Egy irodalomtermő közösség: Kishegyes
a HUNSOR online cikke
írta Dr. Csordás Mihály
a HUNSOR Délvidéki munkatársa

A Csépe Imréről elnevezett helybeli könyvtár olvasótermének falán függő kerámiatárgyak alatti polcokon "különös" könyvek sorakoznak: mintegy negyven-negyvenöt kötet, melynek szerzői itt a Telecskai-dombok ölelésében születtek vagy éltek huzamosabb ideig az elmúlt évszázadok során. Kissé furcsán hangzik: ennek a hétezer lakosú bácskai falunak irodalma van. A lexikonok és enciklopédiák számon tartják azt a tíz-egynéhány írót és költőt, akik innen indultak el közelebbi vagy távolabbi tájak felé, vagy itt töltötték életük néhány esztendejét, köztük Hiador (Jámbor Pál), aki papként a település parókiáján írta Petőfi-ellenes műveit, cikkeit.

A pesti antikváriumokat járva került kezembe az Uruguayig, majd Brazíliáig eljutó Skallák Illés önéletírása a Magvető kiadásában, amely legyen bármennyire is egy távolba szakadt kubikos csemete vallomása, ezzel a mondattal kezdődik: "A Telecskai-domboknak nevezett halmok mellett terül el Kishegyes, Bács-Bodrog megye közepe táján. Itt születtem én 1903. július 16-án."

Másokat a háborúk viharai sodortak el a szélvédett völgykatlanból, mint Csabai Istvánt Sopronig, aki a század húszas és harmincas éveiben erősen konzervatív nézeteit fogalmazta meg esszéiben és tanulmányaiban, jobboldali eszméinek adva hangot háborús emlékezéseiben.

Cziráky Imre életébe két világháború avatkozott bele kíméletlenül. A húszas években Kishegyesen tanítóskodott, majd a Bácsmegyei Naplónak és a Reggeli Újságnak lett munkatársa. A Kalangya írói köréhez tartozott. Számos könyve jelent meg, amelyek a szórakozni vágyó nagyközönség kedvelt olvasmányai voltak. Afféle vajdasági Gárdonyiként anekdotázott a bácskai parasztember számlájára; népies fogantatású, a szentimentalizmussal rokonságot tartó novelláiban pedig érzelmes történeteket mondott el árva gyerekekről, szegény emberek csírájába fojtott tiszta szerelméről. Amikor 1973-ban bekövetkezett halála előtt Kalocsán (ahol 1944 óta élt és dolgozott) meglátogattuk, bepárásodó szemmel nyilatkozta a 7 Napnak: "Becsén éltem életem aranykorát. Legdúsabb impresszióim azonban Hegyeshez fűznek. Nagyon keserves gyermekkorom volt, és ennek élményei beépültek elbeszéléseimbe. Nagyapám hegyesi, apám pedig becsei jegyző volt, de korán eltávoztak közülünk. Két nagybátyám nevelt fel. Felnőttem, aztán jött a háború, az olasz hadifogság. (…) Csépe rajongója vagyok. Szeretem a befejezett, tömör novelláit, tárcáit. Róla Kishegyes is sokszor eszembe jut. Magam előtt látom, elképzelem még mindig a régiben: a Marcell nénit, aki bódéban árulta a mákos cukrot… de lassan minden összekuszálódik bennem."

Dudás Kálmán, a kiváló költő és műfordító verseiben is lépten-nyomon felbukkannak a szülőföld halmai, rögei, utjai… A népszerű topolyai tanárember a Kalangya, az Erdélyi Helikon, az Ezüstkor, a Forrás, a Híd, az Írott Kő, a Magyar Csillag, a Magyar Múzsa, a Pásztortűz, Sorsunk, a Termés és más folyóiratok munkatársa. 1947-ben Budapestre települt át, és gyógyszerészként kereste meg kenyerét. Az 1976. évi Csépe-napokon előadás hangzott el magasan ívelő pályájáról.

