1796 tavaszán, a húsvéti ünnepek elmúltával különös esemény foglalkoztatta Baja város közvéleményét. Az uradalmi úriszék és a mezőváros bírói testülete egyaránt azoknak a zsidóknak az ügyét tárgyalta, akiket a nagyheti szertartások csönd-jének és ájtatosságának megzavarásával vádoltak. A vádak meglehetősen súlyosan hangzottak: az előállított és a fogságban tartott zsidók jelmezes színjátékkal kigúnyolták Jézus Krisztus szenvedésének és halálának misztériumát.
Tanú akadt bőven. Egyesek nagycsütörtökön, mások nagypénteken láttak jelmezes csapatokat Baja Fölső-városának utcáin. A város és a környékbeli helységek (pl. Istvánmegye) ott tartózkodó lakói érthető módon elhűlve figyelték a megbotránkoz-

[11. oldal]

tató eseményt. Az alakoskodók jelmezéből, viselkedéséből többen arra következtettek, hogy a zsidók „Krisztus kénszenvedését producalták”. Az ünneprontás és a nagypénteki misztérium kicsúfolásának híre futótűzként terjedt el a város katolikus lakosai között. Az ügy súlyára és a felháborodás nagyságára jellemző, hogy a helyi ferences rendház Historia Domus-ában kizárólag erről az eseményről emlékeztek meg 1796 tavaszán: „Március 25-én, nagypénteken a zsidók farsangolva eljátszották Megváltónk szenvedését a plébánia templom melletti utcákban, nyilvánosan botránkoztatva a keresztény népet”– fordítható magyarra a bejegyzés.¹ A felháborodás és közmegbotránkozás hatására a város bírái gyorsan cselekedtek. A tetteseket elfogták, ügyüket az úriszék elé vitték. Az uradalmi ügyész a fent említett vádakat hangoztatva súlyos büntetést indítványozott. A tanúk hosszú sorának vallomásait figyelembevevő vizsgálat után azonban a vádlottakat felmentették a vádpontok alól. Az 1796. április 26-án, Baján megtartott úriszéki tárgyalás határozata szerint ugyanis a nagypénteken alakoskodó zsidók nem Krisztus kínszenvedését játszották el, hanem az ugyanazon napra eső „zsidó farsang” alkalmából öltöztek jelmezbe. Mivel azonban eme alakoskodásukkal és nyilvános megjelenésükkel a keresztény emberek vallásos érzelmeit megsértették, a mindösszesen kilenc, többségében fiatal zsidót háromnapi, kenyéren és vízen történő elzárásra ítélték.²
Az iratokból úgy tűnik, egyesek már jóelőre sejtették, hogy feszültségek adódhatnak az ünnepek egybeeséséből. A város plébánosa két héttel az ünnepek előtt tárgyalásokat folytatott a 16 zsidó ház első emberével, Philippus Hirsch-sel.³ A zsidók idős vezetője azt kérte a plébánostól, hogy tiltsa el a katolikus fiatalokat a nagycsütörtökön szokásos Pilátus-veréstől, nehogy azzal valamilyen módon a zsidó lakosok érzelmeit sértsék. A plébános beleegyezését adva cserébe arra kérte Hirscht, hogy figyelmeztesse a zsidókat: farsangjuk alkalmával csak a saját házuk falai között, visszafogottan, lármázás nélkül mulassanak.⁴ Később a bíróság előtt Philippus Hirsch nem tudta bizonyítani, hogy a plébános figyelmeztetését annakidején tolmácsolta övéinek. Tekintettel idős életkorára pénzbüntetés megfizetésére kötelezték. A 24 forintos összeget a bajai kórház javára ajánlották fel.⁵
A „zsidó farsang”-ként említett fogalom minden bizonnyal a héber purim-ünnepet takarja.⁶ A zsidó vallási hagyomány eme örömünnepén a szegények megajándékozása és különféle színdarabok (az ún. purim-játékok) előadása mellett szokás volt, hogy karneváli hangulatot idéző maskarás felvonulást tartottak. Helyenként a zsidó gyerekek nagyhangú csapatban kísérték a Hámán-t megszemélyesítő, rongyokba öltözött figurát, vagy hordozták körbe és égették el rituálisan Hámán bábuját.⁷ 1839. márc. 1-jén, a Csekén tartózkodó Kölcsey Antónia a következőket jegyezte föl naplójába: „A’ ’sidók ma Hámán ünnepét ülték vagy inkább futották meg. Minden ’sidó nagy vigalomba vala ’s jó napot csinált magának. Nehányan pásztoroknak öltözködének, ’síros gubák- ’s bundákba, és egy lovag ’sidót kisérének, ki mindenféle rongyokkal beaggatva vala; örömrivalgásokkal futottak utána a’ ’sidó gyermekek is. E’ különös menet végig járá a’ falut, s’ minden Abrahám unokája háza előtt megállott, hol kész lakoma várá őt.”⁸ Bizonyára hasonlóképpen vigadtak a bajai zsidók is jó fél évszázaddal azelőtt. A különbség mégis óriási: a zsidó naptár szerinti Ádár hó 14-15-én ünnepelt purim 1796-ban véletlenül éppen nagycsütörtökre és nagypéntekre esett.
