa-dalban
a szégyen, a félreszorultság, a „Muszáj-Herkulesség”
és a ragaszkodás, az idetartozás, a szeretet érzése egyszerre fogalmazódott
meg. Felkavaró volt és sokáig az is maradt. Tartok tőle, hogy – EU-csatlakozás
ide vagy oda – ez a bonyolult érzés (legalábbis részben) még most is aktuális.
Vers:
József Attila: Eszmélet
1
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
Valaha, még gimnazista koromban annyira tetszett
nekem ez a vers, hogy megtanultam, szigorúan csak magamnak; sohasem mondtam el
senkinek. Részleteiben annyi szépség van benne és egészében annyi rejtély – az
egyik legnehezebben értelmezhető József Attila-vers, miközben az ember érzi,
hogy mély gondolatokat lehet(ne) kibányászni belőle,
ha sikerül(ne) felfejteni az asszociációs rendszerét. Nekem még nem sikerült
igazán sem akkor, sem most. De attól még szeretem. A versekben az a jó, hogy
akkor is eljut az emberhez az üzenetük, ha nem értjük igazán őket.
Étel:
körömpörkölt
Borzadj, Európa, borzadj világ! Valakinek ez a
kedvenc étele, ez a zsíros és kövér disznópata… Hát, igen. Sőt, bevallom –
annak ellenére, hogy egyesek szigorúan megtagadják, hogy marhagyomorból vagy
marhagyomornak álcázott frottír-törölközőből készült ételt egyenek, legyen az
akármennyire is magyarosan elkészítve –, én még a pacalt is szeretem… Ugyan
körömpörköltet már hosszú évek óta nem ettem, lassan már csak annyit tudok
róla, hogy valaha szerettem, de a körmöt a kocsonyában is imádom, mégpedig
forrón is, amikor éppen hogy csak megfőtt. Tehát még
mindig lehet valami abban a körömpörkölt-dologban …
Hely:
egy épület, az
Iparművészeti Múzeum
A művészeti stílusok közül az építészetben két
korszak, a gótika és a szecesszió áll hozzám a legközelebb. Ez utóbbi azért is,
mert nemcsak a klasszikus művészeti ágakban van jelen, hanem a hétköznapi
tárgykultúrában is (könyvek, bútorok, képkeretek, edények, ablaküvegek, lámpák
és lépcsőkorlátok stb.). Ha sok pénzem lenne, biztosan egy szecessziós házban
laknék, és egy csomó ilyen stílusú tárggyal venném körül magam, mert a
szecessziós épületek és tárgyak egyszerre szépek és funkcionálisak. Lechner
Ödön, aki a fenti épület mellett a Szent László Gimnázium és a közelében lévő
templom építésze is volt, magyaros és keleties motívumokkal gazdagította ezt az
irányzatot. Én a László épületét is szeretem, de persze egy iskola funkcionális
szempontból nem igényel olyan díszítettséget, mint – mondjuk – egy múzeum. Az
Iparművészeti Múzeum egyszerűen gyönyörű; fantasztikus például az épület
formája és mázas Zsolnay-cserepekből készült tetőzete; de belül is csudaszép,
és általában érdekes kiállítások is szoktak lenni benne. (Az volt igazán stílusos,
amikor jópár évvel ezelőtt itt rendezték meg a szecessziós világkiállítást is!)
Nekem ráadásul szép személyes emlékeim is fűződnek ehhez a helyhez. Egyrészt,
amikor a szüleim még éltek, minden alkalommal, amikor kocsival jöttünk haza
tőlük Kispestről, már a Nagyvárad tértől rá lehetett látni a
múzeumra, és ez mindig mélységesen jó érzésekkel töltött el. Másrészt
itt zajlott le az a ceremónia is, amelyen 2000-ben ötszáz kutatónak ünnepélyes
keretek között átnyújtották a négyéves Széchenyi-ösztöndíj elnyeréséről szóló
diplomát. Én is közöttük lehettem, és engem a ceremónia helye külön
gyönyörűséggel töltött el.
Esemény:
a
„Reformpárti esték” (1988)
A közvetlen környezetem ügyeiből nem tudom és nem is akarom kivonni magamat, de az ún. „nagypolitikában” nem
szoktam részt venni, csak érdeklődéssel figyelem az eseményeket. A
rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak viszont számomra megint nem csak
társadalomtörténeti szempontból jelentős. Ez volt az az idő, amikor a személyes
életem is nagy változás küszöbén állt – csak akkor még alig volt valami
fogalmam róla –, ezért különösen fogékony voltam minden témára, ami változással
függött össze: a változ(tat)ás szándéka és akarása
egybeesett a korszellemmel. A „Reformpárti esték” cím azt jelezte, hogy a társadalmi
változást a legtöbben akkor még a meglévő kereteken belül képzelték el.
Hatalmas tömegek gyűltek össze a BME rakparti épületének egyik nagytermében,
ahová többnyire két előadót hívtak meg, a közönség pedig odaadással figyelte a
közöttük lévő vitát és a feltett kérdésekre adott válaszokat. Úgy éreztük, hogy
valami fontos és jelentős dologban veszünk részt, akárcsak később, 1989.
március 15-én az MTV előtt vagy június 16-án Nagy Imre és társai újratemetése
kapcsán a Hősök terén. Furcsa, de jó érzés, amikor az embert úgy legyinti meg a
történelem szele, anélkül válhat szemtanúvá, érezheti, hogy ő is ott van, benne
van a történésekben, hogy ezek feldúlnák vagy
szétzúznák az életét. A huszadik század nagy traumái után egyedül a
rendszerváltás folyamata zajlott így, viszonylag békésen, erőszakmentesen. A
„Reformpárti esték” csak a kezdetét jelentették ennek a folyamatnak, de
számomra így utólag is a rendszerváltás erőszakmentességét, a békés átmenet
lehetőségét jelképezik.