Csépe Imre a Szabadkai Népszínházhoz szegődött 1947-ben, csakhamar azonban állandó munkát kapott az akkori építészeti középiskolában, mint küldönc. Még abban az évben a Híd folyóirat kiadásában megjelent Téglák, barázdák címen a jugoszláviai magyar írók antológiája, melyben Csépe három verssel szerepelt. Első önálló verseskötete (Üzen a föld) 1949 nyarán hagyta el a nyomdát. Gál Lászlónak a könyvhöz írt előszavából idézünk: „Volt béres, kubikos, napszámos - az, ami lehetett egy földtelen szegény a régi Jugoszláviában csakúgy, mint a Horthy-Magyarországon… Ízes szavait, földillatú képeit valóban ott szerezte Csépe Imre, ahol senki sem kérdezte: Hogyan éltek, mit esztek és van-e szalonnátok?” Miután könyveit egybegyűjtve kedves tanáromnak, Czine Mihálynak Pestre elvittem, és őt a jugoszláviai magyar irodalom akkor legrangosabbnak számító irodalmi rendezvényére, a Csépe-napokra előadónak meghívtam, rajongva írta Csépéről szóló terjedelmes tanulmányában: " … álmaimban is gyakran Kishegyesen, Szekicsen, Topolyán járok, ülök a Határdombon, s régholt cselédek, béresek, juhászok és taplófőző asszonyok mozgását látom. A bácskai világgal ismerkedem, bácskai emberekkel."

Elindultak innen mások is, mint a kiváló prózaíró Németh István és a novellista Vigh Rudolf… Ebben a faluban született Simokovich Rókus, a Híd-mozgalom fáradhatatlan szervezője és a folyóirat egykori szerkesztője.

Szülőhely és irodalom összefüggései, egymást minősítő viszonylatai tárulnak fel azokon az irodalmi esteken, amelyek szinte egymást érik 1968 óta, amikor a fiatalok műsorukban felsorakoztatták a Kishegyesről elszármazott írókat. 1980-ban Juhász Géza össze is állította életrajzi és könyvészeti adataik jegyzékét. Ugyanakkor a könyvtár olvasótermében megnyitották műveik kiállítását, utána pedig megtartották az e művekből megszerkesztett műsort. Az otthoni hangzású szavak bűvöletében zajló rendezvény töprengésre késztette az emléknapok állandó vendégét, a következtetését levonó irodalomtörténész Bori Imrét: "…a kishegyesi könyvkiállítás, majd az irodalmi est nyomatékosan hazai magyar irodalmunk egy sajátos mozgástörvényére irányította a figyelmet, amely főleg történeti távlatból tekinthető be igazán. Azzal, hogy egy helyen láthattuk mindazoknak az íróknak a műveit, akik Kishegyesen születtek, a szervezők igen jól dokumentálták, hogy egy közösség, mint amilyen közösség egy község, kétségbevonhatatlanul tehetség-termelővé vált, ellentétben más ilyen közösségekkel, amelyek mintegy meddővé váltak ebből a szempontból.

Tanulmányozásra érdemes jelenségről van szó, és fontos lenne vizsgálni is, milyen biológiai-társadalmi tényezők hatnak oda, hogy egy adott időszakban az írói-művészi tehetségek mintegy rajokban indulnak s lépnek fel, másutt pedig alig hallat magáról valaki is. Mi a közösségi életnek az a többlete, ami a tehetségek jelentkezésének a dinamikáját adja?- tesszük fel a kérdést anélkül, hogy válaszolni is tudnánk rá." (Kishegyes, 198O)


Kétszázharminchárom esztendeje annak, hogy a jobb élet reményében a Békés megyei Békésszentandrás lakosai közül sokan a bácskai Kishegyesen települtek le.




írta Dr. Csordás Mihály
a HUNSOR Délvidéki munkatársa