A különös eset kapcsán lefolytatott vizsgálatok fennmaradt iratanyagában tíz személy értékes tanúvallomása őrződött meg.⁹ Három vallomást magyarul, hetet latinul vettek jegyzőkönyvbe. A kivétel nélkül római katolikus vallású tanúk többsége a város iparostársadalmából került ki: gombkötőt, csizmadiát, szabót, szűrszabót, ácsot és borbélyt hallgattak ki a történtekről. A tanúk túlnyomó többsége a zsidókhoz hasonlóan a Felsővárosban lakott, ahol az ominózus események zajlottak.¹⁰ A tanúkhoz irányuló kérdések az általuk látott események helyére és idejére, illetve azok szereplőire irányultak. A számunkra talán legfontosabb kérdőpont a maskarába öltözött személyek jelmezének leírását célozta meg. A tanúk igyekeztek felidézni emlékeiket, általában rövid ideig tartó benyomásaikat. A gyorsan pergő nagycsütörtöki és nagypénteki képsorok homályosan, helyenként ellentmondásosan, nem egyszer kiszínezve kerültek elő emlékezetükből.
A tanúvallomások alapján kirajzolódó eseménysor helyszíne és szereplői nagyfokú változatosságot mutatnak. Nagycsütörtök és nagypéntek délelőtt és délután egyaránt láttak alakoskodó zsidókat az utcákon. A jelmezes csoportok létszáma is igen változatos volt. Valaki kettő, másvalaki húsznál is több alakoskodóval találkozott. A csapatokat több rangosabb zsidó házba látták bemenni, majd onnan kijönni. A maszkok mögött rejtőző fiatalok kilétét kevesen ismerték fel. A bajai gombkötő például azt vallotta, hogy „az egyiket isméri…mivel ez be nem vólt kenve, ’s a Tanura nézet”. A maszkos alakok kilétére vonatkozó bizonytalanság egyszersmind rámutat a bajai zsidók társadalmi különállására, viszonylagos közéleti ismeretlenségére is.
A nagyheti alakoskodók jelmezének tanúk általi leírásaiból hozzávetőlegesen egy tucat jelmez-féleség rekonstruálható. Viszony-lag könnyen értelmezhető maskara a kéményseprőé, akit csütörtök délelőtt és késő este láttak. ”Unus erat velut Spacica-minarius indutus, parvam in extensione cir-citer Unius Ulnae manu portabat Scalam.” (Az egyikük kéményseprőként volt felöltözve, és körülbelül egy öl hosszú kis létrát vitt a kezében.) „Vidit fatens certum sibi ignotum Judaeum nigro Vestitu indutum, cujus Vestimenta in pedibus ad instar Turcici habitus ligata erant, manus ejus erant usque homeros denudatae, Manicas habuit ex Charta nigra, protensas usque cubitum, praeterea manu tenebat exiguam Scalam nigram in extensione circiter unius Ulnae.” (Látott a tanú egy bizonyos, számára ismeretlen zsidót, akinek ruhája török mintára a lábainál meg volt kötve, karjai vállig meztelenek voltak, fekete papír-kesztyűt viselt, amely egész a könyökéig ért, ezenkívül kezében egy kicsi, fekete, kb. egy öl hosszú létrát tartott.) Nehezen lehetne eldönteni, hogy a pénteken délelőtt többek által látott fekete köpenyes kocsis alakja („Auriga fuit nigra penula vestitus”) különbözik-e a kéményseprőétől, és tekinthető-e ennek függvényében önálló jelmeznek.
