Mint egy szeretteink által körülült vacsoraasztal nagy fehér terítőjét, járja be tekintetem a tájat Békésszentandrástól Kishegyesig, ahonnan ahová vándoroltak őseink, hogy újjászülessenek itt és ott is, vagy ott és itt is, s az időtlenségből 1769-en, a Kishegyesre jövetel évén át máig és a távoli jövendőig megmaradjanak. Megmaradjanak magyarnak.

Vajon miért a Bácsér mocsaras völgyét választották a jövevények, akik a Körösöknek a Bácskánál sokkal szemrevalóbb vidékéről indultak útnak, igaz, egy olyan tájról, amelyen akkor még nem szabályozták a köröző vizeket, és ahol a termőföld minősége sem vetekedhetett a telecskai dombok övezte völgyével? Nyilván a jobb megélhetés vágya vezérelte őket, ezért követték a háromkirályok betlehemi csillagát. Nem karácsonykor indultak, hanem tavasszal, ám a karácsonyuk, az a fehér éjszaka, a készülődés jegyében telt már el, a csillagról tehát feltétlenül tudtak. Ha a szegénység nyűge elől menekültek, sok ajándékkal nem halmozhatták el egymást, de nehéz szívvel hagyták ott hozzátartozóikat, akiktől hónapokon belül a nagy távolság, ma viszont csak egy országhatár választja el őket, illetve utódaikat.

Akik maradtak és akik távoztak, egyaránt nehéz sorsot vállaltak magukra. És nehezet azok is, akik a kilencszázas évek elején Békésszentandrástól hat-hét kilométerre megalapították Atalakot, az öntörvényű kis tanyavilágot, iskolával és haranggal… A vándorló szent család sorsát, amelynek gyermeke valahol útközben, egy istállóban született meg.

Semmi más talán, csak a szeretet szent ünnepe értetheti meg velünk, hogy egyek vagyunk ott, a halban bővelkedő Viharsarokban, és itt, a kenyértermő Bácskában. Az örökkévalóság viszonylatában semmit sem számít szinte az a kis tér- és időbeli elcsúszás, amely 1769-ben bekövetkezett, de amelyet kétszáz év múltán az utódok teljesen megállítottak, amikor a két falu felvette a kapcsolatot, és rövidesen egy autóbusznyi küldöttség is Szentandrásra érkezett Kishegyesről, hogy a fiatalok irodalmi csoportja bemutassa a kishegyesi származású írókat, akik közül éppen a közelmúltban szerepelt sikerrel az András-kereszt jelképezte községben Németh István és Vigh Rudolf…

Keresem a többi alkotó műveiben is a szentandrási nyomokat, de nem lelem. Ha helytörténeti kutatásoknak tárgya volt is a származás már a falu első monografikus leírójánál, Bene Antal jegyzőnél (Etnografisch-topografische Beschreibung, 1859-1860), a kincskeresésekről beszámoló Dosztig József jegyzőnél (szövegének eredetije Pesty Frigyes kéziratos helynévgyűjteményében lelhető meg 1864. április 13-ai és 1865. november 13-ai keltezéssel), Greiner Endre tanítónál a második világháborút megelőző években (A topolyai mintajárás szervezési gondolatai című kiadványban látott napvilágot a Kishegyes történetét 1769-től 1943-ig feldolgozó munkája, amely máig a falu helytörténetének legfontosabb forrása), vagy dr. Cékus Gézánál, Fodor Pálnál, Maronka Jánosnál és dr. Virág Gábornál a maiak közül, az íróknál és költőknél, tehát Jámbor Pál, Csabai István Cziráky Imre, Skallák Illés, Csillag (dr. Stern) Károly, Csépe Imre, Dudás Kálmán, Gobby Fehér Gyula és a többiek prózájában, drámáiban, illetve verseiben nem jelent meg irodalmi ábrázolásban. Talán egykor éppen karácsonyi ajándéknak teszi valaki asztalunkra a nagy vándorlásról készült regényt, hogy a pannon tél fehérségének apró domborulataiból felszálló füstfelhők alatt csendes estéinken olvashassuk, egy kettészakadt tehetségtermő közösségre gondolva… Keressük annak magyarázatát, Békésszentandrás miért az országos hírű képzőművészek, míg Kishegyes inkább az írók és költők hona.

Készülődést hoz hát számunkra ez a karácsony is, mint az 1769-ben útnak indulóknak az akkori. A csillagot mi is megpillantjuk majd. Jó lenne, ha átvezetne bennünket a folyton változó jövendő mindenféle határain, mint a megváltást hozó betlehemi kisdedet kereső napkeleti bölcseket. Hogy ha már egy közösség két fele meglelte egymást, a történelem útvesztőiben soha el ne veszíthesse.




írta Dr. Csordás Mihály
a HUNSOR Délvidéki munkatársa