Könnyező Sírkövek
a HUNSOR online cikke
írta Dr. Csordás Mihály
a HUNSOR Délvidéki munkatársa

Az örök megállapodás kertjei gyertyafényben úsznak tegnap óta. Régen láttam ilyen rendezett kis túlvilági településeket, talán mert az elmúlt évtized borzadalmainak hatására az éloknek nem futotta sem erejükbol, sem idejükbol arra, hogy az öröklét hantjait díszítgessék virággal és gyertyával. Ám az is lehet, hogy nekem nem volt szemem erre a léleknyugtató szépségre. Most már akkor is látom a sírt borító vasrózsákat, amikor éppen a Lánchíd oroszlánjainak árnyékából szemlélem a Duna csillogó víztükrét, vagy a Halászbástyáról, kedvenc helyünkrol egykoron apámmal…

De itt vagyok most a csendes faluszéli temetoben, ahonnan a völgyben elterülo falut néztük kinyíló lélekkel, amikor a nagyanyám sírját zsaluztuk és öntöttük ki betonból, mert márványra vagy gránitra nem volt pénzünk. Mégis ellene fordultunk a pusztító évtizedeknek.

És a századok, és az ezredek? Azokkal még megmaradóknak lesz-e erejük megküzdeni? Átmenni rajtuk egy fogyatkozó, éppen az ifjúságától és értelmiségétol megfosztott, önmegoszlás nyomorította kisebbségi népet a déli végeken. Ha márványunk nem is, hogy talpa alá helyezzük a vártán, de cementünk lesz-e hozzá vajon, hogy idekössük vele, ehhez a völgyhöz, sorjázó nemzedékeken át?

A mindszentek és halottak napjának üzenete hazahívta a messzire távozottakat is, akiknek megüresedett helyén szívós tarack no, míg bakancsos lábak le nem tapossák.

Aki pedig megjött, az velünk együtt töpreng az érthetetlen csodán, amit életnek nevezünk, és ellentétpárján, a holtak nemlétén és létén… A simogató kézzel felvirágozott sírok elott ha felegyenesedünk ugyanis, nem le, hanem fel, a fénylo nap koronája felé tekintünk, és az igazi ragyogást még valahol mögötte sejtjük.

Ugyanazokkal az emberekkel találkozom a falu (Kishegyes) mindkét temetojében: a keletiben és a nyugatiban. (Hogyan is lehet egy sírkertet keletinek elnevezni?) Lám, egy közösség vagyunk, és fájdalmaink színhelye azonos. Kövek itt is, ott is… Mindenütt, amerre lépünk.

A márvány-, gránit-, beton- vagy egyszeru fakeresztekben pedig ott a bölcsek kövének legyozhetetlen tudása: megmaradni ezeregy nemzedéken át úgy, hogy megteremtett szellemi javainkat becsületesen megorizve adjuk át az örök túléloknek. Hogy ne kelljen mindig mindent elölrol kezdeniük. Hogy egy gazdag nép örököseinek tudhassák magukat.

Vajon képesek vagyunk-e erre, vagy képtelenek, megosztottságunk miatt? Tudunk-e óvakodni azoktól a “nemzetfiaktól”, akik úgy óhajtanak nagyobbakká válni, hogy a náluknál különbeket bemocskolják, kiközösítik. Nem a történelem malmára, hanem a maguk akadozó-csikorgó malmocskájára hajtják a vizet.

Nézem a köveket. Lehetnek a történelem tartópillérei? Az esti gyertyafényben meg-megcsillan rajtuk egy-egy esocsepp. Könnyeznek talán?




írta Dr. Csordás Mihály
a HUNSOR Délvidéki munkatársa