Jobban kivehető és könnyebben értelmezhető a török lovas figurája, amelyből több is megjelent a csapatok élén törökös ruhában, turbánnal és karddal lovagolva. A péntek délelőtt látott lovasról vallották: „Praeequitans habuit vestimenta talia, sicut Turcae gestare solent, pileum quoque ad formam Turcicam, denudatis manibus, eva-ginato gladio.” (Az elől lovaglón olyan öltözék volt, amilyet a törökök szoktak viselni, a fejfedője is törökös volt, karjai meztelenek, kardja hüvely nélküli.) Csütörtök délelőtt két török ruhás lovas járt az utcákon, akiknek fejét forgóval ellátott kék vászon fedte janicsár módra („duorum Equitum Capita erant involuta Telae Caeruleae ad instar Turcicorum Janitsaronum”). Egyikük kardot tartott a kezében. Egy másik, kissé részletesebb leírás szerint a jelmezesek egyike, a tanú emlékei szerint Marcus Frank zsidó üveges török bőszárú gatyává („bracca”) alakított kék női szoknyát viselt aranyszínű mellénnyel, meztelen karjával magyar kardot („Hungaricam frameam”) tartott, arcán fekete papírból készített álarcot viselt („in facie ex nigra charta larvam confectam habuit”).
Nagypénteken reggel ketten is láttak egy lovast „Németh Katona ruhában, ez is egy kevesset be vólt kenve”. Az egyik tanú leírása alapján a „Németh vitéz ruhában” lévő jelmezesnek „palos volt keziben”.
A bognár vagy pintér figurája a vallomások szerint „Péntér ruhaban, abrintsot hármot vitt, ‘s egy vaskalapatsot, és egy hor-dó feszegetőt”; „abrints vólt keziben, egy kalapats, és egy vasfogó”. A jelmez viselőjét, bizonyos Isacus Frank-ot név szerint és a jelmezére tett utalással is megemlítették az úriszéki ítéletben („...Isacus Frank cum Cir-culis ex humero dependentibus Vieto-rem... repraesentantes”). Péntek délután megfigyeltek egy lovast „feketében föl öltözve, mind a’ Zsidó Főpap”, akinek „abrintsot Koronaformára Nyakába főgve látot” a tanú. Valószínű, hogy az utóbbi vallomás ho-mályos sorai mögött egy nehezen körvonalazható jelmez bujkál. Aznap reggel „Zsidó Papi ruhában kalpagossan” ugyan más is látott lovast, de „abrints”-ról nem tett említést az illető. A zsidó főpaphoz hasonlított jelmezes alak mellett péntek este megfigyeltek egy hosszú, derekán övvel átkötött

[12. oldal]

fehér ingbe öltözött férfit, aki fején kétágú fejfedőt viselt a főpapok mintájára (in Capite gerebat bicornutum Pileum, ad fo-ram Summorum Sacerdotum). Fejfedőjéről azonosították Josephus Prag-ot is, aki lengyel zsidót alakított az ítélet szerint. Valószínűleg ugyanarról a jelmezes gyerekről van szó, akit egy nagy köpenyben, lengyel kalappal a fején láttak péntek délelőtt.
