Kenyérke
a HUNSOR online cikke
írta Dr. Csordás Mihály
a HUNSOR Délvidéki munkatársa

A hetvenes évek elején divatba jövő lélekbúvárkodás egyik gyakorlati megnyilatkozásaként valamiféle teszteket töltettek ki egyetemista társaikkal a pszichológia szakos hallgatók, s azokban találkoztam egyszer a meghökkentő kérdéssel: ha magad választanád meg, vajon ki lenne az apád?

Az ügybuzgó pszichológuslányok, akiknek a kedvéért mindent megtettünk, így akár a szájuk íze szerint való és a kifürkészett prekoncepciójuknak tökéletesen megfelelő válaszokat is adtunk, csak a hosszú éjszakákba nyúló viták hevében jöttek rá, hogy ezzel a kérdéssel egyszerűen nem lehet játszadozni semmiféle tudományosság vagy vélt bölcsesség örve alatt, s hogy apánknak még véletlenül sem a világ leggazdagabb bankárosát vagy legtalpraesettebb színészét választottuk volna, hanem csakis azt, aki valóban is volt, még ha az ő családjában keményen is kellett dolgoznunk egész gyermekkorunkban, s nem dúskálhattunk a földi javakban.

Ugyanígy megdöbbentett egykori tanító nénim, amikor vidéki vendégdiákok fogadásakor sorra megkérdezett bennünket, így jómagamat is: ha hazavisszük azt a zentai vagy becsei kisfiút, akkor lesz-e mit enni adni neki? Elcsodálkoztam a furcsa feltételezésen, s rögtön konstatáltam is magamban, hogy ni, erre én még sose gondoltam; megtörténhetne, hogy nem lenne mit az asztalra tenni? Csak műanyagból láttunk még akkoriban banánt vagy ananászt, nemhogy dobálóztunk volna velük, mint a mostani gyerekek; bolti szalámi és dzsem sem képezte becsületes reggelijeink vagy vacsoráink kínálatát, ám igen jól megvoltunk nagyanyáink zöldbab- meg borsólevesein, az udvarban söprűvel lecsapott csirke rántott combjain és a füstről leakasztott sonkán meg kolbászon, amelyhez a kertből frissen behozott paprikát, paradicsomot, retket vagy éppen körtét haraptunk…

Kukoricát góréztunk az ősszel, s ott volt egy fiatalember, akiről tudtuk, hogy árva gyermekként nőtt fel, korán elveszítette szüleit. Tanyáról tanyára járt, jószágot gondozott, birkákat őrzött. A jó emberektől kapott holmiban járt, akkor lakott igazán jól, ha asztalhoz ültették. Amikorra aztán fedél alá került a termés, elkészült a gőzölgő, illatozó vacsora is. Ki-ki telemerte a tányérját, de Jóska sehogy sem nyúlt a kanalához. Végre kibökte: „Kérek kenyérkét!" Igen, így mondta: „kenyérkét".

Rémlett ez a becézett szép szó az idők távolából: a régi öregek hívták így a mindennapit. S habár levest ettünk, senki sem szólt egy szót sem, hanem kenyeret szelt anyám, és Jóska elé tette…




írta Dr. Csordás Mihály
a HUNSOR Délvidéki munkatársa