Kishegyes újratelepítésének 234. évfordulóján

Nehéz terhüktől nyikorgó társzekerek tartanak délre Békés megyéből 1769 szeszélyes tavaszi sötét éjszakáiban és borongós nappalaiban, hogy a nyolcvanegy család -- megérkezve a Bácsér festői szépségű völgyébe -- csatlakozzon azokhoz, akik már itt éltek a Hegyesthwrol nevű pusztában, amellyel egy 1476-ból származó írásos emlékben találkozunk először. Kiderül ebből, hogy Nagy- és Kishegyes 1462 és 76 között létesülhetett.

A történelemkönyvekből és helytörténeti feldolgozásokból persze tudjuk, hogy e két település egyikének még a tizenhatodik század végén is csupán száznál valamivel több, a másikának pedig párral kevesebb lakosa volt, összesen tehát nagyjából kétszáz. Mindkét közösség templomot épített magának. Sajnos, nehéz napokat hozott a viruló táj szorgos lakóira mind az óriási emberáldozatot követelő és anyagi kárt okozó Dózsa-féle felkelés, mind a mohácsi vész, hiszen az utóbbit követően a tájon vonultak át a győztes török seregek. De nagy csapást mért a két falura 1526-ban és 27-ben a Szabadka főterén ma fehér márványban pompázó Jovan Nenad Crni, a Fekete cár is. Így aztán a vidék fokozatosan kihalt.

A XVI. század derekán, a "szegedi veszedelem" idején, röszkeiek menekültek a török elől ide, de aztán lassan vissza is költöztek falujukba. Sokak mások után helyükbe 1769-ben a békésszentandrási telepesek jöttek, sőt a helytörténészek egy második telepítésről is tudnak, amelynek során hét évvel az első után Hont és Nógrád megyékből érkeztek ide magyarok, de elszórtan egész Magyarországról (a legtöbben Bács-Bodrog vármegyéből), sőt más ajkúak külföldről is (csak nyolcan Németországból).

Lépjünk akár kicsit vagy nagyot a térben és időben: csupa személyes vagy történelmi emlék! Utunk a Bácsér (ma Krivaja) patak által átszelt faluközpontból csak nyugat irányába, a Kávária temető felé vezethet, fel arra a dombra, amelytől nem messzire eshetett az egykori Várhegy. Ebből termelt ki sok téglát a lakosság otthona megépítéséhez. Rajta templomocska magasodott a középkorban, kicsiny temető ölelésében. Most a tragikus sorsú földbirtokos, Pecze Ferkó kápolnája áll a temetődomb tetején, a magyar szabadságharc utolsó győztes csatájának a tiszteletére emelt hatalmas gránit emlékmű szomszédságában, amely az ütközet helyszínén felállított eredetit helyettesíti itt. A Pecze kastély délnyugatra innen hever romjaiban.

Nagyhegyes helyének irányában omladozik a környék egyik legszebb kirándulóhelye, a Velker tanya, ahova diákként annyit jártunk. A kaszálókon át csordogál a szikkadozó és bűzlő vizű Krivaja, amelyben apáink fürödtek még és halásztak, sőt több kilós csukákat meg pontyokat fogtunk magunk is gyermekkorunkban, és öblös csónakokon jártuk a vizet.

Valami történt mostanság az idővel: eltévedt, kikerüli ezt a nemrég még hétezer lelket számláló falut. Az iparosodás tönkretette folyócskáját, az időtlenség pedig az iparát és mezőgazdaságát. Házai megkoptak, utcái elgazosodtak. A társzekereken érkező lakói most két és fél évszázad távolában nem lelik a Kánaánt.

Pedig a lelkekben itt van. Egy barátom legalább huszonöt íróját számolta össze Kishegyesnek. Szelleme a magasságokig ér fel hát. Csak a mélységekben nyiladozik alatta a föld. Rá kell döbbennie: nem volt elég megszületnie, hanem élnie kell! S nem elengedni, hanem megtartani övéit. A legjobbakat is. Azokat, akik lakóit a Kánaánig elvezetik.

(A vajdasági Kishegyes a tavasz első napján, március 21-én ünnepli a falu napját.)






írta Dr. Csordás Mihály
a HUNSOR Délvidéki munkatársa