Néhány legény nőnek öltözött. Péntek reggel egy lovas „Aszszony ruhában föl öltözve” vonult az utcán, akinek „az ábrázattya be volt kenve”. Előző nap Fischl Simon fiát vélték fölfedezni a vörös köntösös női jelmez alatt. Az úriszék ítéletében Ja-cobus Velischt említették meg, mint aki női öltözékben szakácsnőt alakított („...Jacobus Velisch in muliebri vestitu Cocam ...rep-raesentantes”). A nőnek öltözött („trans-vestitus”) zsidók egyike szomorúságot jelképező álarcot tartott maga elé („vultum prae se ferens tristem”).
Több esetben nehezen értelmezhető lovas alakok vezették a csapatokat. Péntek délelőtt egyikükben egy juhászt vélt fölfedezni egy tanú. A subába, kucsmába öltözött ostoros jelmezes oldalán furcsamód egy magyar kard lógott. Akadt, aki „ki fordítot subával, által kőtve” figyelt meg lovasokat, más egy lovast látott „Subában”, aki „be volt kenve”. Eva Kern 33 éves bajai lakos a következő leírást adta az egyik zsidó jelmezéről: „Tertius Judaeus...indutus erat Rusticana transversa Difftera, praecinctus Cingulo, vulgo Kender Hám, manu tenebat malleum ligneum, larvam habuit in facie, quam tegebant soluti Capilli.” (A harmadik zsidó parasztivá alakított bőrruhában volt, övvel, magyarul kenderhámmal átkötve, a kezében fapörölyt tartott, arcán álarcot viselt, amit kócos szőrszálak borítottak.)
A jelmezek leírásán túl tanulságos lehet az alakoskodó csoportok összképének és az esetlegesen általuk alakított jeleneteknek a kihámozása. Előfordult, hogy egy elöl lovagló jelmezest szekéren ülve követtek társai. Más időpontban két lovas három gyalogost kísért, akik „meg vóltak kőtve mind a Rabok a’ kiket a’ Lovasok hajtottak”. Volt, hogy két „rab”-ot láttak, és „ez a’ kettő őszve vólt kőtve, egy más mellet mentek”. Pénteken estefelé figyelte meg az egyik val-lomástevő a következő jelenetet: „Vidit Unum Curriculum, quo proles vectitari solent, hunc traxit Unus Judaeus, alter a parte posteriori trudebat, duo autem intus sedebant. Unus ibat penes Judaeum Curriculum trahentem, et observavit, quod aliquem Scopis caedat, utrum illum qui quasi injunctus erat, vel Curriculo insidentes? Propter multitudinem Spectantium partim, partim autem quod remotius constitueretur, observare non potuit.” (Látott egy kis szekeret, amelyen a gyerekeket szokták szállítani, ezt az egyik zsidó húzta, egy másik hátulról tolta, ketten pedig benne ültek. Egy valaki a szekeret húzó zsidó mellett lépdelt, és látta a tanú, hogy valakit söprűvel vert, vagy azt, aki mintegy be volt fogva, vagy a kocsin ülőket. Ezt részben a bámészkodók sokasága miatt, másrészt mivel hátrébb állt, a tanú nem tudta megfigyelni.)
A XVIII. század végén játszódó történet fenti részletei nem lebecsülhető adalékokkal járulnak hozzá a hazai farsangi maszkos alakoskodó szokások történeti kérdéseihez.¹¹ A magyarországi farsangra, illetve karneválra vonatkozó szórványos történeti adatok zöme középkori, illetve a XVI-XVII. századból való. A XVIII. század bőséges forrásanyagából mindeddig viszonylag kevés e témára vonatkozó adalék látott napvilágot. A bajai zsidók jelmezeinek XVIII. század végi leírása segítségével talán némiképp árnyalható ez a népi kultúra alakulásának szempontjából oly fontos időszakról alkotott homályos kép. A vallomásokban megörökített jelmezek zöme visszaköszön a későbbi századok néprajzi leírásaiban, vagyis a zsidók által megformált alakok túlnyomó többsége helyenként még a XX. században is a népi hagyomány része volt.¹² További vizsgálatokat igényelne annak megállapítása, hogy milyen forrásból táplálkozott a fenti alakoskodó hagyomány. Mivel a mezővárosok zsidósága nagy valószínűséggel a mezővárosi kultúra részének tekinthető szokáselemeket éltette, az alakoskodás tényén túl a jelmezek, a megformált alakok is ismertek lehettek a város (fél)népi kulturális közege számára. A fennmaradt tanúvallomások azontúl, hogy megőrizték a XX. századig továbbélő bajai farsangi szokások történeti nyomait,¹³ a hazai farsangi szokások XVIII. századbeli falusi-városi egységességének kérdése szempontjából is komoly tanulságokat hordoznak.
