Tartózkodó kérelem
A hatalmas szerelemnek
Megemésztö tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörü kis tulipánt!
Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tüz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elüz.
Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretöd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért
Földiekkel játszó
Čgi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan. -
Síma száddal mért kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Bíztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig ültetéd;
Csörgö patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Füszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zöld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irigyleném.
Hagyj el óh, Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt eröm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem földbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mezö kisült,
A zengö liget kietlen,
A nap éjre dült. -
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák! -
Isten véletek!
Fagyos az éj, süvit a szél.
Fut a vizen egy fénylö hajó.
Örök a tél, hol partot ér
Zúg egy távoli bús harangszó.
Két szótlan árny, ki partra szállt,
Jött, hogy folytassa ösi harcát
Mögöttük holt évmilliók
Örzik küzdelmük régi titkát
Az egyik bajt hoz és pusztít,
A másik új reményt ad, megyógyít
Hol ember él, mindig s mindenütt így van ez így.
Nyújtsd a kezed félek, hogy két világ közt elveszítlek majd
Úgy ölelj, hogy érezd az álmod itt bent új világot hajt
Nyújtsd a kezed félek, hogy két világ közt elveszítlek én
Légy velem és érezd egy pillanat most több az életnél.
Két utazó, rossz és a jó
Jár a végtelen évek útján.
Rég tudják ök, egyik sem gyöz,
Ám e harc örök végzetük már.
Az egyik háborúkat szít
A másik elfeledtet minden kínt
Míg ember él, mindig s mindenütt így lesz, így.
(részlet)
Ici-pici kis hóvirág,
Eloson a téli világ,
Nyakában még ott ül a hó
De már nevet a kis bohó!
Most ránkköszönt a színek
szomorúsága látod, s a
domb fölött is megállnak a
felhök, csak a csókunk hull
még, mint forró magyar összel
érett gyümölcs a fa alá
a földre, mikor koszorús
fejjel, szomorú lányok
szüretelnek és énekük
zeng a fürtök fölött;
asszonyokról, akik siratják
hulló hajjal, a kertek
alatt, réghalott kedveseik.
A lét szépsége a nötöl fakad
Nélküle a terhet el nem viselnénk
És kedvessége a nötöl fakad
Nélküle árnyat, haragot lelnénk.
Várok ha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez.
Ůgysem hallanád meg, hangot ha adok,
Sürü panaszommal jobb ha hallgatok.
Türök és törödöm engedelmesen,
Mint Izsák az atyját és sem kérdezem
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan
szófogadó szolga, ami hátravan.
Halálom után, majd örök öleden
Elpanaszlom akkor mit tettél velem.
Karjaid közt végre kisírom magam,
Csillapíthatatlan sírok, hangosan.
Sohasem szerettél, nem volt pillanat,
Ennem is ha adtál, soha Magadat.
Örökkön örökké sírok amiért,
Annyit dideregtem Érted, magamért.
Végeérhetetlen zokogok Veled
Ahogy szorításod egyre hevesebb,
Ahogy ölelésed egyre szorosabb,
Egyre boldogabb és boldogtalanabb
számítottál Pókocska visszakísér
az elsö oldalra.
