Apám almája
a HUNSOR online cikke
írta Dr. Csordás Mihály
a HUNSOR Délvidéki munkatársa

Az idő áttetsző függönye mögött kukoricával megrakott társzekerek vonulnak az őszben, nyikorgásuk a völgyekben visszhangzik. Ezer közül kihallatszik az apámé, akinek alakja ott dereng a láthatáron, ébresztve a reményt: hoz valamit.

Mi is kerülhet elő a tarisznyából: madárlátta kenyér, szalonna, sonka, vöröshagyma és néhány piros alma az udvari fáról?… Az almából éppen annyi, hogy minden gyereknek jusson.

Kis tüzek gyúlnak az októberi-novemberi estében, s fölöttük nyársra fűzött szalonna forog. Üstökösként lángoló zsírcseppjei rászállnak a jókora kenyérkaréjokra, mint fényes szárnyú pillangók, s beleröppennek a sötétedő estébe.

A góréba dobált aranyszínű csövek között pirosat is lelhettünk olykor, s azt illik kiakasztani a verandára, mint afféle ritka díszét a tisztességes parasztháznak. Odakerülnek a bordó paprikafüzérek és illatozó dohányköteget mellé.

A csövek súlyában mérhető a családok jövője: ha nagyok, akkor nagyok lesznek a karácsonyi kacsacombok és húsvéti sonkák; ha aprócska, kis penészesek, akkor szűk lesz az esztendő, ünnep nélküli.

Pedig nehéz idők járják, még nehezebbekkel a nyomukban; nagyon kellenek hát az ünnepek. Hajnalhasadtával kelnek a férfiak, s amikor felérnek a feljövő nap világosságától fénylő dombtetőre, hallják már az előttük tátongó sötét völgyben haladó lovas kocsik kotyogását. A céljuk annyiféle, ahányan vannak, de mindegyikük megálmodja fáradt szendergésében élete nagy álmát: családja boldogságát. Amely mindig teljesebb annál, mint amit gyermekkorában neki teremtettek.

Az utak nyílegyenesek az egyik falutól a másikig, és eperfákkal szegélyezettek. Senki sem gondolná, hogy holmiféle határátrendezés ürügyén bárki elgörbíthetné a vaskos országutakat, kilökdöshetné széleikről az öles fákat, és sivár pusztasággá változtathatná a virágzó mezőséget. Miféle gonosz óriás tolhatná így távolra egymástól a kis településeket, amelyeknek lakosai ugyan nem egy nyelvet beszélnek, de szót értenek egymással, ha kapájukra dőlve elcsevegnek összeérő földjeik mezsgyéjén?!

Talán meg sem történhet ez sem, és semmi más, ami megzavarná a táj emberének békéjét, nyugalmát. Tegyünk kezünket az idő lassan forgó kerekére, mintha csak a teher alatt nyöszörgő szekér küllőjébe kapaszkodnának a lejtőn, és tartsuk meg erősen! Tartsuk, nehogy az aranysárga és piros csövekkel a mélybe zuhanjon! S rajta apánk tarisznyája a madárlátta kenyérrel és az almával, amely oly szép, hogy vétek lenne beleharapni.




írta Dr. Csordás Mihály
a HUNSOR Délvidéki munkatársa