Alig fél emberöltővel ezelőtt még hétezer lelket számláló, majd két és fél évszázados korú vajdasági falu zöld fűben és virágokban pompázó kertjeiben és utcáiban, fénytől ragyogó otthonaiban, majd az ilyenkor mindig színültig megtelő templomában mosolyogtak lelkünkbe húsvétjaink.

Együtt lesznek a templomban majd most is a sok megpróbáltatáson átesett utódok, de szemük hiába keresi azokat, akik nem a terített asztalok köré ülnek velünk, hanem messzire mentek el a térben vagy az időben. Az akkori kivándorlók és a még régebbi elődök hiányát bizonyára ugyanígy érezték apáink is, csak mi, a gyermekek nem gondoltunk léttel és nemléttel, amelyek között megleltük a tiszta és megtisztító locsolkodások és piros tojások várva várt ünne-pét.

Hogy ki támad fel a feltámadás napján az emlékezetünkben vagy a hitünkben? Akiket nagyon szerettünk. A húsvéti feltámadás az ő kiváltságuk. A hazajövetel pedig azoké, akik messzire bolyongtak a falu határain kívül, de az élet jogán idetartoznak erősen, hiába is űzték el őket éjjel hordozott behívók, vagy csak a jobb megélhetés vágya, a megmaradás erős ösztöne! Hazahívják őket az apró gyermekkoruk óta ugyanúgy felcsendülő harangok (amelyeknek a kötelein hintáztak is velünk együtt vásott kölyök korukban), a kútnál szertartásosan lefolytatott locsolkodások emlékképei, a piros tojások selymes simulása a markukban, a felvizezett kölni átható illata…

Hazavárják őket azok, akik VANNAK, LÉTEZNEK a számukra ebben jelen idejű ünnepben, és akik maradnak is az újabb és újabb húsvétokig, bízva egy közös és egységes jelképes feltámadásban. Hogy közülük kik lehetnek annak a részesei, az igazán nemcsak tőlük függ most, hanem az ünnepet követő hétköznapoktól, az új kor Ben Húrjaitól és Pilátusaitól is. Attól, hogy ki ad vizet a keresztjét cipelő szomjúhozónak, és ki mossa kezeit szomorú sorsának láttán.

Húsvétot tartani hívnak a harangok. Tárva a gyermekkori tömjénillatot magából árasztó templom ajtaja. Bent csend és nyugalom. Kék ruhás Mária-szobor áll egy kicsiny mellékoltár mellett ragyogó örömmel az arcán: feltámadott a holtra kínzott, keresztre feszített egyszülött fia.

Néztem, sokat néztem a gipszből szépre formált asszonyalakot ? az egyenes tartású fiatal nőt, aki a harminchárom éves Jézusnak a nővére vagy akár a húga lehetett volna, de aki csak ilyen lehet: szép, a szeretet megtestesítőjeként.

Talán nem is áll újra meg újra elém ilyenkor húsvétkor, ha nem emeli úgy fel kedves arcát a szobrász simogató keze; fel a nap színeitől megfestett égbolt felé, ahol csodálatos világokat sejt a kipányvázott elme. Az emberi értelem, amely igazán csak az álmaiban képes kirótt sorsa elé lépni. A gyermek anyját álmodja magához, az anya lányát vagy fiát, legyen hároméves vagy harminchárom… Mozdul a kéz, és a finom asszonyi ujjak között zizzen a gyolcs, amelybe Jézust takarták. Ez is bizonyság arra, hogy Máriáé a legnagyobb kincs: fiának örökléte. A felismerés ereje lök mellbe: nem is tudom, mi lett később ezzel az asszonnyal? A fiatal Máriával. Ebben a reményteli magasra tekintésében teljesedett ki számomra az anya, aki az élet legkivételesebb pillanatát élhette meg: szeretett gyermeke újraszületésének mérhetetlen döbbenetét. Nagyobb örömet a világra hozásánál, mert méhében hordozott magzatáról még semmit sem tudhatott, ám felnőtt fiát ismerte már, látta és láttatott általa.

Az emberek pedig a maguk módján beszélnek össze-vissza, hogy talán mégsem támadott föl, hanem ellopták a fehér lepelbe burkolt testet… Ám Mária arcán ott a fény, amely csak az anyának lehet sajátja.

A kalmárlelkű elöljárók és az irigy csőcselék akkor sem gondolt a gyermeke életének örvendő és újraszületésében reménykedő anyával. Mert nem számolt az újraszületés lehetőségével. Magának óhajtott megszerezni mindent, másoknak adni nem kívánt semmit. A tanítvány képes volt elárulni tanítóját.

Ha messzire távozottak után tekint a kicsiny mellékoltár Mária-szobra, megváltozik-e a tekintete? Látja-e vajon itt e sokat szenvedett síksági táj embereit a déli végeken, akik mentek vagy maradtak, ám mindenképpen egy életpárti, új világ eljövetelére várnak S készülnek benne sok, az eddigieknél biztatóbb húsvét megünneplésére. Amely az emberségében megtisztuló téveteg halandóval születik újjá.






írta Dr. Csordás Mihály
a HUNSOR Délvidéki munkatársa