A bemutatott adatok nyilvánvaló történeti-néprajzi forrásértékén túl az eset tanulságos a különböző, vallási-kulturális tekintetben eltérő népcsoportok együttélésének szempontjából. Az eseménysor lehetőség szerinti rekonstruálását felvállaló kutató nem egy olyan kérdéssel találja magát szemben, amelyek több mint két évszázad távlatából megválaszolhatatlannak tűnnek. Vajon milyen belső erők és milyen cél érdekében mozgatták a nagypénteken karneválozó bajai zsidókat? A várható botrány baljós árnyékában mi indokolta a purim zajos megünneplését? Ha a zsidók évente hasonló formában megtartották karneváljukat, mivel magyarázható a város lakosságának értetlensége és az a vélekedés, hogy a jelmezesek a passiójátékot csúfolták ki?¹⁴ Ilyen és ehhez hasonló kérdések hosszú sorával folytathatnánk. A rendelkezésünkre álló források szemszögéből úgy tűnik, hogy a bajai zsidó legények valóban nem játszották el, nem „producalták” Krisztus szenvedéstörténetét. A nagypénteki karnevál azonban áttételesen mégiscsak a keresztény hívek ellen irányult. A katolikus plébános tiltása ellenére megtartott jelmezes fölvonulás ténye önmagában ezt erősíti. Ehhez járulnak hozzá azok az apró adatok, amelyek a zsidók keresztényeket megbotránkoztató viselkedését érzékeltetik. Példaként idézhetnénk az 56 esztendős Josephus Bokanyi esetét, aki nagycsütörtökön éppen hazafelé igyekezett az istentiszteletről, amikor a Theodor Ruzsits háza melletti, zsinagógához vezető szűk utcácskában alakoskodó zsidókat pillantott meg. „Occasione hac ignotus Judaeus vestitu Versicolori indutus, Testi extensa lingua insultare coepit, quem fatens dum ferire voluisset, profugit.” (Ez alkalommal egy ismeretlen, tarka ruhás zsidó nyelve kiöltésével gúnyolta a tanút, s mikor az meg akarta csapni, elfutott.) A bajai férfit a látottak annyira fölkavarták lelkileg („animo... conturbato”), hogy egyetlen egy jelmezre sem emlékezett később. A keresztények vallásos érzületét súlyosan megbotránkoztató zsidók minden bizonnyal elkerülhették volna büntetésüket, ha az egymás mellett élés és a vallási tolerancia szabályai szerint eljárva nem vezetik utcára alakoskodó csapataikat 1796 nagypéntekén.

[IRODALOM: Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1964.; Féner Tamás–Scheiber Sándor: …és beszéld el fiadnak… Zsidó hagyományok Magyarországon. Corvina. Budapest, 1984.; Flach, Paul: Die Hausbesitzer der Stadt Baja um 1803. München, 1977.; Hahn István: Zsidó ünnepek és népszokások. Makkabi, Budapest, 1987.; Jólesz Károly: Zsidó hitéleti kislexikon. Budapest, 1985.; Kapocs Nándor–Kőhegyi Mihály: Historia Do-mus Bajensis. Chronik des Fran-ciska-ner-konvents in Baja. Band I. Baja, 1991.; A bajai ferences zárda Háztörténetének I. kötete (1791-1799). In: Cumania 13. 243-302. Kecskemét, 1992.; Kilián István: Az iskolai színjáték és a folklórhagyomány. In: Hopp Lajos, Küllős Imola, Voigt Vilmos (szerk.): A megváltozott hagyomány. 393-427. Budapest, 1988.; Kiss András: Farsangolás Kolozsvárt – 1582-ben. In: Források és értelmezések. 103-109. Kriterion. Budapest, 1994.; Kiss Z. Géza: A török alóli felszabadulástól az első világháború végéig. In: Kőhegyi Mihály (szerk.): Baja története a kezdetektől 1944-ig. 200-286. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1989.; Kozocsa Sándor: Kölcsey Antónia naplója. Budapest, 1938.; Solymos Ede: Farsangi maszkajárás Baján. Ethnographia LXVIII. 354-356. 1957.; Tonk Sándor: Régi erdélyi farsangok. In: Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvre 4. 7-28. Kolozsvár, 1996.; Ujváry Zoltán: Játék és maszk. Dramatikus népszokások. I-IV. Debrecen, 1983–1988.; Voigt Vilmos: Karneválunk kérdései. In: Novák László (szerk.): Hiedelmek, szokások az Alföldön. I-II. II. 547-558. Nagykőrös, 1992.

