Aleksis Kivi: A hét testvér c. könyvéböl részlet Elpihent a fürge mókus, Fellegek közt ing a fészke: Csapda foga meg nem fogja, Kutya nem jut közelébe - Ö rájuk sem hederít. Égbe nyúló örtoronyból Bámul szét a magyvilágba: Lent öldöklö küzdelem dúl - Feje fölött fenyö ága Leng: a béke zászlaja. Bólogat a kis bolondos, Lágy, meleg mohába bújva; Himbál, hintáz, ring a vára, - Erdö kanteléje búg, ha A szél ujja belekap. Bóbiskál a borzasfarkú, Kis ablak mögött lapulva - Víg madárdal zsong fülébe: Pillanat! s már messze túl van Álomerdö fái közt.

Petöfi: Itt van az ösz, itt van újra.. Itt van az ösz, itt van újra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem. Kiülök a dombtetöre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét. Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szeretö anya. És valóban, összel a föld CSak elalszik, nem hal meg; Szeméböl is látszik, hogy csak Álmos ö, de nem beteg. Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele a kikelet. Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik. Én ujjam hegyével halkan Lantomat megpendítem, Altató dalod gyanánt zeng Méla csendes énekem. - Kedvesem, te ülj le mellém, Ülj itt addig szótlanul, Míg dalom, mint a tó fölött a Suttogó szél, elvonul. Ha megcsókolsz, ajkaimra Ajkadat szép lassan tedd, Föl ne keltsük álmából a Szendergö természetet.

Álmomban.. Álmomban röpültem a széllel   felhők felett úsztam az égen, szárnyra kapott képzeletem játszott az idő kerekével. Álmomban sirály voltam, tengerek kéke felett szálltam s a parti föveny csillámlása volt szívem minden dobbanása. Álmomban én voltam az idő: a Múlt, a Jelen s a Jövő Világok Uraként jártam keltem bármit megtehettem.

Álmomban oly nagyon szerettem , az Idő kerekével is versenyre keltem merész voltam, csábítottam hátha átalakíthatom múltam Megtettem, amit megbántam azóta s a múltam elárult újra Eljött a reggel s vele a Jelen, álmaimból tornádó szeleként ébresztett fel.

Babits Mihály „Ki farag valaha bennünket egészre, ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésse. Ha nincs kalapácsunk, Szüntelenül dúló, Legfájóbb mélyünkre belefúró Fúró?”

"Volt nálamnál már haragosabb élet? S haragudtam-e, vagy csak hitem tévedt? Szívem vajon nem szent harang verője? Vagyok csakugyan dühök keverője? Kit mutatok, s mit, kutató szemeknek? Nem csalom-e azokat, kik szeretnek? Szeretem-e azokat, kiknek mondom? Méltán gerjeszt haragot büszke gondom? Ennen dühöm nem csak piros káprázat? S azok forrók, kik közelemben járnak? Bolond tüzem alágyújt-e szívekenek? Szeretnek-e, kik szerelmet lihegnek? Csókos szám miért tör szitokba rögtön? Nem tenyeremet rejti csak az öklöm? Pótolnak-e életet élet-morzsák? Érdemlem-e szánásnak csúnya sorsát? Szabad-e engem hidegen megért'ni? Szabad közönnyel előlem kitérni? Gerjedt lelkemnek ki látta valóját? Ki lát, szívem, sebes és örök jóság? Istenülő vágyaimba ki látott? Óh, vak szivű, hideg szemű barátok."

Kosztolányi: Egyedül Magam vagyok, rám hull a végtelenség, a fák, a lombok ezre eltemet. Olykor fölém cikáznak még a fecskék, nem láthat itten senki engemet. A táj az ismeretlen mélybe kékül, nincs semmi nesz a lombokon, a fán, s tüz-csókokat kapok a tiszta égtül Én, a merész és álmodó parány. Egyszerre az ösfélelem legyür, a lég üres, kihalt a szó, a hang, s én sápadottan fekszem itt alant. A föld szorít, s fölém végtelenül tágul ki, mint egy kék üvegharang, a végtelenbe nyúló kékes ür.

Szállj, szállj a versek szárnyán tovább, tovább...

Ha tévedésböl jársz erre vagy másra    számítottál Pókocska visszakísér   az elsö oldalra.