JEGYZETEK: 1. Az eredeti latin bejegyzés közlése: Kapocs, Nándor–Kőhegyi, Mihály 1991. 196.; Az idézett magyar fordítás lelőhelye: Kapocs Nándor–Kőhegyi Mihály 1992. 287.; 2. Az úriszéki ítélet teljes szövege: Kalocsai Érseki Levéltár (továbbiakban: KÉL) I. ACATHOLICA 1. Zsidók.; 3. A bajai zsidók történetére, létszámának alakulására: Kiss Z. Géza 1989. 226-227. Ugyanitt található a zsidók 1796. dec. 31-én megkötött kontraktusának elemzése, amelyben az uradalommal szemben 16 zsidó ház vállalta 12 évre évi 340 forint cenzus megfizetését. Cserébe rendelkezhettek a bolttartás jogával, önálló bírát, esküdteket választhattak, ügyeik az úriszék hatásköre alá kerültek.; 4. Ld. erről Német János alesperes 1796. május 10-i jelentését: KÉL I. ACATHO-LICA 1. Zsidók.; 5. KÉL I. ACATHO-LICA 1. Zsidók.; 6. A purim-ünnepre: Hahn István 1987. 80-83.; Féner Tamás–Scheiber Sándor

[13. oldal]

1984. 77-79.; Jólesz Károly 1985. 180-181.; 7. „a Hámán mindenféle ringy-rongyba kiöltözött zsidó, kit a zsidó gyerekek nagy zsivajjal, vastag tréfák kíséretében űznek végig a falun.” (Csűry Bálint: Szamosháti szótár. I. 356.) Idézi: Féner Tamás–Scheiber Sándor 1984. 79.; 8. Kozocsa Sándor 1938. 54.; 9. Ezek lelőhelye: KÉL I. ACATHOLICA 1. Zsidók.; 10. A Flach által kiadott 1803. évi bajai házösszeírás (Flach, Paul 1977) alapján – a szerencsés időbeli egybeesés következtében – nagyobbrészt rekonstruálható a tanúk és a vádlottak lakóhelye, a vallomásokban szereplő utcanevek elhelyezkedése és a történet térbeli alakulása.; 11. A hazai farsang és karnevál történetének irodalmából: Dömötör Tekla 1964. 79-95.; Tonk Sándor 1996.; KISS András 1994.; Voigt Vilmos 1992.; 12. A maszkos genre-alakok különféle változataira nemzetközi kitekintéssel: Ujváry Zoltán 1983-1988.; 13. Vö.: Solymos Ede 1957.; 14. A kérdés részben magyarázható azzal, hogy a jezsuiták által meghonosított, majd a XVIII. század folyamán egyre inkább tiltott nagypénteki jelmezes processiók, amelyek keretében a szenvedéstörténetet játszották el a szereplők, Baján is ismertek lehettek. (Vö.: Kilián István 1988. 408-409.) A nagypénteki felvonulásról könnyen az efféle processiók juthattak az emberek eszébe. A jelmezesek vallásából pedig természetszerűleg születhetett a misztérium kicsúfolásának gondolata.]

forrás: Ethnica 2001. III. évfolyam, 1. szám, 10. oldal

vissza a farsang nyitólapra